Kedd húsvét 5. hetében

Kedd húsvét 5. hetében

ApCsel 16, 22-34; Jn 16,5-11

„Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok”

Jézus tovább folytatja búcsúbeszédét: „Most elmegyek ahhoz, aki küldött engem, és senki közületek, nem kérdi tőlem: Hová mégy? Hanem, mivel ezeket mondtam, szomorúság töltötte be szíveteket. De én az igazságot mondom nektek: Jobb nektek, ha elmegyek”. (5-7a) Két fejezettel előbb az evangélista beszámolt arról, hogy Jézus már korábban is szólt elmeneteléről az Atyához. Mivel az apostolok akkor kifejezték, hogy ők bizony nem tudják, hol van az Atya háza, így fogalmuk sincs, hogy melyik út vezet hozzá. Tamás rákérdezett, de Jézus csak annyit válaszolt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam”. (Jn 14, 6) Ők akkor megértették, hogy nem földi ösvény vagy kocsiút vezet az Atyához, hanem Jézus tanítása, és majd a kegyelem, amely haláluk után jön hozzájuk, és felsegíti őket az Atya színe látására. Most viszont, amikor Jézus küldőjéhez, az Atyához készül vissza, kicsit mintha Ő lenne szomorú: Elmegyek, és senki nem kér, hogy maradjak? De aztán megérti őket, hogy távozása miatt ugyan szomorúak, de bele kell nyugodniuk, hogy Jézus a megváltás befejeztével vissza kell térjen isteni lakóhelyére. Jézus ezt a belenyugvást nyugtázza: „Jobb nektek, ha elmegyek. Mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok, ha azonban elmegyek, elküldöm ót hozzátok”. (7b) Csodálatos ez az őszinte kitárulkozás! Az Atya rendelkezett így, hogy a megváltás rettenetes szenvedéseit Fia vállalja el, szerezze meg így a bűnbocsánatot, és nyissa meg az üdvösség kapuját minden hívőnek. Aztán akiket az Atya a keresztség szentségében megajándékoz a megszentelő kegyelemmel, ezzel gyermekévé fogadja, annak a további lelki életét, az igazság és szeretet gyakorlatát az isteni akarat működése során származó Szentlélek irányítsa. A hívő ember tudja, hogy Istennek vele kapcsolatban pontos életterve van, amit teljesítenie kell. Ezt nem ismerjük, rejtve van Isten végtelen titokvilágában. Hát ezért küldetik a Szentlélek a bérmálás szentségében mindegyikünk számára, hogy állandóan bennünk lakjék, és segítsen megtudni folyamatos tennivalónkat: „a Lélek is segítségére van erőtlenségünknek, mert nem tudjuk, miképpen kell kérnünk, amit kérünk, de maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal”.(Róm 8, 26) a Szentlélek tehát legnagyobb jótevőnk lesz. De ugyanezt teszi az egész világgal is: „Ő, amikor eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről: vagyis a bűnről, hogy nem hisznek ennem; az igazságról, hogy az Atyához megyek, és többé nem láttok engem; és az ítéletről, hogy ennek a világnak a fejedelme megítéltetett”. (8-11) a sátán az utóbbi néhány évszázad alatt nagyon befészkelte magát már a kereszténység központjának számító Európába is. Kérjük őszinte hittel a vigasztaló Szentlelket, áradjon ki újra földrészünkre és győzze meg lakóit arról, hogy Jézust elveszíteni a legnagyobb kár!

NÉRI SZENT FÜLÖP

NÉRI SZENT FÜLÖP
*Firenze, 1515. július 21. +Róma, 1595. május 26.

Fülöp édesapja kis jegyző és alkimista volt Firenzében. Amikor Fülöp öt éves volt, meghalt az édesanyja, de nevelőanyja is nagyon szerette. A kis ,,Pippo buono'' mindenki kedvence volt. Közvetlenség, dús fantázia, nagy lelkesedni tudás jellemezte. Rendkívüli érzéke volt a vidám, népies tréfákhoz. Alakján valami sugárzó tisztaság ömlött el.

Első képzését szülővárosának Szent Márk-konventjében, a dominikánusoktól kapta. Ami jó van benne -- vallotta később --, azt nekik köszönheti. Ők ültették szívébe a mély szeretetet és tiszteletet ,,vértanújuk'', Savonarola iránt. Az ő írásaiból tanulta meg, hogy a szükséges egyházi reform csak a lelkek -- azaz a papság és a laikusok keresztény életének -- megújulásából születhet meg; hogy a Szentlélek működésében hinni kell, hiszen a Szentlélek az Egyházban él ma is, mint a kezdeti időkben; s végül, hogy semmi sem tesz oly boldoggá és vidámmá, mint a Szentírás fölötti elmélkedés.

