„Harmatozzatok égi magasok, Téged vár epedve a halandók lelke, Jöjj el édes Üdvözítőnk”
Gyermekkorom óta mindig közelebb állt hozzám Jézus születésének misztériuma, mint az egyházi év többi magasztos ünnepe. A hajnali misékre bandukoló, rendszerint töretlen havat taposó kora reggeli zarándoklás a Lizola erős emelkedőjén, a viharlámpák imbolygó fényei, a sötétből kibukkanó tekintélyes templomi sziluett, a gyülekező hívek élő hite, Krisztus keresése, a gyertyák csendes ragyogása jól érzékeltette velem, hogy megérkeztünk ugyan, de még nem a végcélhoz. Az éjféli misén zsúfolt volt a nem falusi méretű templomunk. Az egyébként erőteljesen zengő közös ének ilyenkor elmaradt. Csak a dalárda énekelte végig a szentmisét. Minden liturgikus mozzanatra más-más dallamú, a karácsony egész misztériumát ragyogóan megjelenítő ének-ár hét évtized távlatából is gyönyörű élmény. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy Istennek két üdvösség-terve volt a második isteni Személy megtestesülésével kapcsolatban. Az első szerint is ez az isteni jóság adta a teremtés alaphangját: Isten nemcsak megteremti a látható és láthatatlan világot, de ennek mintaoka a Fiúisten majdani megtestesülése lesz. Az ő teste előre vett mintája lesz az anyagvilágnak, emberlelke pedig a szellemi létezőknek: az angyaloknak és az emberlelkeknek.(Kol 1,12-17) a tényleges megtestesülés pedig a legnagyobb kitüntetése lesz a teremtés csodálatos ajándékának: Isten a teremtményt a Fiú isteni személyisége alatt örökre, elválaszthatatlanul összeköti az isteni természettel. Így az emberiség nemcsak különleges csoport az angyalok és az állatok között, hanem összekötő lény a teremtetlen és teremtett létezők között. Gyönyörű és igaz felelet a nagy ősi kérdésre: „Cur Deus homo?” Miért lett az Isten emberré? A második isteni üdvösségterv akkor lépett életbe, amikor az ősszülők vétke elszakította az embert – az ősszülőket és leszármazottait is – Istentől. Az átmenetileg győztes sátán a lélekben összetört ősszülők mellett kénytelen meghallani: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod.”(Ter 3,15) Az ős-örömhír beragyogja a történelmet, Isten Fia a bűn ellenére is vállalja a megtestesülést, igaz, most már nemcsak beteljesítő, hanem Megváltó is lesz. Az emberek bűne tehát nem kiváltó oka a megtestesülésnek, hanem ékes bizonysága Isten mindent felülmúló szeretetének, amelyet Jézus Krisztus így fogalmazott meg: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”(Jn 3,16) Elsősorban erre gondolunk adventben, de készülünk a karácsony méltó megünneplésére, Jézus Krisztus eljövetelére.
Gyermekkorom óta mindig közelebb állt hozzám Jézus születésének misztériuma, mint az egyházi év többi magasztos ünnepe. A hajnali misékre bandukoló, rendszerint töretlen havat taposó kora reggeli zarándoklás a Lizola erős emelkedőjén, a viharlámpák imbolygó fényei, a sötétből kibukkanó tekintélyes templomi sziluett, a gyülekező hívek élő hite, Krisztus keresése, a gyertyák csendes ragyogása jól érzékeltette velem, hogy megérkeztünk ugyan, de még nem a végcélhoz. Az éjféli misén zsúfolt volt a nem falusi méretű templomunk. Az egyébként erőteljesen zengő közös ének ilyenkor elmaradt. Csak a dalárda énekelte végig a szentmisét. Minden liturgikus mozzanatra más-más dallamú, a karácsony egész misztériumát ragyogóan megjelenítő ének-ár hét évtized távlatából is gyönyörű élmény. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy Istennek két üdvösség-terve volt a második isteni Személy megtestesülésével kapcsolatban. Az első szerint is ez az isteni jóság adta a teremtés alaphangját: Isten nemcsak megteremti a látható és láthatatlan világot, de ennek mintaoka a Fiúisten majdani megtestesülése lesz. Az ő teste előre vett mintája lesz az anyagvilágnak, emberlelke pedig a szellemi létezőknek: az angyaloknak és az emberlelkeknek.(Kol 1,12-17) a tényleges megtestesülés pedig a legnagyobb kitüntetése lesz a teremtés csodálatos ajándékának: Isten a teremtményt a Fiú isteni személyisége alatt örökre, elválaszthatatlanul összeköti az isteni természettel. Így az emberiség nemcsak különleges csoport az angyalok és az állatok között, hanem összekötő lény a teremtetlen és teremtett létezők között. Gyönyörű és igaz felelet a nagy ősi kérdésre: „Cur Deus homo?” Miért lett az Isten emberré? A második isteni üdvösségterv akkor lépett életbe, amikor az ősszülők vétke elszakította az embert – az ősszülőket és leszármazottait is – Istentől. Az átmenetileg győztes sátán a lélekben összetört ősszülők mellett kénytelen meghallani: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod.”(Ter 3,15) Az ős-örömhír beragyogja a történelmet, Isten Fia a bűn ellenére is vállalja a megtestesülést, igaz, most már nemcsak beteljesítő, hanem Megváltó is lesz. Az emberek bűne tehát nem kiváltó oka a megtestesülésnek, hanem ékes bizonysága Isten mindent felülmúló szeretetének, amelyet Jézus Krisztus így fogalmazott meg: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”(Jn 3,16) Elsősorban erre gondolunk adventben, de készülünk a karácsony méltó megünneplésére, Jézus Krisztus eljövetelére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése