Évközi. 5. hét csütörtök

Évközi. 5. hét csütörtök

1Kir 11, 4-13; Mk 7, 24-30

„Így szíve nem volt teljesen az Úrral, az ő Istenével”

Salamon fiatalabb korában igen bölcs ember, jó király volt, de nem tartotta meg az Úr tilalmát, amelyet Mózesnek adott annak idején a pogány lányokkal kapcsolatban: „Ne menjetek be lányaikhoz, s közülük se menjen be senki sem a ti lányaitokhoz, mert bizonnyal elfordítják szíveteket, hogy az ő isteneiket kövessétek. Ezekhez ragaszkodott Salamon forró szerelemmel”(1Kir 11, 2) Valóra vált Isten előre mondott szava Salamon esetében. „Hétszáz királynői rangban levő felesége és háromszáz mellékfelesége volt, és feleségei elfordították szívét az Úrtól. Amikor már vén volt, feleségei arra csábították szívét, hogy más isteneket kövessen, s így szíve nem volt teljesen az Úrral, az ő Istenével, mint Dávidnak, apjának a szíve hanem Astartét, a szidoniak istennőjét, s Molokot, az ammoniták bálványát tisztelte Salamon, és azt cselekedte Salamon, ami nem tetszett az Úrnak, s nem követte oly teljesen az Urat, mint apja Dávid.”(3-6) Salamonnak nemcsak Isten tilalma volt ismert, hanem népe bírák korából való kiválóságának, Sámsonnak a balsorsa is. Sámson Isten nazírja volt, Istennek szentelt férfiú gyerekkorától kezdve. Haját nem vágták soha, szeszes itat nem ivott. Ezért emberfeletti erővel rendelkezett mindaddig, amíg bele nem habarodott egy filiszteus nőbe. Az népe vezetőitől pénzt fogadott el, hogy kicsalja Sámson titkát. Addig kedveskedett, majd kellemetlenkedett Sámsonnak, amíg őszintén el nem mondta titkát. Az asszony, pedig levágta Sámson hajfürtjeit. A filiszteusok könnyedén elbántak vele, és örökre harcképtelenné tették azzal, hogy mindkét szemét kiszúrták. (Bír 16, 4-31) Kedvenc feleségei Salamon testi épségét ugyan nem bántották, de egymás után rávették, hogy az ő bálványuknak is építtessen templomot. A Biblia ugyan hangsúlyozza, hogy ő Jahveh-t tartotta a maga Istenének, de az Úr nem osztozik a szíveken: Salamon eljátszotta Isten kitüntető barátságát.„Megharagudott erre az Úr Salamonra, hogy elfordult elméje az Úrtól, Izrael Istenétől, aki kétszer is megjelent neki, s éppen azt parancsolta meg, hogy ne kövessen más isteneket, s ő mégsem tartotta meg, amit az Úr megparancsolt neki”. (9-10) Sem Mózes törvénykönyve, sem Sámson keserves szenvedése, sem az ő személyes találkozása az Úrral nem volt elegendő hatással rá. A saját híres bölcsessége nem volt elég. Isten tehát közölte vele, hogy kegyvesztett lett. A büntetése súlyos volt, az istenbántással arányos: Isten elvette országa nagyobbik részét, tíz törzset, és csak Júda meg Benjamin törzsei maradtak uralma alatt. Az Úr kegyelemként adott annyit még, hogy a büntetést Dávidra való tekintettel csak halála után a fián, utódján, Roboámon teljesítette be. Az újkori emberiség is könnyen lépre ment. Kikezdte a Teremtő parancsát, amivel a boldogság alapját vetette meg: egy férfi és egy nő között lehet igazán boldog családi élet. Korunkban e téren tapasztalt teljes erkölcsi anarchia sokat árt az emberek boldogságának, főként istenhitének.

SETTESOLI JAKÓBA ASSZONY

SETTESOLI JAKÓBA ASSZONY

 III. r. ferences

 (+ 1239)

Szent Ferenc atyánk jótevője, akit a szeráfi atya csak „Jakóba testvér”-nek nevezett. Előkelő római családból származott, a családi ház a Tiberisen túl volt: Szent Ferenc és társai itt gyakran megszálltak római útjuk alkalmából. Itt ismerte meg ot a szent mint hűséges hitvest, odaadó édesanyát, a szenvedésben erőslelkű özvegyet, aki két fiát erényekben és istenfélelemben nevelte. A Szent Ferenccel való ismeretség egyúttal az életszentségre való indítást is jelentette Jakóba számára.

Celanoi Tamás írja róla: „Jakóba asszony nemcsak előkelő származásával, hanem jámborságával is kitunt, ezért a szent különös szeretetét élvezte.” Szent Klárán kívül ő volt az egyedüli no, aki közelebb kerülhetett a szenthez. Amikor Szent Ferenc betegsége súlyossá vált, megérezte, hogy Szent Ferenc őt hívni akarja. Éppen akkor ért Assisibe, amikor Szent Ferenc izenni akart neki. Megérkezése hírére a szent örömmel felkiáltott: „Dicsoség Istennek, aki Jakóba asszonyt, testvérünket ide küldte. Nyissátok ki az ajtót és vezessétek be.” Jakóba mindazt elhozta, amit a szent kérni akart tole: posztót, gyertyát a temetésre és kedvenc süteményét is, amit római tartózkodása alatt szokott készíteni. Ott is maradt, megvárta a szent halálát, s amiben tudott, segítségére volt. A temetés után visszament Rómába, de újra és újra visszatért Assisibe, hogy a szent sírjánál imádkozzon. Assisiben is halt meg 1239-ben, s Szent Ferenc sírja közelében temették el. A hagyomány úgy tudja, Szent Ferenc öltöztette be Jakóbát a III. rend ruhájába.
„Amikor Jézus Betániában tartózkodott, odajött hozzá egy asszony. Alabástromedényben drága illatos olajat hozott, s az asztalnál ülőnek fejére öntötte... Jézus így szólt a tanítványokhoz: Miért bántjátok ezt az asszonyt? Ha ő most testemre öntötte ezt az olajat, a temetésemre tette.” (Mt 26, 6 sk.)