Apja 1533-ban a Montecassino közelében lévő San Germanóba küldte. Itt élt nagybátyja, egy gazdag kereskedő. Fülöp állítólag három könyvet vitt magával: az egyik volt a Laude, a ,,jámbor bolond'', Jacopone da Todi (+ 1306) nyers és faragatlan, de misztikus bensőséggel telített dalai; a másik Boldog Combini (+ 1367) életrajza a humanista Belcaritól; a harmadik a sokat utazó falusi plébános, Arlotto vidám elbeszéléskötete. Ő volt az, aki sírkövére ezt íratta: ,,Saját magának és mindenkinek, aki ide kívánkozik.''

Fülöp legfeljebb három évig maradt San Germanóban. Úgy látszik, többet időzött Szent Benedek iskolájában, mint nagybátyja üzletében. Egy későbbi montecassinói apát tanúsítja, hogy Fülöp ,,három egymást követő éven át megvetette az alapokat a magas tökéletességhez, különösen az ottani kiváló szerzetes, Evoli Özséb tanítása révén...'' Itt kedvelte meg Cassianust és a régi egyiptomi remete-szerzetesek lelki tapasztalatait. Életmódjukat a gaetai kikötő fölött lévő híres hegy Albaneta-kápolnájában próbálgatta. Lehetséges, hogy már akkor megélte első pünkösdi csodáját.

1536-ban Rómában találjuk. Krisztust követve teljes szegénységben élt. A firenzei vámhivatal vezetőjénél talált szállást és igen szegényes étkezést mint fiainak nevelője. Teológiai előadásokat hallgatott az ágostonosoknál és a Sapienza egyetemen, ahol 1537 óta két jezsuita is tanított. Nemsokára megismerkedett magával Ignáccal is, és megtanulta tőle a ,,belső imádságot''. Vele és rendtársaival együtt segítette 1538/39 ínséges telén a római éhezőket. Látogatta a betegeket a Szent Jakab-ispotályban, és megismerkedett alapítójával is, aki a híres laikus testvérülethez, az ,,Isteni Szeretet Oratóriumához'' tartozott. ,,Sola caritas -- csak a szeretet számít!'', lett később saját oratóriumának a jeligéje is.

Tanév közben, egész hirtelen elhatározta, hogy abbahagyja tanulmányait. A Szentíráson és Szent Tamás Summáján kívül eladta könyveit, és árukat a szegényeknek adta. ,,Sohasem tanultam sokat, mert el voltam foglalva az imádsággal és egyéb lelki gyakorlatokkal'' -- szokta később mondogatni. És mégis azt mondja róla másvalaki, hogy fölfedezte: Fülöp tudása éppen olyan nagy, mint a jámborsága. Akkoriban azonban erre a radikális elhatározásra jutott a Megfeszített előtt: ,,Aki Krisztuson kívül akar valamit, nem tudja, mit akar; aki Krisztuson kívül vágyik valamire, nem tudja, mire vágyik; aki Krisztuson kívül másvalakiért dolgozik, nem tudja, mit csinál.''

Napjai ettől fogva az utcai apostolkodással teltek. Bizalmat keltő modorának senki sem tudott ellenállni. Éjjel azonban Istené volt.

Valami kiűzte Róma kapui elé a Campagna éjszakai magányába, a San Sebastiano-katakomba föld alatti vértanúsírjaihoz. Gyakran fölkeresett egy-egy templomot, ott imádkozott, és néhány órát aludt az előcsarnokban. Belső élete Isten és az ő titka maradt. Talán akkor tapasztalta meg azoknak az imádságoknak az erejét, amelyeket később ifjú barátainak ajánlott. Köztük voltak a régi sivatagi atyák röpimái. Más imádságok teljesen őrá vallanak.

Ilyen órákban költeményeket is írt. Sajnos, csak egyetlen szonett maradt ránk, amely így végződik:

,,Mily börtön rabja a lélek a földön?

Miért nem tud kitörni idelentről,

hogy lába végre csillagokon járjon,

Istennek éljen, s magának meghaljon?''

Rendkívüli látomásokban és kegyelmekben is részesült. Az a leghíresebb, amelyet 1544-ben a katakombákban kapott. Úgy látta, hogy tüzes golyó hatol be a száján, és leszáll a szívébe. Egy másik látomásban Keresztelő Szent János, Firenze védőszentje kiszólította remeteéletéből az apostoli munkába: ,,Isten akarata szerint a világba kell menned, és Rómában kell élned, de úgy, mint a sivatagban!'' -- hallotta egy benső hang szavát.

