Az Isten Báránya 3.

Az Isten Báránya 

elmélkedés harmadik rész

Jeremiás próféta önmagáról mintázta a szenvedő bárány képét. Prófétai alakja azonban nem előzmény nélküli, az üldözött, megalázott, ennek ellenére a szenvedést némán, beletörődve vállaló Isten Szolgájáról már nagyon plasztikus képet festett Izajás próféta az ún. Ebed Jahveh dalokban (Iz 52,13-53,12) Itt úgy szerepel az egész emberiség, mint Istennek hatalmas nyája. A juhok sokasága elveszti a bárány szelídségét, a nyáj egységének szolgálatát, az összetartozást szolgáló önfeláldozó szeretetet, s ezért kell az egyetlennek olyan rettenetes szenvedéseket némán, a bárány hamisítatlan természete szerint elviselnie: „Mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, mindenki a maga útjára tért; és az Úr őrá rakta mindnyájunk bűnét. Megkínozták, és ő alázatos volt, nem nyitotta ki a száját, mint a bárány, melyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul, nem nyitotta ki száját”(Iz 53,6-7) Ez az alázatos, néma, teljes önmagát szenvedésre átadó magatartásjellemző Jézus Krisztusra. 
Amikor az etióp királynő, Kandaké, magas rangú udvari tisztje Jeruzsálemből, az igaz Isten temploma meglátogatása után hazafelé kocsikázott, a Szentlélek az út mentére küldte Fülöp szerpapot.Ő a kocsi mellett gyalogolva hallgatta, mit olvas hangosan az utas. Fülöp sejtette, hogy nem érti; amit olvas, ezért segítőkészen megszólította az ismeretlent: „Azt gondolod, hogy érted; amit olvasol? Az így felelt: Hogyan érteném, ha nincs, aki megmagyarázza nekem?”(ApCsel 8,30-31) Aztán megkérte a beszélgetésre kész fiatalembert,üljön melléje a díszülésre, és magyarázza meg az Írás értelmét.A Szentlélek megértette a pogányból egyistenhívővé lett idegennel, hogy az emberek életüket ösztönösen védelmező szokásával ellentétesen a Messiás, Jahveh Szolgája ellenállás nélkül átadta magát a szenvedésre. Mint a bárány, amikor elnémul, szinte elernyed, hagyja, hogy megöljék. Ez az önfeláldozás olyan elemi erővel hatott a tisztviselőre, hogy a Szentlélek kegyelméből megértette a megváltás lényegét, megtörténtét, egyetemes voltát, és alkalmasnak érezte magát arra, hogy a keresztség felvételével maga is Jézushoz kapcsolódjék. Szent Pál is erre a csodálatos lelkületre hivatkozott, amikor a filippi hívek szemét rányitotta a szenvedés értelmére.„Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban; amely Krisztus Jézusban is megvolt. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig,mégpedig a kereszthalálig. 
Ezért Isten felmagasztalta őt”(Fil 2,5.8-9) Jézus nemcsak testi erővel nem védekezett, hanem csodálatos ékesszólásával sem igazolta magát ellenségei vádaskodásával szemben. Nem hívta fel a főtanács figyelmét, hogy Ő nem názáreti születésű, hanem betlehemi. Júda törzséből, Dávid király családjából származik. Úgy, ahogyan a próféták megjövendölték a Messiásról. Néma maradt: „Jézus csak hallgatott” (Mt 26,63), az ellene felsorakoztatott vádpontokra sem válaszolt. Persze, amikor a főpap tiszte szerint feltette neki a történelmi kérdést: „Megesketlek téged az élő Istenre, mondd meg nekünk, te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia? Jézus azt felelte neki: Te mondtad. De mondom nektek, most már látni fogjátok az Emberfiát a Hatalmasnak jobbján ülni, és eljönni az ég felhőin”(Dán 7,13; Zsolt 110,1; Mt 26,63-64) Jézus tehát nem makacsul hallgatott, hanem a rosszakaratot tűrte el alázattal.Ugyanígy tett a pogány bíró előtt is. Amikor Pilátus meghallotta, hogy Jézust azzal vádolják ellenségei, hogy „Isten Fiává tette magát”(Jn 19,7), megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy te?”(9) Jézus nem felelt neki,mert a több istenhívő pogánynak nyilván valami babonásfélelme ébredt.Amikor komoly kérdés hangzott el, arra ott is válaszolt:„Pilátus azt mondta neki: Nekem nem válaszolsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, és arra, hogy megfeszítselek? Jézus azt felelte: Semmi hatalmad sem volna felettem, ha onnan felülről nem adatott volna neked. Ezért annak, aki engem kezedbe adott, nagyobb a bűne”(10-11) Lehetséges, hogy negyven napos böjtje után Keresztelő János is próféta elődei nyomán tesz ilyen formán tanúságot: „íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1,29)