Imádság:

Istenünk, te Jakóba asszonyt Szent Ferenc hű követőjévé tetted, s megadtad neki, hogy szeretetszolgálataival vigasztalására és örömére legyen. Segíts minket is, hogy figyelmes szeretettel legyünk különösen azokhoz, akikkel együtt élünk. Krisztus, a mi Urunk által.

 

Francisco de Osuna: 1. Járjanak mindig kéz a kézben, a személy és a lélek.

Francisco de Osuna

Harmadik Lelki Ábécéskönyv szemelvények

válogatta és fordította: Várnai Jakab OFM

1. Járjanak mindig kéz a kézben, a személy és a lélek.

Anden sempre juntamente, la persona y spirítu.

Az Istennel való életközösség mindenki előtt nyitva áll
Mielőtt az ábécé kifejtését elkezdenénk, illő, hogy tisztázzunk három dolgot, ami szükségesnek látszik mindenki számára, aki el akar érni Istenhez vagy bármilyen lelki vállalkozásba akar fogni. Az első az, hogy az Istennel való barátság és közösség lehetséges már földi száműzetésünk idején is. Ez nem valami távoli barátság, hanem biztosabb és bensőségesebb viszony, mint bármilyen kapcsolat testvérek között, sőt anya és gyermeke között. Attól, hogy "lelki" barátságnak nevezzük, ez az Isten és ember közti közösség vagy barátság még nem kevésbé jelentős vagy bizonyos, és azt se felejtsd el, hogy itt most nem az isteni kiválasztásról beszélek, vagy az emberi kétségekről, hogy meg van-e bennem Isten kegyelme, mert ezekről majd más helyen szólok, hanem arról a közösségről beszélek, amelyet az emberek akkor keresnek és akkor találnak meg, amikor erőfeszítéseket tesznek, hogy az imádságban és az áhítatban előrelépjenek. Ez a közösség biztosabb, mint bármi a világon, és nincs nála semmi örömtelibb, értékesebb és drágább. Ne gondold, hogy élvezik a nehézségeket ezek az emberek, akiket itt látsz: folyik a könnyük, szomorúak a világban, éheznek, leszakad róluk a ruha, álmatlanság gyötri őket, kigúnyolják és zaklatják őket, beesett a szemük, hamuszürkék, mindegyikük csont és bőr, állandó harcban állnak a szabados felfogásúakkal. Hogyan is gondolhatnád, hogy elégedettek, amikor az élet – tudjuk – még akkor is nehéz, ha minden a kedvünk szerint történik! Semmi kétség, ezek az emberek hamar összeesnének, ha Urunk Istenünk nem fogadná őket tárt karokkal, mélyebb boldogsággal és édesebb vigasztalással, mint ahogy egy anya veszi karjára a fájdalomtól menekülő gyermekét. Az anya átöleli a kicsit, keblére szorítja, csillapítja éhségét, és amikor arcához szorítja, akkor az már nem nyög, nem bőg, nem fél többé. Azt olvassuk, hogy Urunk Istenünk annyira kívánja szeretetünket, hogy ő is ugyanígy tett, amikor a tékozló bűnös messzi földről visszaérkezett, és úgy bánt vele, mintha szolgája lenne, vagy még több. Meg van írva: Isten kiment elébe annak, aki jött, míg általában az anya nem mozdul, csak kitárja karját a gyermeke előtt. Isten azonban, könyörülettől indíttatva, ahogy Szent Lukács írja, kiment az érkező elébe, és barátságosan magához ölelte, békecsókot adott neki, sőt, megparancsolta, hogy vadonatúj köpenyt adjanak rá, gyűrűt az ujjára a barátság megpecsételéseként, és a cipőről sem feledkezett meg. Azután Isten levágatta a hizlalt borjút, vendégeket hívott, és öröménekkel ünnepeltek egész nap. Ha mindez azt szemlélteti, hogy Isten lelkileg hogyan bánik a megátalkodott bűnössel (márpedig Fia szerint ez azt szemlélteti), akkor hogyan örülhet az igaznak, aki szorgalmasan és kitartóan keresi őt? Minden kételyt kizáróan tudom, hogy az igazak részesei a paradicsomnak ebben az életben és azután a következőben, míg a bűnösök, ha belegondolsz, nem csak később szenvedik a poklot, hanem már most is. Ha a világból veszed el, ami kell neked, és élvezetekkel hizlalod hiúságodat, azt hiszed, Isten ez alatt alszik vagy füle süket? Gonoszságodban rosszat gondolnál Istenről, és kiforgatnád szolgáinak igyekezetét, akik keresik őt, és a hiúságot lustasággal és hanyagsággal tetéznéd, amikor azt hiszed, hogy csak az létezik, ami mulandó, és ami mindenkié. Tudnod kellene, ahogy Szent Ágoston mondja, hogy Isten nem téveszt meg senkit, és ha nem akarna támogatni minket, akkor nem sürgetné újra meg újra, hogy térjünk hozzá. A hétköznapi dolgok az egyházban a hétköznapi emberek számára vannak, de Isten mást tartogat a különleges embereknek, és a hétköznapiban is van valami különleges, amit azok értenek, akik mélyebben szeretnek, míg, akik kevésbé, azok nem értik. Végül hadd zárjam ezt a gondolatot azzal, hogy biztosítalak: ebben az életben lehetséges a barátság Istennel, és nem is olyan nehéz, és a lélek és Isten között a szerelem még bensőségesebb, mint a legmagasabb rangú angyalok között. Ezt az Istennel való közösséget nem lehet megtanulni, mert csak a Szentírás tanításából érthető, fontold meg tehát gondosan, amit Izajás szavával mond az Úr: "Örülj, Jeruzsálem, s ujjongjatok ti is mind, akik szeretitek! Örüljetek és vigadjatok, akik gyászoltatok miatta! Hogy tejével táplálkozzatok és jóllakjatok vigasztalása ölén, és elteljetek gyönyörrel dicsőségének emlőjén. Mert ezt mondja az Úr: Íme, kiárasztom rá a békét, mint folyamot; és mint kiáradt patakot a nemzetek dicsőségét. Ölükben hordozzák csecsemőiket, és a térdükön becézik őket. Mint a fiút, akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én is titeket. Ennek láttán örülni fog szívetek." Isten ezekkel a szavakkal tárja fel, mennyire szereti az ember lelkét, a békés Jeruzsálemet, ahol nagy nyugalomban lakozik. Ez a barátság akkora örömet ad, hogy Isten úgy invitál rá minket, mint valami nagy lakomára, mert Isten lakomája nem más, mint amikor együtt örül barátaival. A második megfontolás az, hogy mivel Isten nem