Végül harminchat éves fejjel 1551 májusában gyóntatóatyja, Persiano Rosa rábeszélésére fölvette a papi rendet. Beköltözött a ,,San Girolamo della Caritŕ'' testvérület házába. Itt bontakozott ki sokféle megpróbáltatás után tulajdonképpeni alkotása: az oratórium. Mint egy sztarec vagy a régi sivatagi remete-szerzetesség ,,lelki atyja'' körül, lelki gyermekeinek egyre növekvő tábora alakult ki körülötte. Legtöbbjüket a gyóntatószékben ismerte meg. Délutánonként összejöttek kicsiny cellájában, s kezdődött a lelki beszélgetés. Jánost, Pált, Ágostont, Cassianust, Tamást, Gersont és Colombinit olvasták, vagy kirándultak, és este még sokáig térdeltek a San Girolamo-templomban. Egyénisége mind önállóbban és világosabban átjárta apostoli munkáját. A reneszánsz és a kezdődő újkor emberének kevélysége arra késztette, hogy ,,Istennek, a Hasonlíthatatlannak szeretetéből bohócruhát öltsön, és minden emberit a feje tetejére állítson''. Micsoda titokzatos ember az, aki valódi gyönyörűségét leli abban, hogy bolondnak tartsák! Teszi ezt részben vidám természetéből, részben azért, hogy elrejtse azt az izzást, amellyel ő az Istené. A világot ,,semmibe venni, önmagamat semmibe vétetni'' -- az istenibe menthetetlenül beléveszett embernek ezt a végső bölcsességét senki úgy meg nem élte, mint ez a ,,Pippo buono'', aki kacagásával takarta el a Mérhetetlent, amely meg akarta semmisíteni'' (H. Rahner).

Cellája hamarosan szűknek bizonyult. A templom szomszédságában volt egy raktárépület, azt építették át oratóriummá. A fiatal közösség ettől kapta a nevét (1554).

Itt ismerkedtek naponta a Szentírással. De nemcsak a szent könyvekben leírt isteni igével ismerkedtek, hanem az Úrnak az Egyház és a szentek életében megtestesült szavával is. Közösen az imádsággal válaszoltak Isten szavára, egyénileg pedig ki-ki a szeretet tetteivel a város kórházaiban és utcáin. Az új kör első ,,hódításai'' közé tartozott Tarugi, a későbbi bíboros, valamint Baronius, az Egyháztörténeti annales szerzője. Ezek az oratórium látogatóinak 1559- ben tartott konferenciák anyagából álltak össze.

Vállalkozásaik egyre bővültek: ,,oratóriumokat'' tartottak vasárnap reggelenként a mise előtt, délután és esténként népnyelvű énekléssel és imádsággal; körmeneteket rendeztek, héttemplom-búcsújárásokat, amelyeken a római kúria legfelsőbb körei is részt vettek. Ezeknek köszönhetően Fülöp kétszer összeütközésbe került az inkvizícióval: először a félelmetes IV. Pál pápa alatt, majd még egyszer V. Pius idejében. Teljes alázatosságával és kedvességével mindkét alkalommal lefegyverezte bíráit. Nemcsak baj nélkül került ki az ügyből, hanem megnyerte a nevezett pápák különleges jóindulatát is. Egyébként befolyásos szövetségese volt Borromei Károly.

1564-ben művének újabb állomása kezdődött. Mivel a pápa közbelépésére át kellett vennie a firenzeiek római templomának és egyházközségének vezetését, három fiatal barátját és segítőjét: Tarugit, Bordinit és Baroniust pappá szenteltette. Ezzel először kezdett világi papok kis csoportja közös életet. Fülöp érdeklődése továbbra is az ,,Isten-alapította'' nagy, plébániák fölött álló oratórium-körnek szólt, amely még mindig a San Girolamóban gyülekezett. Egy résztvevő szerint ez az oratórium ,,Róma egész vallási életének a középpontját'' jelentette.

A Fülöp és XIII. Gergely (1572--1582) között kialakult baráti kapcsolat újból biztosította neki és művének a Szentszék támogatását. Így hamarosan teljesen függetleníteni tudta magát a firenzei kolóniától, és a pápától kapott Vallicella-templomban újjászervezte oratóriumát. Amikor ez 1578-ban helyet adott a Nouva Chiesának, az Újtemplomnak, a város minden rendjéből és rétegéből ezrek találkoztak itt az oratóriumban. Az oratoriánus papok és testvérek itt élő nagy csapatából alakult meg az ,,Oratórium Kongregációja'', amely 1575. július 15-én pápai jóváhagyást kapott. 1583-ban a pápa parancsára Fülöpnek is oda kellett költöznie. Közben teljesen megvilágosodott előtte hivatása és föladata: a klérus azoknak a világi keresztényeknek a példáján épüljön, akik a világban helyzetüknek megfelelően élik a tökéletesség életét. A népet azután a belsőleg megújult papság fogja elvezetni a keresztény életre. Ebbe a klérusba tartoznak az ő fiai, akik világi papok fogadalom nélküli közösségében együtt élnek.