Advent 1. hete kedd

Advent 1. hete kedd 

Iz 11,1-10; Lk 10,21-24

„Senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya" 

Jézus nyilvános működése derekán kíváncsi volt arra, fel ismertek-e személyét azok az emberek, akik hallgatták tanításait és figyelhették csodatételeit. Az apostolokat kérdezte erről. Egymás után sorolták fel tanítványai a különböző régi prófétákat. Valószínűleg a régen élt próféták tetteihez hasonlították Jézus működését, s ebből arra következtettek, hogy Istennek régen élt követei keltek életre Jézusban. Ezután Jézus megkérdezte a tanítványait: „és ti kinek tartotok engem? Simon Péter válaszolt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia" (Mt 16,15-16) Előbb tehát megkérdezi az egyszerűbb emberek véleményét, akik nem tudnak feljebb emelkedni véleményükkel, mint amit szemmel látnak a Mesterből. A régi prófétákat is így ismerték kortársaik. Ki tanult ember volt közülük, mint Izajás, ki király, mint Dávid, ki birkapásztor, mint Ámosz. A lényeg mindegyiknél:
emberek voltak,akik valamilyen különleges látomásban vagy hallomásban részesültek Istentől, és erről be kellett számolniuk a népnek. Péter azonban nem emberi síkon kap Jézusról felvilágosítást. Ezt maga Jézus jelenti ki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ezt ki neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van" (17) A mai evangéliumban olvassuk: „Abban az órában Jézus felujjongott a Szentlélekben és így szólt: Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és feltártad a kicsinyek előtt. Igen, Atyám, így tetszett neked. Atyám mindent átadott nekem. Senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya; és azt sem, hogy ki az Atya, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni" (Lk 10,21-22) Jézus ezt nemcsak a korabeli beképzelt ellenségeinek üzeni, hanem azoknak is, akik a mi korunkban állítgatják, hogy Jézus a kozmikus erőket ismeri és alkalmazza gyógyításra. Egyedül Ő ismeri az Atyát, hiszen Ő az Atya végtelenül tökéletes önismerete, és az Atya az istenséget is odaadja neki csorbítatlanul. Így nem csupán néhány adagot tud gyógyításra felhasználni a kozmikus erőkből, hanem a világot teremtő erő végtelenszeresét.Ha netán a mai okosok erre azt mondanák: igen, ez a hit Krisztusa, a történelmi Krisztus azonban keresztfán végezte nagy, tehetetlen gyalázatban,akkor egy nekik is érthető példával hadd fejezzem be a gondolatsort. Jézus Péter vallomása után így szólt hozzá: „és én mondom neked: te Péter vagy (szikla), és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldsz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is". (Mt 16,17-19) Ez a Sziklaalap azóta is áll, hogy Jézus a teljes főhatalmat átadta Péternek, az első pápának.

Az Isten Báránya I.

Az Isten Báránya I.