személyválogató, ez a közösség előtted is nyitva áll, bárki is vagy, mert ugyanúgy Isten képére lettél teremtve, mint bárki más, és te sem kevésbé vágyakozol erre a boldogságra, mint bárki más. Talán – mivel az akaratodra hallgatsz, és nem Istenre – fenntartod, hogy a kor, beosztás, temperamentum, betegség vagy tehetség fölment vagy kizár ebből a közösségből. Nem tudok máshogy felelni erre, mint a bölcs szavával: "Aki otthagyja barátját, az ürügyet keres, és mindig kárhoztatják majd ezért." Nem tudom, hogy a kifogásaid neked magadnak elégnek tűnnek-e, de én szerintem felháborítóak, és Szent Ágostonnal egyetértve nem hiszek neked, mert semmi nem tudja kioltani benned a képességet a szeretetre. Mármost ha azt mondanád, hogy nem tudsz böjtölni, önsanyargatást vállalni, durva szövetruhát viselni, dolgozni vagy akár járni is, akkor hinnénk neked, de hogy képtelen vagy szeretni, ezt nem tudjuk elfogadni. Ha Szent Ágoston ezt képes mondani az ellenségszeretetről, akkor mennyivel inkább áll ez Isten szeretetére, hiszen ő sokkal méltóbb a szeretetünkre. A harmadik megfontolás pedig az, hogy a lélek, mindenáron ezt a közösséget keresve, szüntelenül virrasszon, sohase nyugodjon, csak Istenre szegezze a szívét. Ezt az eltökéltséget, elszántságot legjobban hasonlatokkal tudjuk kifejteni. Amikor például valaki elvesztett valamit, nyugtalanul járkál ide-oda, mindenhová benéz, hátha itt vagy ott megtalálja. Vagy vegyük például az utazót, aki – ha okos – elsősorban azon van, hogy utazását bevégezze, és mindent úgy rendez, hogy ez megvalósuljon. Utazása során azon jár az esze, mennyi utat kell még megtennie, már korán reggel fenn van, és éjszakánként arról álmodik, hogy célhoz ért. Ha lankad, új erőt ad neki a gondolat, hogy el kell jutnia úti céljához. Vagy a mohó bányász, aki minden rögben aranyat sejt, minden csákányütéssel azt reméli, hogy valami nagyot talál, és addig nem nyugszik, amíg minden darab földet föl nem forgatott. A horgász, aki szemét le nem veszi az úszóról, csak a maga dolgára gondol, és azon jár az esze, hogy a hal már harapott-e, vagy még csak készül. Azt hiszem, senki nem képes megtalálni Istent, akármilyen úton is igyekszik felé, ha nincs meg benne ez az eltökéltség és aggódó elszántság. Nem az út számít, hanem csak az, hogy egyedül Isten a célunk és feléje haladunk. Azt is tudnunk kell, hogy kétféle eltökéltség van: olyan, amit Isten önt belénk, és olyan, ami a magunk erőfeszítése. Az Istentől jövő eltökéltség annyira erős, hogy nem tudunk se aludni, se enni, se nyugodtan élni, mert sürget minket, és annyira sarkallja a lelket, hogy annak nincs nyugta. Erről mondja a bölcs: "aki az eke szarvát tartja és dicsekszik vele, aki ökröket hajt, velük dolgozik, aki egyre csak borjúkról beszélget". Krisztus tartja az eke szarvát, mert az a keresztfa, amellyel népének szívét felszántotta, és állítólag vele marad a kereszt, mert rászögezték, bár hatalmában állt, hogy rászögezzék-e vagy sem. Urunk dicsekszik az ösztökével, ami a bűnbánat, amit sokakban felébreszt, ahogy neki tetszik, de vannak mások is, a lusta ökrök, akiket jobban meg kell, hogy verjen az ösztökével, és ezeket is hajtja, és mintegy velük dolgozik, mert minden, amit tesznek, Isten keresésére irányul, és minden dolgukat erre irányítják. A sebük átalakítja őket, és lusta ökrökből borjak lesznek, és isteni felindulásból utánozni akarják a régi szentek nagy műveit, és eközben maguk is egy kicsit hozzájuk hasonlókká válnak. Isten beszél az ilyen emberekkel, ahogy a tekintélyek mondják, mert sok dolgot kinyilvánít nekik. Akik ilyen ajándékot kaptak, vagy akik ezt az ételt megízlelték, azok jobban teszik, ha kihasználják ezt, mert az Isten iránti lelkesedés és vágy rendszerint nem tart sokáig. Válaszd hát ki a neked leginkább megfelelő módszert és siess, mert ezzel az ajándékkal megerősítve egy év alatt többet tudsz haladni, mint három év alatt nélküle. Ha valaki kölcsönadna neked egy igásállatot néhány napra, hogy segítsen egy munkában, és te elfecsérled az időt, akkor eljön a nap, amikor az állatot vissza kell adnod, és te pedig még nem végeztél. Ne legyél ilyen, testvér, mert Isten azt akarja, hogy adományából hasznot húzzál, és szorgalmasan forgatva azt megsokszorozd, ha viszont nem produkálsz nyereséget, mástól fogja azt kérni. Ne hagyd, hogy a vágy elhaljon, mert ha a gyertya kialszik, sötétben maradsz, és ha már nincs veled az ajándék, a vágy hidegebb lesz, mint valaha. Sokféle hatása van a lélekre, de a legfőbb a vágy, vagy elszántság, amely aggasztja és sarkallja a szívet, felébreszti és kényszeríti, hogy ne keressen másutt nyugovást, csak Istenben. Sok embert ismertem, aki kiment a mezőre, hogy nyugalma legyen és érzelmeinek szabad folyást engedjen, Istent hívogatva és könyörögve hozzá, hogy nyilvánítsa ki neki akaratát. Akik megvizsgálják az ajándékot és hasznos lelki gyakorlatokat keresnek, azok egyre többet fognak elérni. Ismerek másokat is, akik oktalanul bántak az ajándékkal, és a testi önsanyargatás felé mentek el, mintha az valamire is elegendő volna, pedig már Szent Pál megmondta, hogy ezek nem sokat érnek, ha nincs belső áhítat. Mások az ajándékot a puszta szó és az olvasás szintjén fogadták be, és nem igazán léptek be önmagukba, és erőfeszítéseik elpárologtak, mint amikor a higanyt kiteszik a levegőre. Ha ennél többet szeretnél elérni, testvér, akkor ne kifelé menjél, hanem szívedben keresd az Istent. Közelebb van hozzád, és mélyebben ott van benned, mint te magad. Ezért tanácsolja ez az első betű: "Járjanak mindig kéz a kézben, a személy és a lélek". (I. fejezet)