Így lett Néri Fülöp, a firenzei ,,Róma második apostolává''. Többszöri betegeskedés után 1593-ban elérte, hogy megválhasson elöljárói hivatalától. 1595. május 12-én Baronius, a gyóntatóatyja föladta neki a szent kenetet. Azután Frederigo Borromeo kardinális megáldoztatta. Az ,,Uram, nem vagyok méltó''-nál könnyek között vádolta még egyszer magát: ,,Soha semmi jót sem tettem, semmit, egyáltalán semmit; egyáltalán nem vagyok méltó!'' Azután: ,,Ha meggyógyulok, megváltoztatom életemet.'' Rövid ideig újra tudott misézni. A szentmise bemutatása közben évek óta órákat elragadtatásban töltött. Hasonlóképpen utolsó napjáig gyóntatott. 1595. május 25-én reggel még bemutatta a szentmisét ,,örömtől ujjongva és énekelve''. Rajta kívül senki sem gondolt közeli halálára. Este, mint mindig, hozzá jöttek a testvérek mindnyájan, megkapták áldását, s másnap reggel három órakor Fülöp meghalt. Szentté avatási eljárása már halála után két hónappal megkezdődött. 1622-ben Loyolai Ignáccal, Xavéri Ferenccel és Avilai Terézzel együtt avatták szentté.

Ünnepét 1625-ben vették föl a római kalendáriumba, május 26-ra.


--------------------------------------------------------------------------------

Egész sereg jellemző esemény híre maradt ránk Néri Fülöpnek, Róma szeretetreméltó második apostolának életéből. Még Goethe is csodálta őt, és ,,humoros szentnek'' nevezte.

Alighogy Rómában megtelepedett, napjait az utca-apostolkodásnak szentelte. Nem tartott az embereknek dorgáló beszédeket. Jobban szeretett vidám beszélgetést kezdeményezni az utcán csavargó ifjakkal, a firenzei kereskedőkkel, az apró üzletek tulajdonosaival és a szegény művészekkel. Szellemesen és népies szókimondással kezdte, hogy azután -- megnyílt szívük láttán -- hirtelen megkérdezze: ,,Mikor szedjük össze végre bátorságunkat, hogy elkezdjünk valami jót tenni? Nem késlekedhetünk vele, mert a halál sem késlekedik!''

Egyszer egy fiatal barátja sikeres tanulmányairól beszélt neki. Fülöp akkor így szólt hozzá: ,,Szerencsés ember, most tanulsz. Pár év múlva doktor leszel, és kezdesz pénzt keresni. Ügyvéd leszel és prelátus, és sok egyéb tisztséged is lesz. Boldog leszel, és már nem is fogsz mást kívánni.'' A diák már azt hitte, hogy Fülöp komolyan beszél. De akkor magához vonta, és ezt suttogta fülébe: ,,És aztán?'' Ez a súlyos kérdés új irányt adott az ifjú jóbarát életének.

Fülöp rendkívüli látomásai közül az a legnevezetesebb, amelyben egy pünkösdi napon a katakombákban részesült. Bensőséges imába mélyedve azt látta, hogy valami nagy fényesség, egy tűzgolyó közeledik feléje, és ajkait perzselve szívéig hatol. A földre zuhant, és föl kellett tépnie a ruhát a mellén a tűz heve miatt. Közben ezt dadogta: ,,Hagyd abba, Uram, túl sok ez!'' Egész teste reszketett, és amikor kezét a szívére tette, ökölnyi dudorodást érzett, amely többé nem múlt el. Ettől kezdve a legkisebb Istenre irányuló gondolat olyan szívdobogást váltott ki Fülöpben, hogy a körülötte lévők is hallották. Halála után a mindenre kiterjedő orvosi vizsgálat jegyzőkönyvben rögzítette, hogy szíve erősen megnagyobbodott, fölötte két bordája eltörött, s kifelé domborodott.

Hogy ez a jó pásztor milyen szeretetreméltóan tudta báránykáit kisebb hibáiktól is megszabadítani, mutassa két jelenet: Egy divatos dáma, aki magas sarkú cipőt viselt, megkérdezte tőle, hogy nem bűn-e ilyen magas sarkon jönni-menni. Csak ennyit szólt: ,,Óvd magad a megbicsaklástól, nehogy eless.''

Egy piperkőc ifjúnak nagy volt a fodros gallérja. Fülöp szelíden megsimogatta a nyakát e szavakkal: ,,Többször is megsimogatnálak, ha ez a gallér nem bökné az ujjamat.''