Nem meglepő, hogy emberi értékeket, jó vagy rossz emberi tulajdonságokat bizonyos állatokban is felfedezünk, és „jellemüket” próbáljuk meghatározni velük. Bátor, mint az oroszlán, éhes, mint a farkas, gyáva, mint a nyúl, ravasz, mint a róka. Ez a meglátás az állatok világát ismerő népeknél másutt is természetes. Jákob halála előtt apai áldását osztva átadja az Istentől kiszemelt fiúnak, Júdának a messiási áldást. Első három fia bizonnyal nem örült annak, hogy nem ők nyerték el ezt a legfontosabb, mondhatnánk legrangosabb áldást, hiszen a Messiás minden népnek megváltója lesz, Ábrahám általa válik nagy jótevőjévé a föld minden nemzetének (Ter 12 3). Érdeklődve hallgatják hát atyjuk lelkes indoklását, miért esett választása a negyedik fiára. „Júda, téged dicsőítenek majd testvéreid, ellenségeid nyakán lesz a kezed, és atyád fiai meghajolnak majd előtted. Júda fiataloroszlán, zsákmányért indulsz, fiam, s megpihenve lefekszel, mint az oroszlán, mint a nőstény oroszlán – ki merné felkelteni? El nem vétetik a fejedelmi pálca Júdától, sem a vezér botja az ő térdei közül, míg el nem jön az, akié az, akinek a népek engedelmeskednek. Szőlőtőhöz köti csikaját, az indához a szamara vemhét. Borban mossa ruháját, és szőlő vérében a palástját. Szeme feketébb a bornál, s a foga fehérebb a tejnél”. (Ter 49,8-12) Amikor ezeket a költői sorokat olvassuk, az a kísértésünk támadhat, hogy egy boldog és büszke édesapa rajongva szeretett, kedvenc fiának keresett epiteton ornans-okat (díszítő jelzőket) Bátran gondolhatunk arra is, hogy a „próféták Lelke” kerítette hatalmába, és Júda késői unokájának, Jézus Krisztusnak a sorsáról ad némi ízelítőt XVIII-XVII évszázaddal korábban. A zsidó királyok korában a második király, Dávid kap Istentől olyan kitűntetést, hogy háza dinasztiává lesz, és belőle származik a Megváltó. Dávid Fiában teljesül majd a nagy ígéret, hogy legyőzi minden ellenségét. Testvérei, akik eleinte berzenkednek kiválasztása ellen, meghajolnak előtte, elfogadják királyuknak. Júda törzse lett a nép vezértörzse. A zsákmányért induló Júda Messiás-unokája aztán már másként szerez világra szóló zsákmányt.„Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen” (Jn 3,14-15) Jézus nem karddal, hanem bárány-szelíden szenvedve, keresztre feszítve győzi le a sátánt, kiszedi hatalmából a bűnösöket, mint egykor az ifjú Dávid tette a bárányát elragadó oroszlánnal.(1Sám 17,34-37)Szenvedése előtt újra megismétli ezt:„Én pedig, ha majd felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok” (Jn 12,32) A nagy zsákmányszerzés után pedig megpihenve lefekszik, azaz leveszik a keresztről, leplekbe burkolva sírba helyezik. Nem mer már hozzá nyúlni senki. Az őrök rémülten rohannak a városba, amikor a feltámadását jelző angyal rájuk emeli szemét. Győzelmes halála pedig végleg elveszi ősapja kezéből a fejedelmi jogart, mert az már véglegesen az övé: „a ruhája és ágyéka fölé ez van írva: Királyok Királya és uralkodók Ura”. (Jel 19,16) Még az a szőlőtőhöz kötött csikó és az indához erősített szamár vemhe is alkalmazható az Úr történetére, hiszen az Olajfák hegyének keleti lejtőjén volt megkötve az a szamárcsikó, amelyen ünnepélyesen belovagol Jeruzsálembe virágvasárnap délelőtt. (Lk,19,30) Mindezekből következtetni lehet arra, hogy Jézus emberi tulajdonságai annyira tökéletesek, hogy rengeteg hasonlattal fejezhetjük csak ki. Ő azonban minden büszke, bátor állat-hasonlatnál jobban kedveli a szelíd bárány-alakot. 

Advent 1. hete hétfő

Advent 1. hete hétfő 

Iz 4,2-6; Mt 8,5-11 

„Megyek és meggyógyítom” 