Évközi 5. hét szerda

Évközi 5. hét szerda

1Kir 10, 1-10; Mk 7, 14-23

Áldott legyen az Úr, a te Istened, akinek megtetszettél”

Sába országot nem nagyon ismer az ókor történelme. Az 1Királyok könyvében olvasott részletén kívül csak arra hivatkozhatunk, hogy asszír szövegek is említik. Földrajzi helyzetére vonatkozólag csak feltételezések állnak rendelkezésünkre, amelyek szerint Arábia északi szélén helyezkedhetett el. Nekünk azonban az a fontos, hogy a ténnyel találkozunk. A Biblia nyilvánvalóan nem idézné ezt az eseményt, ha nem történt volna meg. Ha pedig egyszerű politikai látogatás lett volna, vagy valami kulturális esemény, nem lenne igazán Bibliába való.Az sem érdekelné a szentírót, hogy Salamon mennyi fűszert kapott a konyhájára, milyen mennyiségű arany került Salamon király kincstárába. Nyilván volt sok más említésre méltó ilyenféle tény Salamon hosszú uralkodása alatt, amiről nem készült a Szentírásban beszámoló. Önmagában érdekes megismerni, hogy az a bölcsesség, amelyet Salamon király kért és kapott Istenétől, széles körben ismertté vált. A királynő beszámolójából kitűnik, hogy ő igen sokat hallott Salamon bölcsességéről saját hazájában, de azt sem akarta elhinni, hogy van ilyen bölcs király a földön. Ezért indult el pazar ajándékokkal és megfelelő tekintélyű udvartartással erre a látogatásra, hogy a vele közölt tényeket ellenőrizze. Maga is uralkodó lévén, érdekelte Salamon udvartartása, ennek részleteire is kíváncsi lett. Az ételek, italok, ruhák, az illemkódex mozgásban, társalgásban, a szolgák beosztása, a hadsereg minősége: mindez a saját udvarának is vonzó példát nyújthatott, jó volt megismerni. Aztán ő is dicsekedhetett a maga gazdagságával, bőkezűségével. Ami azonban bennünket, hívő embereket igazán érdekel, hogy ez a nyilván pogány, bálványimádó uralkodónő. Már talán otthon is tájékozódott arról, hogy ez a nagyhírű bölcs király értelmi képességét nem csupán szüleiek, és őseinek köszönheti, hanem Istenének. És amire következtetnünk lehet, bármennyire is tisztelhette háza vagy országa bálványait, rendkívül értelmes és érdeklődő lény lévén, bizonyára annyit ki tudott következtetni a tapasztalati tényekből, hogy a bálványnak nemcsak esze nincsen, de élő teste sincs, amije pedig nincs, azt nem tudja adni. A szent szövegben idézett beszédje, amiben tapasztalatait közli Salamonnal és udvarával, erre enged következtetni: Salamon emberi intelligenciája nagyon sokat kapott Istenétől: „Igaz az a beszéd, amelyet hallottam földemen a te dolgaidról s bölcsességedről, nem hittem, amikor nekem beszélték, amíg el nem jöttem magam és saját szememmel nem láttam, s meg nem győződtem, hogy felét sem mondták el nekem: bölcsességed és dolgaid felülmúlják a hírt, amelyet hallottam. Boldogok embereid, s boldogok szolgáid, akik előtted állnak, s hallják bölcsességedet. Áldott legyen az Úr, a te Istened, akinek megtetszettél, s aki Izrael trónjára ültetett – mivel az Úr mindörökké szereti Izraelt -, s aki királlyá tett, hogy jogot és igazságot szolgáltass”. (6-9) Adja Isten, hogy eljöjjön az idő hazánkban is, amikor azért jönnek hozzánk messziről idegenek, hogy istenáldotta népet találjanak, akitől a szellem kultúráját leshetik el, és hitünk miatt áldják Istent, aki felkarolt, megsegített és boldoggá tett minket igazi szeretetben.