Szívesen volt együtt pajkos fiatalokkal az utcán vagy kinn a szabadban. Gyakran egész csapat töltötte meg a szobáját. Mivel játék közben hangoskodtak, ennyit mondott nevetve: ,,Ha nem követnek el bűnt, tőlem akár fát is hasogathatnak a hátamon!''

Sokan ,,csodatevőnek'' tekintették Fülöpöt, ő maga azonban nem sokat törődött vele. Egyszer fölkiáltott: ,,Azt akarják, tegyek csodát. Én pedig nem akarok csodát tenni!''

Egy napon Fülöp a pápát megszabadította fájdalmaitól. Egy bíboros akkor azt mondta neki: ,,A pápa annyira megörült a látásának, hogy elfelejtette fájdalmait.'' Ám Fülöp határozottan kiigazította: ,,Nem. A fájdalmait valóban én vettem el. Olyan embereknél, akiknek fontos ügyeket kell intézniük, a betegség sok kárt okozhat. Ezért meg kell gyógyítani őket.''

Egy leányt különleges viselkedése miatt megszállottnak tartottak. Fülöp egész józanul ezt mondta vele kapcsolatban: ,,Adjátok férjhez, akkor majd meggyógyul.''

Róma közelében az egyik kolostorban volt egy apáca, aki nagy föltűnést keltett, mert állítólag természetfölötti látomásai és elragadtatásai voltak. A pápai hatóság Fülöpöt bízta meg, hogy járjon utána a dolognak. Fülöp rossz időben gyalog ment ki oda. Hívták az apácát, Fülöp pedig anélkül, hogy köszöntötte volna, odanyújtotta neki sáros csizmáit, hogy húzza le. Az apáca visszahőkölt, és heves szavakkal tiltakozott a számára fölháborító kérés ellen. Akkor Fülöp nyugodtan fölállt: ,,Már nem is fontos lehúzni! Elvégeztem a feladatomat'' -- mondta, s azonnal visszatért megbízóihoz. ,,Az a nő nem szent -- tájékozatta őket --, és nem is tesz csodát, mert hiányzik belőle a legfontosabb, az alázatosság.''

Hogy csökkentse azt a nagy tiszteletet, amellyel hozzá közeledtek az emberek, s hogy magát megalázza, Fülöp nem egyszer megjátszotta a csodabogarat, sőt egyenesen a bolondot. Nem ritkán megtörtént, hogy az emberek letérdeltek előtte, és ruháját akarták megérinteni. Ilyenkor odasózott nekik, és heves szavak kíséretében elkergette őket. Ha asszonyok fogták körül, vette a szemüvegét, és sorban mindnek az orrára rakta. Ismerősöknek és ismeretleneknek állába, hajába vagy fülébe kapaszkodott.

Időnként fordítva vette föl ruháját, máskor azt látták, hogy egy köteg bogáncsot tart a kezében, és meg-megállva bolondos élvezettel szagolgatja. Nyilvános tereken táncolt, s bort ivott egy üvegből a házról házra járva kéregető Félix kapucinus testvérrel. Arcának csak egyik feléről vétette le a szakállat és félig borotváltan ugrándozva, táncolva járt az emberek közt.

1583. november 22-e reggelén érdekes menetet láttak a nevető rómaiak az utcákon vonulni. Elől zászlóként lobogtatott valaki egy lepedőt. Utána jöttek a többiek házi holmikkal: az egyik egy székkel, a következő egy seprővel, a harmadik a tűzgyújtó szerszámmal és így tovább. Az első oratoriánusok költöztek új házukba. Csak Fülöp öreg macskáját hagyták ott, amely a templom raktárában az egereket fogdosta.

1595 úrnapjának estéjén azt mondta mosolyogva lakótársainak: ,,Most meg kell halnom.'' Azután lefeküdt. ,,Nem félsz?'' -- kérdezte az egyik testvér. Fülöp megrázta fejét, és derűsen azt mondta: ,,Nem, nem félek. Isten jó. Majd egy kis elnézéssel lesz az ő ostoba és haszontalan Fülöpjével szemben.''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki hűséges szolgáidat szentjeid közé fölmagasztalod, kérünk, add, hogy a Szentlélek minket is gyújtson lángra a szeretetnek azzal a tüzével, amely Néri Szent Fülöp szívét oly csodálatosan izzóvá tette.

Imádság:

Istenünk, te mindenkor az életszentség dicsőségével tűnteted ki hűséges szolgáidat. Gyújtsd lángra bennünk is a Szentlélek tüzét, amely Néri Szent Fülöp szívét oly csodálatosan áthatotta. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Áteredő bűn nélkül fogantatott királyné könyörögj érettünk!

Áteredő bűn nélkül fogantatott királyné könyörögj érettünk!

Mária kezdettől, még a teremtés előtt elsőként élt Isten terveiben, hiszen a Fiúisten megtestesülése volt a teremtendő világ szellemei és anyagi dolgainak az ősmintája. Logikusan következtethetünk tehát, hogy édesanyja is rögtön utána jött a sorban. Az ősbűn következtében elveszített istengyermekség és ennek közvetítő kegyelme, a megszentelő kegyelem csak a tervbe vett megváltás után jut osztályrészül az embereknek, addig nem tagjai Isten országának. Az viszont elképzelhetetlen, hogy a Megváltó Édesanyja akár csak egyetlen percre is sátán birodalmához tartozhat. Jézusjövendő érdemeit előre beszámítva Mária javára Isten Mária fogantatása alkalmával úgy teremtette meg a lelkét, hogy azonnal hozzá adta a megszentelő kegyelmet is: ezt hívjuk szeplőtelen fogantatásnak. Jézus, az örök dicsőség Királya ezt a megdicsőülést szánta eleve Édesanyjának: szeplőtelenül, vagyis áteredő bűn nélkül fogantatott királyné.

Mennyekbe felvett királyné, könyörögj érettünk!

Ős-eredeti tanítás a hit letéteményében, a IX. század közepétől tudatosan vallott katolikus tanítás, 1950. november 1-től pedig katolikus dogma (hittétel), hogy Máriát, Jézus Krisztus Édesanyját földi élete befejeztével az Úr ünnepélyesen fölvitte a mennyországba, és ott a világmindenség királynéjává koronázta. Ez méltóság és hatalom is egyben. Egyik legősibb Mária-énekünk így láttatja ezt velünk: „Felvitetett magas mennyországba, Angyali szép, örvendetes házba, E nap a Szűz nagy menyasszonyságba, Az Istennek drága hajlékába. – A Mennyei Atya udvarába, Felső Sion drága városába, Dicsőséges szép palotájába, Már bemégyen nagy vígasságába.- Asszonyi rend nemes boldogsága, Pátriárkák buzgó kívánsága, Angyaloknak nagy boldog vígsága, Az Istennél minden fölött drága. – Sokan voltak nemes asszonynépek, Dicséretes tudománnyal szépek, Tisztaságuk virágában épek, De ennek csak nyomába sem léptek. – Beteljesült Dávidnak zsoltára, Mit énekelt világ hallatára: A királyné királynak jobbjára Állapodik örök társaságra”(Hozsanna 167,1-5) 

Hétfő húsvét 6. hetében

Hétfő húsvét 6. hetében

ApCsel 16, 11-15; Jn 15,26-16,4

„Amikor pedig eljön a Vigasztaló, ő majd tanúságot tesz rólam”

A tanúságnak óriási a jelentősége. A tanúságtevőt vagy azért fogadjuk el tekintélynek, mert ismerjük, vagy azért, mert ő maga igazolja magát rendkívüli jelekkel. Amikor Jézus tanítani kezdett, felhívta az emberek figyelmét magára. Nikodémus már azzal keresi fel, hogy elfogadja Mesternek, mert olyan tetteket hajt végre, amilyeneket csak isteni erővel lehet tenni. Aztán egyre több Jézus csodája, egyre nagyobbak, de az Atya közvetlen tanúsága is segíti a keresztelkedése után és a Tábor hegyen. Amikor feltámad, ellenségei sok pénzt adnak a sírját őrző katonáknak, hogy nem úgy támadt ám fel, hanem jöttek a tanítványai és ellopták a testét. Ennek a hazugságnak egyesek jobban hisznek, mint az apostoloknak.(Mt 28,11-15) A tizenkettőnek nagy szükségük volt az eljövendő Szentlélek tanúságtételére, majd később az általuk művelt csodákra, életük végén, pedig a hősies vértanúhalálra. Akkor teljesedik be Jézus utolsóvacsorai jövendölése, amikor a Szentlélek pünkösd ünnepén vihar nélküli szélzúgásban és semmi fizikai kárt nem tevő tűzben leereszkedik rájuk, és megadja nekik a világ összes nyelvének ismeretét, és azt az adományt kiárasztja a több ezres hallgatóságra. Megértik, amit Péter arámul beszél, holott legalább húsz fajta nyelven értettek addig külön-külön. Ezek a csodálatos jelek adnak majd biztonságot a hívők számára, hogy nem gyöngül, főként hogy nem vész el a hitük, amikor Jézusért szenvedések érik őket. A zsinagógából való kizárás óriási szégyen volt, mert az ember közösségi lény. Zalalövői plébános koromban az új orgonánkon szívesen adtak orgonaversenyt hazánk legnagyobb művészei is. Az egyik hangversenyen ütem közepén a művész leugrott a az orgonapadról, a kórus mellvédjéhez lépett és lekiabált a hallgatókra: „Vigyék ki a gyereket, vagy abbahagyom az előadást!” A döbbent csendben felkelt egy magas rangú katonatiszt, karján egy kisgyerekkel kiment a templomból. Közben hangosan mondta: „engem még soha sehonnan nem zavartak ki!” A kiközösítés a vallásos csoportokból még inkább borzasztó érzés volt.Így kell értenünk Jézus figyelmeztetésének erejét is: „Ki fognak zárni benneteket a zsinagógából, sőt eljön az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni az Istennek. Azért teszik ezt, mert nem ismerték meg sem az Atyát, sem engem. Mindezt, pedig azét mondtam nektek, hogy amikor eljön ezeknek az órája, emlékezzetek rájuk, hogy én megmondtam nektek. Kezdetben azért nem mondtam el nektek ezeket, mert veletek voltam” ((16, 1-4) Az én generációm és sokan mások sok bajt viseltek el Krisztusért az elmúlt hatvan évben. Sokan meg is haltak hitvallásuk miatt. Áldja meg őket az Úr nagy boldogsággal,s érdemeikkel védjenek miden élőt.

VILLAMAGNA-i BOLDOG GELLÉRT

VILLAMAGNA-i BOLDOG GELLÉRT

 zarándok, III. r. 

(1195-1265) 

 
A Firenzétől nem messze fekvő Villamagna helységben született szegény földműves szülőktől. Szüleit korán elvesztette. Ekkor egy gazdag firenzei család befogadta és keresztény szellemben nevelte. Mikor férfikorba jutott, a család egyik tagja, aki johannita lovag volt, maga mellé vette, s keresztes-háborúba indultak. (Valószínűleg ez 1219-ben történt, amikor Szent Ferenc is ott járt a Szentföldön.) Egy ütközetben mindketten fogságba kerültek, sok megpróbáltatást szenvedtek, míg végre kiváltották őket. Nemsokára egy másik jeruzsálemi lovag hívására újra útnak indult a Szentföld felé. A hajót, melyen húsz lovag utazott, üldözőbe vette egy kalózhajó, de Gellért imájára csodás módon megmenekültek. Hosszabb jeruzsálemi tartózkodása alatt bevették a lovagrendbe szolgálattevo testvérnek. Nagy szeretettel gondozta a betegeket és a zarándokokat. Olyan buzgó volt az imában, hogy szent testvérnek nevezték. Ez bántotta Gellért alázatosságát, ezért kérte, hogy visszatérhessen szülohazájába. Ezt meg is engedték neki. Útközben a hagyomány szerint maga Szent Ferenc adta rá a III. rend ruháját Assisiben. Visszavonult Villamagna közelébe, ahol egy kis kunyhóban húzta meg magát. Szigorú életet élt és elnyerte a szemlélődés kegyelmét. A betegek és szegények szolgálatát is végezte. Ajtóról- ajtóra járt számukra alamizsnáért. Szokása volt, hogy idonként meglátogatott három, egymástól távollevo templomot: Az elsőben a tisztítóhelyen szenvedő lelkekért, a másodikban saját bűnei bocsánatáért, a harmadikban a hívok és nemhívők számára kegyelemért és megvilágosításért imádkozott. A 18. században Porto Maurizioi Lénárd e templomok közül választott ki egyet (Incontro*), ahol kolostort alapított. Remeteségében sokszor imádkozott térdenállva, úgyhogy térdén a bőr megkeményedett. Erényekben gazdagon és szentség hírében halt meg kb. 1265-ben. Sírjánál sok csoda történt, ezért remetelakát templommá alakították át. Hatszázéves megszakítatlan tiszteletét XVI. Gergely pápa hagyta jóvá 1833-ban.
„Örvendeztem, amikor azt mondták nekem:
Az Úr házába fölmegyünk.
Íme, már itt is áll a lábunk
kapuidban, ó Jeruzsálem.
Jeruzsálem jól megépült város,
részei szépen egybeillenek.
Jeruzsálemre békét esdjetek!
Béke legyen azzal, aki szeret téged!”
121. zsoltár

Imádság:

Istenünk, te Boldog Gellért hitvallódat változatos életúton remeteségbe vezetted, ahol a szemlélődés magaslatára segítetted. Add, hogy közbenjárására ima és jócselekedetek által Krisztus ígéreteit elnyerjük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Pátriárkák királynéja, könyörögj érettünk!

Pátriárkák királynéja, könyörögj érettünk!