Jézus történetében először találkozunk ilyen kéréssel, hogy egy idegen férfi kér tőle segítséget. Azok, akik a választott nép gyermekei voltak, nyilvános működése kezdetétől nagy bizalommal fordultak hozzá. Nem azért mertek segítséget kérni, mert bőven volt pénzük orvosra. Nem is kezdték kutatni, hogy a Názáreti Jézus valóban a népünknek megígért Messiás-e, mert ha nem, hát szóba sem állnak vele. Szent Máté, akinek evangéliuma advent első felében kalauzunk lesz Jézus igaz alakjának megismerésében, így vezeti be nyilvános működésének ismertetését:„Amikor Jézus meghallotta, hogy Jánost kiszolgáltatták, visszavonult (Júdeából) Galileába. Elhagyta Názáretet, elment és letelepedett a tengerparti Kafarnaumban, Zebulon és Naftali határában, hogy beteljesedjék, amit Izajás próféta mondott: Zebulon földje és Naftali földje, a tengeri út, a pogányok Galileája; a nép, amely sötétségben ült, nagy fényt látott, s akik a halál országában és árnyékában ültek: fény virradt rájuk. (Iz 8,23; 9,1) Ekkor kezdte Jézus hirdetni és mondani: Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa” (Mt 4,12-17) Lássunk csodát! Jézus és Egyháza ellenségei már akkor is, az utolsó évszázadokban még inkább erősen érveltek: Más a hit Jézusa és más a történelmi Jézus. Ott, Zebulon és Naftali földjén ez a kérdés normális megítélést kap. Szent János, akinek az apostoli meghívását Máté az idézett sorok után azonnal elmondja (Mt 4,21-22), így kezdi evangéliuma fenséges bevezetését: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt föl nem fogta. Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, hanem Istenből születtek. Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal. Mi mindnyájan az ő teljességéből merítettünk kegyelemből kegyelmet” (Jn 1,1-5.9-14.16) Ugyanezt a kegyelmet kapta meg a kafarnaumi százados, aki nem a választott nép véréből született, de megkapta Istentől a hit kegyelmét, mégpedig olyan csodálatos fokban, hogy megérdemelte Jézus dicséretét:„Bizony, mondom nektek: Izraelben nem találtam ekkora hitet senkinél” (Mt 8,10) A következő üzenet pedig nekünk dicséret, akik kétezer év múlva ezt a józan hitet örököltük a kegyelem révén, hogy csak egy Jézus Krisztus van, a történelmi személy, aki az Isten Fia, aki érettünk emberré lett: „Mondom nektek, sokan érkeznek majd keletről és nyugatról, s letelepszenek majd Ábrahámmal És Izsákkal és Jákobbal a mennyek országában. Az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségre. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás. Ezután Jézus így szólt a századoshoz: Menj, és legyen úgy, ahogy hitted. És meggyógyult a szolga abban az órában” (11-13) 

Advent 2.

„Harmatozzatok égi magasok, Téged vár epedve a halandók lelke, Jöjj el édes Üdvözítőnk”

Gyermekkorom óta mindig közelebb állt hozzám Jézus születésének misztériuma, mint az egyházi év többi magasztos ünnepe. A hajnali misékre bandukoló, rendszerint töretlen havat taposó kora reggeli zarándoklás a Lizola erős emelkedőjén, a viharlámpák imbolygó fényei, a sötétből kibukkanó tekintélyes templomi sziluett, a gyülekező hívek élő hite, Krisztus keresése, a gyertyák csendes ragyogása jól érzékeltette velem, hogy megérkeztünk ugyan, de még nem a végcélhoz. Az éjféli misén zsúfolt volt a nem falusi méretű templomunk. Az egyébként erőteljesen zengő közös ének ilyenkor elmaradt. Csak a dalárda énekelte végig a szentmisét. Minden liturgikus mozzanatra más-más dallamú, a karácsony egész misztériumát ragyogóan megjelenítő ének-ár hét évtized távlatából is gyönyörű élmény. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy Istennek két üdvösség-terve volt a második isteni Személy megtestesülésével kapcsolatban. Az első szerint is ez az isteni jóság adta a teremtés alaphangját: Isten nemcsak megteremti a látható és láthatatlan világot, de ennek mintaoka a Fiúisten majdani megtestesülése lesz. Az ő teste előre vett mintája lesz az anyagvilágnak, emberlelke pedig a szellemi létezőknek: az angyaloknak és az emberlelkeknek.(Kol 1,12-17) a tényleges megtestesülés pedig a legnagyobb kitüntetése lesz a teremtés csodálatos ajándékának: Isten a teremtményt a Fiú isteni személyisége alatt örökre, elválaszthatatlanul összeköti az isteni természettel. Így az emberiség nemcsak különleges csoport az angyalok és az állatok között, hanem összekötő lény a teremtetlen és teremtett létezők között. Gyönyörű és igaz felelet a nagy ősi kérdésre: „Cur Deus homo?” Miért lett az Isten emberré? A második isteni üdvösségterv akkor lépett életbe, amikor az ősszülők vétke elszakította az embert – az ősszülőket és leszármazottait is – Istentől. Az átmenetileg győztes sátán a lélekben összetört ősszülők mellett kénytelen meghallani: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod.”(Ter 3,15) Az ős-örömhír beragyogja a történelmet, Isten Fia a bűn ellenére is vállalja a megtestesülést, igaz, most már nemcsak beteljesítő, hanem Megváltó is lesz. Az emberek bűne tehát nem kiváltó oka a megtestesülésnek, hanem ékes bizonysága Isten mindent felülmúló szeretetének, amelyet Jézus Krisztus így fogalmazott meg: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”(Jn 3,16) Elsősorban erre gondolunk adventben, de készülünk a karácsony méltó megünneplésére, Jézus Krisztus eljövetelére.