Francisco de Osuna: Előszó

Francisco de Osuna

Harmadik Lelki Ábécéskönyv szemelvények

válogatta és fordította: Várnai Jakab OFM

Előszó

A gyógyításnak a tavasz elején kellett kezdődnie, mi pedig ekkor még csak a tél elején voltunk. A közbenső időt annál az említett nővéremnél töltöttem falun s ott vártam be az áprilist; az a gyógyító hely ugyanis közel volt oda s így elkerültem az ide-odautazgatást. Odamenet az a nagybátyám, aki, mint említettem, az odavezető út mentén lakott, egy könyvet adott nekem, amelynek címe: A harmadik ábécéskönyv s az összeszedettség imájáról szól. Már újoncévem folyamán olvastam jó könyveket, sőt feltettem magamban, hogy sohasem olvasok másfélét, mert beláttam, mekkora lelki kárt okoztak nekem: arra azonban egyik sem tanított meg, hogyan kell bensőleg imádkozni, s hogyan kell az embernek magát lelkileg összeszednie. Nagyon megörültem tehát ennek a műnek s elhatároztam, hogy teljes erővel igyekszem követni módszerét. Az Úr ekkor már amúgy is megadta nekem a könnyek ajándékát; olvasni pedig szerettem: s így elkezdtem gyakorolni az egyedüllétet, a gyakori gyónást, s mesteremül fogadva el azt a könyvet, ráléptem a belső imádság útjára. Nagy Szent Teréz Önéletrajzának e szavain túl aligha van szükségajánlásra Francisco de Osuna ferences barát Harmadik Lelki Ábécéskönyvéhez. Amikor Teréz a kezébe veszi a könyvet, az már tíz éve ismert: 1527-ben jelent meg Toledóban. Érdekes belegondolni, mennyi forrongás jellemzi Európát ebben az időben. Hazánkat a török dúlja Mohács után. Rómát a császári csapatok fosztják ki. Az európai kereszténység tíz éve éli azt, amit később reformációnak neveznek. Loyolai Szent Ignác ekkor 36 éves és éppen Alcalában tanul teológiát – aligha elképzelhető, hogy Osuna könyve ne lett volna a kezében. Spanyolország arculatát döntően átformálta Ferdinánd és Izabella uralkodása, és ebben jobb kezük volt a madridi ferences provinciális, Cisneros, később bíboros. Létrehozzák Alcalában az egyetemet (1508), ahol Francisco de Osuna is tanul majd. Könyvének hátterében ott húzódik meg egy kérdés, amely a XVI. századi spanyol egyházat, úgy tűnik, erősen foglalkoztatta: Az egészen elmélyült imádság állapotában mi az emberi cselekvés szerepe? Két irányzatot emlegetnek. Az egyik jelszava a dejamiento – "önmagunk teljes elengedése". Nevezik őket úgy is, hogy alumbrados – megvilágosultak. Tagadni látszanak az ember szerepét. Annyira átélik Isten cselekvését az ima során, hogy ehhez képest elhanyagolhatónak tűnik fel számukra minden, ami emberi közvetítés, ami külső, ami forma. Az intézményes egyház reakciója nem marad el. Talán csak nem tagadják az egyház közvetítő szerepét is, ahogy – úgy hírlik – Luther követői német földön teszik? Ignác ellen csak Alcalában háromszor folyt per eretnekség gyanúja miatt – a per anyaga éppen ez a kérdés lehetett. A velük szemben állók jelszava: recogimiento (összeszedettség). Nézetük szerint az elmélyült imádságban is fennmarad az ember azon képességének szerepe, amit intellectus néven emlegetnek, de az "ész" jelentésénél tágabban használják: "figyelem, öntudat, tudatos jelenlét". Jobban hangsúlyozzák az emberi tényezőt: az aktív és kitartó gyakorlást, a tanító szükségességét, az erkölcsi és aszketikus erőfeszítések követelményét. A választóvonalat nehéz lehetett meghúzni, sokan bizonyára csak a jelszavak szintjén csapódtak egyik vagy másik oldalhoz. Francisco de Osuna személyesen ismeri a „másik tábor”, az alumbrados képviselőit, kölcsönösen nagyra becsülik egymást. A szakadás azonban elkerülhetetlen. Nemsokára elindulnak az inkvizítori eljárások az alumbrados ellen. 1525-ben a ferencesek káptalani határozattal foglalnak állást a recogimiento mellett. Fontos körülmény, hogy nemcsak a Renden belüli vita volt ez, hanem világiakra is kiterjedt. Ez is növelte a gyanakvást sokakban, nem olyasmi készül-e itt is, mint német földön? Az természetes volt, hogy a Renden belül vita folyt ezekről, hiszen, ahogy Osuna írja majd, "a szerzetesrendeket elsődlegesen az imádságra hozták létre, és bár az aktív életre is szükség lehet a rendekben, elsősorban a szemlélődést kell megtartani" (14,4) Amikor az Osuna városából való Francisco 1513-ban húszévesen ferencesnek áll, már csaknem évszázados múltra tekinthet vissza spanyol földön a rendi megújulás. Létrejönnek casa de recollección néven az elmélyült imaéletnek szentelt közösségek. Statútumaik fennmaradtak: hosszú közös liturgikus imák, napi kétszer két óra egyéni ima, szilencium. Francisco korában már van, aki a rájuk jellemző imamódot tanítsa a belépőknek. A 21. betű IV. fejezetében írja: „gyóntattam egyszer egy embert, aki akkor már vagy ötven éve gyakorolta ezeket a lelki dolgokat”. Maga az "ábécéskönyv" műfaja is magán viseli a tanítás módszerének nyomát: rövid aforizmában fogalmazzák meg a tapasztalatokat, de ezek igazából csak a kifejtéssel válnak érthetővé. Az ábécét így az aforizmák kezdőbetűi adják ki. Francisco a tanulmányok után 1523-ban kerül a Nuestra Señora de la Salceda nevű casa de recolección-ba (ekkor nyolc ilyen ház működik csak Kasztíliában). A Harmadik Lelki Ábécéskönyvet 1527-ben Toledóban adják ki, még ebben a században négy kiadása lesz. 1531-ben megválasztják az Indiák komisszárius generálisának, de végül nem utazik el Amerikába. 1532-ben részt vesz a toulouse-i ferences nagykáptalanon, ezután Lyonban, Párizsban találjuk, majd négy évig Németalföldön tartózkodik. Röviddel az után, hogy 1537-ben visszatér Spanyolországba, 1541-ben meghal. Mi jellemző erre a könyvre? A Biblia jelenti az átfogó hivatkozási keretet, szinte mindent ahhoz kapcsol. Magától értetődő a számára, hogy a Szentírás minden egyes részlete tanít valamit a szemlélődő imádságról. Módszerét úgy lehetne nevezni, hogy „pszichológiai-antropológiai allegorikus exegézis”. A szentírási alakok, jelenetek, a legkisebb részlet is megfelel valaminek az ember belső világában vagy az imádságban. A Krisztus sírjához visszatérő Mária Magdolna a szívhez figyelmével visszatérő akaratot "jelenti", a tanítványok pedig az öt érzékszervet, amely "abbahagyja működését", mert nem képes megtalálni az Urat (ld. 18., I.). Az üldözők, akikről Dávid a zsoltárban panaszkodik, az imádkozót ostromló gondolatok (ld. 7., V.), sőt, Osuna odáig megy, hogy még a zsoltár feliratának is allegorikus értelmet tulajdonít. Az "Izrael szétszórt fiait összegyűjtő" Úr Izajás jövendölésében Osuna számára az összeszedettség isteni ajándékának jelképe. Tőlünk bizonyára idegen a Szentírás ilyen használata, Osuna korában viszont ez nem volt így. És különben is: aki szenvedélyesen keresi a tanítást az igazi imádságról, az mindenben meglátja azt. Néhány skolasztikus distinkció elárulja, hogy ennek a módszernek is a birtokában van, de nem gyakran folyamodik hozzá. Ami stílusát igazán élvezetessé és irodalmi szempontból értékessé teszi, az a hasonlatok áradó sokasága. Ez az ember nemcsak a Biblia minden részletében, de az emberi világ minden eseményében is a szemlélődő imádságról keres példázatot. Így helyez bele minket a XVI. századi spanyol életbe: A részeg ember háború idején ugyanúgy biztonságban érzi magát, mint békében, mert bár a fegyvercsörgés és a csatazaj fülsiketítő tud lenni, ő mégis azt hiszi, hogy csak megjátsszák a harcot, és hadonászni kezd egy fadarabbal. Azt hiszi, most kell szórakoznia, az egészet viccnek gondolja, és a csata dübörgése, amitől félelemnek kellene átjárnia a szívét, még züllöttebbé teszi. Pontosan ilyen a megátalkodott bűnös, akinek a lelke megrészegült a bűnöktől, amelyek bora egy olyan vidámsággal tölti el részeget, hogy ha az istenítéletről beszélsz neki, még nevet is a pokol kínjain. (21., I.) a metaforikus nyelvezet sajátossága, hogy olykor "ellentmondások" tarkítják: a sas egyszer a szemlélődő embert jelképezi (8. I.), máskor pedig éppen a szemlélődő embert eltérítő gondolatokat (7., V.).a hosszú könyv sehol nem ad rövid gyakorlati leírást a recogimiento imamódjáról. A mai ember igénye a gyors, gyakorlatias útmutatás iránt, kielégítetlen marad. Az egész könyvet kell elolvasni ahhoz, hogy képet alkossunk a módszerről. Vázlatos bemutatásként nézzük meg néhány fontosabb jellemzőjét. A keresztény lelkiségi tradíció alapján Osuna megkülönbözteti a szóbeli ima / elmélkedő ima / szemlélődő ima hármas felosztását. A recogimiento az imádság útjának harmadik szakaszában szerepel. Annak ad útmutatást, akinek elmélkedés közben egyre inkább arra támad igénye, hogy egy-egy meglátásnál hosszabban elidőzzön, a szavakon túli isteni jelenlétet megsejtve csöndben odahallgasson arra. De mire is figyeljen az ember? Ha testi érzethez akarjuk kapcsolni, két részlet tűnik lényegesnek. Hosszan ír a "sóhajtozásról". Ez így elsőre talán túlságosan jámborodóan hangzik, idegen a mai vallási érzéstől. A sóhaj viszont nem más, mint egy tudatos, erős belégzés – márpedig a légzésre figyelés az összeszedettség ismert útja. A másik fontos pont a szív. Osuna teljes mértékben Szent Ferenc nyomán halad, amikor az ima lényegének "az Úrhoz fordított szívet" mondja. Úgy tűnik, a szívre, mint érzetre figyelés nyomán jut el szívhez, mint lénye középpontjához. Ezért alaptétel számára a Példabeszédek könyvének sora: "Nagy gonddal őrizd a szívedet, mert hiszen belőle indul ki az élet." Isten jelenléte belülről, a szívből fakad fel, ha valóban képesek vagyunk ott időzni. A "szív" minden jelentésében fontos szerepet játszik ebben az imamódban,erre utalnak kulcsszavai:vágyakozás,ízlelés,szeretet.A testi érzetekről még annyit, hogy nem találunk utalást a testtartásra vagy kéztartásra, de valószínűnek tarthatjuk, hogy a XVI. századi spanyol festészet ábrázolásai reálisak ezen a téren.Az összeszedett ima első számú kérdése, hogy mi a teendő "elszórakozás" esetén? Hogyan iskolázzuk figyelmünket? Mit kezdjünk a "gondolatokkal"? Osuna erről is sokat ír, néha ellentmondásosan, de elsősorban a szelídséget ajánlja, pl. "mint drága kismadarat, csalogasd vissza szívedet a kalitkába, ha kirepült". A szelídség megnyilvánulása az alázatos kitartás is, minden "sikertelenség" ellenére.A másik gyakori kérdése az imádkozónak, hogy mit kezdjen a belső megtapasztalásokkal? A könyvből az tűnik ki, hogy ennek az imamódnak gyakori kísérőjelenségei voltak a belső megindulások, vigasztalások, önkéntelen kiáltások. Osuna a szegénység és a hálaadás lelkületére int: "Fogadj el mindent, ami a belső imában meglátogat, abban a hitben, hogy Isten kezéből kapod." Alapállása az összeszedett imának, hogy "inkább hatást szenved, mint ő hat".De hát valójában „ferences”a-e ez az imamód? Erre a kérdésre legalább annyira jogos igennel, mint nemmel válaszolni. Ferences imamód, mert ferencesek gyakorolták, mégpedig a Rend egyik legjelentősebb megújulási mozgalma, az ún. "rekollektus reform". Osuna ennek a mozgalomnak az egyik legnagyobb képviselője. Sőt, emberileg, személyesen is ízig-vérig együtt van testvéreivel, máskülönben nem írna ilyet: "Az ördög szüntelenül körbejár, hogy megutáltassa veled a saját rendedet és a testvéreidet", ezért "a buzgóság először is magadra irányuljon" (22,4). Ferences a jellegében is, ahogy fentebb a szívről és a szegénységről írtuk. Ferences imamód, mert a műben többször is idézi Szent Ferenc írásait, olykor Szent Bonaventurát is, akinek a teológiáját láthatóan ismeri. Az is kétségtelen viszont, hogy ha az idézetek összességét nézzük, akkor Szent Bernát viszi el a pálmát, azután Jean de Gerson , valamint az egyházatyák: Gergely, Ágoston, Ciprián. Leginkább azért lehetne nemmel válaszolni a kérdésre, mert ezen a szinten nincs értelme "iskolához" ragaszkodni. A szemlélődő imát nem sajátíthatja ki egyik lelkiség sem, sokkal nagyobb a mindegyikre jellemző közös tartomány, mint a rendi sajátosság. Amikor a gyerekek csillagot rajzolnak hosszú sugarakkal, a közepén a közös tartomány kicsi. A belső imádság inkább egy "rövid, vastag ágú" csillaghoz hasonlít: a középpont felé haladva hamar véget ér a saját rész, és belépünk a közös tartományba. Így adhatott ez a könyvdöntő inspirációt annak idején a kármelita Avilai Szent Teréznek is. Bár a mű belekerült az 1559-es spanyolországi Index hatókörébe, ma az Egyházban egyértelmű tekintélyt élvez. Példaként említem az "Imádság Enciklopédiáját", amely 2007-ben jelent meg a vatikáni könyvkiadónál. Osuna művét nem csupán futólag említik a nagy kármelita misztikusok hátteréhez, nem csupán a ferences misztikatörténetben kap komoly helyet, hanem "Az imaéletre legnagyobb hatást gyakorló művek" között ismertetik: "az imádság útjának rendszerezésével Francisco de Osuna lerakja az alapokat az arany évszázad spanyol misztikájának nagy virágzásához"

Német nyelven Erika Lorenz 1982-ben ad ki részleteket a műből témák szerint összeszedve a fontosabb passzusokat. Teljes fordítás angolul jelent meg ebből készült a jelen, szemelvényes fordítás is. Ezért talán nem felel meg a legmagasabb kritikai igényeknek, viszont ízelítőnek, reméljük, jól szolgál majd – és hátha a spanyol filológusok rászánják magukat egy teljes magyar kiadásra.
A szemelvények elrendezésében a mű eredeti beosztását követtük: az ábécét az aforizmák kezdőbetűi adják ki, egy-egy betűt 5-9 fejezetben fejt ki a szerző. Az olvasó így talán könnyebben fogalmat alkot a mű jellegéről és az egyes betűk tartalmáról, mint ha témák szerint csoportosítottuk volna a szemelvényeket. A szemelvények végén jelezzük, hogy a betűn belül melyik fejezetből vettük azt.
Az Ószövetség idézésekor Osuna a Vulgata latin szövegéből indult ki, és nem az általunk ismert, a héber alapján készült fordítást használta, ezért aki a bibliájában visszakeresi az idézeteket, nem érti, miért idézi Osuna egyik vagy másik szentírási verset. Ezekhez a lábjegyzetben fűztünk magyarázatokat, olykor megadva a Szent István Társulat által megjelentett bibliafordítás megfelelő helyét, zsoltárok esetén olykor a zsolozsma ismertebb helyét.

Várnai Jakab OFM

SZENT CAEDMON

SZENT CAEDMON 

bencés szerzetes

*Anglia, 7. század 2. fele. +Whitby kolostor, 735 előtt.

Csaknem mindazt, ami Caedmonról ismeretes, akit kolostorának szentjeként tiszteltek, összefoglalja Szent Béda Venerabilis (lásd: A szentek élete, 212. o.). Egyháztörténetének egyetlen fejezete. Ez arról tudósít, hogy abban az időben, amikor Szent Hilda (614--680), Whitby apátnője meghalt, élt a kolostorban egy testvér, egykori béres, akit Isten azzal az adománnyal ruházott fel, hogy csodálatosan tudott énekelni.

Néhány évvel korábban ez a férfi, név szerint Caedmon, egy ünnep alkalmával, amikor a hárfa körbejárt a vendégek között, elhagyta ura házát, mert tudta, hogy semmi érzéke sincs a költészet és az ének iránt. Kiment a tehénistállóba, és ott elaludt; álmában egy férfit látott maga mellett, aki a nevén szólította és biztatta: ,,Caedmon, énekelj nekem egy dalt!'' Caedmon azt válaszolta, hogy nem tud énekelni. ,,Mégis énekelned kell'' -- mondta az idegen, Caedmon pedig megkérdezte, hogy miről énekeljen, mire a másik ezt felelte: ,,Énekelj minden dolog teremtőjéről!'' Caedmon így álmában elénekelte első dalát a teremtő Isten dicséretére.

Amikor reggel lett, visszaemlékezett az álmában énekelt szavakra, és még folytatni is tudta őket. A birtok intézőjének elbeszélte különös élményét és új képességét. Az intéző értesítette róla Hilda apátnőt, és amikor az meghallotta, hogyan énekli Caedmon a maga költötte verseket, mindenki egyetértett abban, hogy valóban különleges képességet kapott Istentől. Az apátnő azt tanácsolta Caedmonnak, hogy legyen szerzetes. Felvették a kolostorba noviciusnak, és miután tanították a Szentírásra, még további dalokat szerzett; olyanokat, amilyeneket addig még senki sem hallott. Amint Béda elbeszéli, az emberiség és a világ teremtéséről énekelt; azután Izrael egyiptomi tartózkodásáról és az Ígéret földjére való vonulásáról; az Üdvözítő életéről és szenvedéséről, dicsőséges feltámadásáról és mennybemeneteléről; az apostolokról és az Egyházról, az utolsó ítéletről, a pokol rémes kínjairól és a mennyország örömeiről. A ránk maradt angolszász költészet legnagyobb része foglalkozik ezekkel a témákkal, és a múltban ezek közül sokat tévesen Caedmonnak tulajdonítottak. Az egyetlen verset, amelyet bizonyossággal neki lehet tulajdonítani, Béda így idézi:

Magasztaljuk a mennyország Teremtőjét,

s Teremtőnk hatalmát és műveit!