Élet Igéje – 2013. december

„Titeket pedig gyarapítson és gazdagítson az Úr a szeretetben, egymás és mindenki iránt.” (1Tessz 3,12)

Szent Pál a rá jellemző közvetlenséggel gyakran nemcsak jókívánságait fejezi ki a keresztény közösségeknek, hanem különleges kegyelmekért is folyamodik az Úrhoz. (vö. Ef 3,18; Fil 1,9)
Most a tesszalonikai hívek számára kéri az egyre növekvő, túlcsorduló kölcsönös szeretet kegyelmét. Nem arról van szó, hogy a közösségben hiányzik a kölcsönös szeretet, s ezért burkoltan szemrehányást tesz nekik, hanem inkább fel akarja hívni a figyelmüket arra, hogy a szeretet benső törvénye az, hogy nőttön-nő.

„Titeket pedig gyarapítson és gazdagítson az Úr a szeretetben, egymás és mindenki iránt.”

A keresztény élet legfőbb jellemzője a szeretet. Ezért, ha nem gyarapszik, az egész keresztény élet elsorvad, sőt el is hal.
Nem elég, hogy a kegyelem fényénél megértettük a felebaráti szeretet parancsát; nem elég, hogy az Evangéliumhoz való megtérésünk kezdetén lelkesedéssel tapasztaltuk magával ragadó erejét és lendületét, hanem folytonosan fel kell frissítenünk, mozgásba kell hoznunk, állandóan növelnünk kell. Ez csak úgy lehetséges, ha egyre nagyobb készséggel és nagylelkűséggel használjuk ki a mindennapi élet adta alkalmakat.

„Titeket pedig gyarapítson és gazdagítson az Úr a szeretetben, egymás és mindenki iránt.”

Szent Pál szerint a keresztény közösségeket az igazi család frissességének és melegségének kellene átjárnia.
Érthető tehát, hogy az apostol figyelmeztetni akar azokra a veszélyekre, melyek gyakran fenyegetik a közösségek életét: az individualizmusra, a felületességre, a középszerűségre.
De Szent Pál egy másik súlyos, az előbbiekkel szorosan összefüggő veszélytől is meg akarja óvni a közösséget, attól, hogy kényelmes, nyugodt, de zárt életet éljenek. Nyitott közösségeket szeretne, hiszen a szeretet sajátossága éppen az, hogy nemcsak hittestvéreinket szeretjük, hanem odafordulunk mindenkihez, s fogékonyak vagyunk minden ember problémájára és szükségleteire. A szeretet sajátossága, hogy képes befogadni bárkit; hogy mindenkiben a pozitívumot keresi, és az egyetemes jó megvalósítása érdekében együtt tud működni minden jószándékú emberrel.

„Titeket pedig gyarapítson és gazdagítson az Úr a szeretetben, egymás és mindenki iránt.”

Hogyan éljük tehát az e havi igét?
Úgy, hogy a családunkban, munkahelyünkön, a különböző egyházi és plébániai közösségeinkben törekszünk a növekedésre a kölcsönös szeretetben.
Ez az ige túláradó szeretetet kér tőlünk; olyan szeretetet, mely túllép a középszerűségen, és át tudja törni rejtett egoizmusunk falait.
Ha végigtekintünk a szeretet különböző arculatain (tolerancia, megértés, kölcsönös elfogadás, türelem, szolgálatkészség, irgalom embertársaink valós vagy vélt hiányosságai iránt, a javak megosztása stb.), fel fogjuk fedezni, milyen sok alkalom nyílik arra, hogy megéljük ezeket.
Ha közösségünkben a kölcsönös szeretet légköre uralkodik majd, akkor biztos, hogy melegséget fog sugározni mindenki felé. Így azok is, akik még nem ismerik a keresztény életet, tapasztalni fogják vonzását; szinte észrevétlenül magával ragadja őket ez a légkör, s érzik, hogy ugyanennek a családnak a tagjai.

Chiara Lubich

Advent 1. vasárnap

Advent 1. vasárnap az év

Iz2,1-5 Róm 13,11-44 Mt 24,37-44

„Itt az óra, hogy fölébredjünk álmunkból!"

Isten a legnagyobb valóság. Nekünk csodálatos földi és még gyönyörűbb örök életet tervezett és készít, ha boldogok akarunk lenni hozzá kell igazodnunk. Ami ezen kívül esik, az álmodozás. Ebből a kóros álomvilágból akar felébreszteni minket Szent Pál apostol. Az emberek a paradicsomkertben tökéletesen boldogok voltak. Okosak, szépek, gazdagok; övék volt a föld, a jelen és a jövő. Nem kellett félni betegségtől és haláltól. Ez volt a realitás. Jött a kísértő, duruzsolni kezdett Éva fülébe: Ha eszel a tiltott fa gyümölcséből, mostani magadnál gyönyörűbb, okosabb és hatalmasabb leszel, te leszel az isten. Éva értelme álomba merült: Igazán? Jaj, de jó lesz. Aztán vétkezett, mert gyorsan elillant az álom: ráébredt, hogy ostoba volt. Nem Isten lett, hanem bűnös nő. Elveszítette a földi és az örök boldogságot. Utána a világtörténelem tehetséges egyéniségei is gyakran álmodoztak: nagy hadvezér, király leszek. Némelyik istennek is képzelte magát. Volt, aki állati sorba süllyedt gőgje miatt, és legelt, mint az ökör.(Dán 4,21-22) Fia, Baltazár király Isten szent kelyheiből ivott: órákon belül megölték, birodalma elveszett. Nagy Sándor óriási birodalmat alapított, aztán fiatalon fiú nélkül halt meg: mindene másoké lett. De a múlt században is istenként tetszelegtek néhányan, imádtatták magukat, milliók, százmilliók gyilkosai lettek, aztán eltűntek. Sokmilliárdos él ma is isteni allűrökkel. Sötét éjszakában élnek. Sokan közülük a legiszonyúbb alvilág útvesztőitől sem rettennek vissza. De egyszerű emberek is egyre inkább kedvelik a sötét álmokat: lakomák dáridóiban ködösítik elméjüket, esztelen civakodást és viszályt gerjesztenek családban, munkahelyen, sőt egész országok területén is.(13) a gyerekek agyát visszafejlesztik: ne tanuljon Istenről, de nemzete kincseiről, történelméről, kultúrájáról se, borítsa értelmét szesz és kábítószer köde, hazugságok áradata. Éljen álom-, azaz virtuális világban, aztán jöhet fiatalon, az örök, sötét halál. Az apostol minket, hívőket arra szólít fel: „Itt az óra, hogy fölébredjünk álmunkból! Üdvösségünk közelebb van, mint amikor hinni kezdtünk! Múlóban az éjszaka, elközelgett a nappal." (11-12) Az álomból nem mindig azért ébred fel az ember, mert jól kipihente magát, hanem azért, mert felkeltik, vagy rádöbben, hogy igen fontos dolga akad, amit sürgősen el kell kezdenie, különben jelentős hátrányok érik. Ilyenkor jó egy kemény vezényszó, amely elröppenti a bágyadt álmot, mint a katonatisztből lett ferences tanár, prefektus tette annak idején reggel hat órakor a nyolcvanágyas diákhálóban: „Dicsértessék a Jézus Krisztus! Jó reggelt adjon Isten! Takarókat hátravetni! Föl!" Ilyen szigorú keltésre gondolhatott Szent Pál. Ugyanezt gondolom én is. Nemcsak az örök üdvösség követeli meg a sürgős ébredést, de már földi jólétünk, családjaink épsége, boldogsága is, gyermekeink, fiataljaink jövője is. A felkelés után jöjjön az egészséges hidegvíz: mosakodni, tisztulni az istentelenségből, magyartalanságból, és fel kell vérteződnünk az igaz hittel. Becsülettel kell gondolnunk a munkánkra, amit szeretetből vállalunk családunkért és nemzetünkért, nem iskolakerülésre, rendetlenkedésre, vagy felnőttként bliccelésre, amerikázásra. Szemünk fénye, arcunk mosolya derűt és reményt sugározzon. Aki tudja rólunk, hogy Jézus barátai vagyunk, megérti a lelkierő forrását, aki pedig nem ismeri elkötelezettségünket az igazság és a szeretet oldalán, keresse és találja meg az okát: Jézus Krisztust, és legyen követője ő is. Advent első vasárnapja, új egyházi év kezdete van. „Itt az óra, hogy fölébredjünk álmunkból", kitapogatózzunk szennyes ködeinkből,és magunkra öltsük Jézus Krisztust!