Magasztaljuk a dicsőség Atyjának tetteit,

és énekeljük, amint az örök Isten,

minden csoda alkotója,

kezdetben megteremtette a mennyet, hogy gyermekeit megoltalmazza,

és mint hatalmas védelmező, otthonul adta nekik a földet.

Világosan felismerhető, hogy Caedmon mélyen vallásos ember volt. Úgy hírlik, saját halálát előre megmondta. Két héttel halála előtt testvérei meglepetésére azt kérte, hogy vigyék a kolostor betegszobájába. Egy éjszaka azután éjfél körül megtudakolta: ,,Van-e itthon szent Eucharisztia?'' Amikor igennel válaszoltak neki, megkérdezte a testvérektől, haragszik-e rá valaki valamiért; megvallotta nekik, hogy szeretetében mennyire tökéletlen volt irántuk, majd magához vette az utolsó útravalót. Röviddel azelőtt, hogy a szerzeteseket összehívták volna az éjféli istentiszteletre, Caedmon nagy keresztet vetett, majd nemsokára meghalt. Így hát, amint Béda közli, ,,miután egyszerű és tiszta szándékkal s becsületes jámborsággal szolgált Istennek, a színe elé'' jutott.

A lourdesi Szűz Mária ünnepe

A lourdesi Szűz Mária ünnepe, a betegek 22. világnapja

Lourdes

elmélkedés első rész

Apró gyerekkoromban nagyon szerettem templomba járni. A főajtón belépve jobbra, a torony aljában ott állt a Lourdes-i Szűzanya szobra. Előtte egy kislány-szobor térden állva feszülten figyelt a Szűzanyára. Eléje térdelt szülőfalum jámbor népének apraja-nagyja. Amikor tizenöt évesen a ferences Mária rendtartomány noviciát házába indultam unokaöcsémmel együtt, a Lourdes-i barlang elől vettük életünk új útirányát. Bucsuszentlászló is Mária-kegyhely, tehát ott is Édesanyánk fogadott. Két év múlva a szovjet-orosz front elől Esztergomból hazaküldtek bennünket elöljáróink. A Lourdes-i Szűzanya a régi szeretettel várt ránk a torony alatti barlangban. Akkor még nem sejtettem, hogy félév múlva a kivonuló német katonák a feje fölötti harangozó szobába hordják a rengeteg dinamitot. Megnyugtatásul annyit árultak el, hogy a torony felső részét le kell dönteniük, mert a torony a környék legmagasabb dombján áll, és a negyvennyolc méter magas toronyból a gaz ellenség harminc-negyven km-re is ellenőrizni tudja a magyar és német csapatok mozgását. Hittük is, nem is, de minket szerzetesnek neveltek, csak jót-tevésre. Este kilenc óra után kizavartak bennünket a kolostorból a domb takarásában lévő futóárokba. Óriási dörrenés. Ma is hallom, érzem. Másnap szovjet katonák között rohantunk a romok közé. A torony tövéig összeomlott. Porrá törte a Lourdes-i Szűzanyát a kis Bernadette-el együtt. A falu ősi kegyszobrát a távoli kegykápolnából idejekorán bementettük a kolostorba, és ott elástuk gondosan. Ezt miért nem tudtuk megmenteni? Pár hét múlva ünnepélyes menetben vittük vissza kápolnájába a kegyszobrot, az épen maradt Fájdalmas Anyát. A falu akkori bírója, Rákár János bácsi mondott ki egy történelmi nagy igazságot: „Isten annyira szeret minket, segesdieket, hogy a saját házát áldozta föl, hogy a mi házainkat megmentse a pusztulástól”. A Szentlélek szólt belőle. Nekem pedig most a vigasztaló gondolatot adja: a Lourdes-i Mária-jelenések célja az volt, hogy a kis Bernadette gyermeki közvetítésével indítson el egy világot mentő vezeklő hadjáratot. A segesdi Lourdes-i szent szoborcsoportot áldozta föl 1945. március 29-én este, hogy szülőfalumat és egész hazámat megmentse a végleges pusztulástól, amikor már majd a pusztulás gödre nyitogatja száját. Csupán két év telt el a szörnyű élmény után. Érettségi után Esztergomból Szombathelyre költöztettek bennünket, hogy ott végezzük el a teológiai főiskolát. A nyári szünetben magiszterünk, Szabó Elek atya felajánlotta, hogy a helyi filmszínházban nézzünk meg egy nagyon értékes filmet. A címe: Bernadette. A Lourdes-i jelenésekről szól. Ma is emlékszem erre a szívemet-lelkemet egekig emelő élményre. Akkor még nem ismertem Franz Werfelt, a világhírű írót, akinek üldözött életében az isteni kiválasztottság tragédiája volt kegyelmet kereső regényeinek témája (Halljátok az Igét, a Músza dag negyven napja, Az elsikkasztott mennyország, Bernadette). Hazaérve a kolostorba, olyan lelkesülten beszéltem élményemről a magiszter atyának, hogy szó nélkül leemelte könyves polcáról és nekem adta elolvasni a Bernadette magyar fordítását. Később magam is megszereztem, életem egyik legnagyobb kincse lett. Kölcsönadtam szívesen. Megtörtént, hogy évekig nem kaptam vissza, mert sok-sok kézben forgott, szét is nyúzták, be is köttették újra. Első alkalommal, amikor kék útlevelet kaptam nyugati körútra indultunk Sill Aba atyával. Ennek a végcélja természetesen Lourdes volt. A szent helyek közelében nem kaptunk szállást. Föl kellett mennünk egy környező hegyre, a Ferences Missziós Nővérek fogadtak be bennünket pár napra. Sötét este érkezett fel velünk a taxi. A szálláskeresésben nem volt időnk lent körülnézni. A kilenc órai körmenet hangja betöltötték a hegytetőt. Rohantunk ki a kertbe, hátha látunk is valamit. A homályból egy aranyos hang szólt felénk: Venez! Jöjjenek ide közelebb! Ott a hegytetőn két jótevőre leltünk, akik Lourdes szerelmesei voltak, és kalauzaink lettek az áldott városban.