Ábrahám, Izsák, Jákob voltak azok a nagyon fontos ősök, akiket a zsidó nép ősatyái néven szoktak emlegetni. (Pater arché=pátriárka) Ábrahám kapta az Élő Isten hívását, hogy hagyjon fel a bálványimádással, mert a bálványok tehetetlen, holt bábuk, bennük az ördög imádtatja magát, és imádja, vagyis legfőbb urának ismerje el a világ teremtőjét és gondviselőjét, aki örökkön örökké él. A sátán rabságában sínylődő emberiséget kiváltja rabságából Isten a Megváltó által. Ő Ábrahám leszármazottja lesz. Ezt az áldást örökölte egyetlen ígéret szerinti fia, Izsák. Neki két ikerfia született, és a másodszülött nyerte el a nagy áldást. Jákobnak tizenkét fia közül a negyedik, Júda lett erre méltó. Az ő népes családja személy szerint márnem kapott ilyen áldást. Csak Jézus, a Megváltó családfájából (Mt 1,1-17); Lk 3,23-38) tudjuk meg, hogy sorban, ismeretlenül kikre szállt az áldás ezer éven át. Ezért az első három külön élvezi a választottság dicsőségét: pátriárkák. A Jézus Szent Nevének litániájában így szerepelnek: Jézus, a pátriárkák királya. Rajta keresztül pedig a Szűzanya is a Pátriárkák királynéja.

Próféták királynéja, könyörögj érettünk!

Az Ószövetségben Isten saját különleges jogú népévé választotta Izrael fiait. Királysága lettek, mert elismerték, elfogadták Uruknak, Királyuknak. Isten időről-időre küldött népéhez választott közvetítőket, akik látomásokban érintkeztek a láthatatlan Istennel, meghallgatták üzenetét, és továbbították Izrael fiai felé. Ezeket eredetileg látó embereknek (roéh) nevezték, később görögül prophétés-nek, Isten helyett beszélőnek hívták. A Szentlélek általuk szólt az emberekhez. Érthető, hogy a Máriát köszöntő főangyal így magyarázza a kis Jézus fogantatását: „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged, azért a Szentet is, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni”. (Lk 1,35) A prófétákban felcsendült az Isten szava, Máriában testet öltött Isten tökéletes Képmása, akit ki is mondott: a Szó, az Ige, a Fiú. A próféták időnként kaptak jelenést, adtak át üzenetet. „Sokszor és sokféle módon szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig a Fia által szólt hozzánk.” (Zsid 1,1-2) Mivel Mária szíve alatt hordta kilenc hónapig, szülte, szoptatta, ölében dajkálta, beszélni tanította, nevelte a megtestesült Igét, méltán nevezzük próféták királynéjának.

Húsvét 6. vasárnap

Húsvét 6. vasárnap

ApCsel 8,5-8.14-17;1Pét 3,15-18;Jn 14,15-21

„Én pedig kérni fogom az Atyát, és ő más Vigasztalót ad majd nektek: az Igazság Lelkét”

Jézus háromszor megjövendölte tanítványainak, hogy saját népe vezetői halálra ítélik, átadják a pogányoknak, hogy a római rabszolgák módján feszítsék keresztre. A döbbenetes közlés után mindháromszor hozzáfűzte azt is, hogy harmadnapra dicsőségesen feltámad, mégsem voltak nyugodtak. Láttak ugyan már három feltámasztást, amit Jézus, mint az élet és halál Ura vitt végbe, de hogy ő legyen a halott, és feltámadjon: ezt nem tudták sem megérteni, sem elfogadni. Most pedig búcsúzik tőlük: „Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra?“(Jn 14,1-2) Szavai kedvesek és biztatók: „Én pedig kérni fogom az Atyát, és ő más Vigasztalót ad majd nektek, az Igazság Lelkét, aki örökre veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja, és nem ismeri. De ti ismeritek őt, mert veletek marad és bennetek lakik”(15-17) Jézus tehát önmagához hasonló küldetésű Vigasztalót ígér övéinek. Kezdi is megismertetni Őt: az Atya ajándéka lesz. A már ismert nagy Ajándék, a Második Isteni Személy, az Atya Fia és képmása megsejteti a másik Vigasztaló személyét: ugyanúgy az Atyától származik, mint Jézus, de magától Jézustól is. Azt az isteni természetet örökli, amelyet a Fiú csorbítatlanul kapott Atyjától ajándékba, és amelyet Ő azonnal vissza is ajándékoz Atyjának, aztán, mint már közös tulajdont ajándékoznak a mindkettőjüktől származó Szentléleknek. Jézus, amit ígért apostolainak az utolsó vacsorán, a Vigasztaló Szentlelket elküldte az első keresztény pünkösd ünnepe alkalmával. Az ünnepélyes Lélek-áradás kétféle hatást gyakorolt az ott lévőkre: az apostolok megkapták a Szentlelket, hogy egyéni életük állandó irányítója legyen. Ugyanezt kapták az egyszerű hívek is. Az apostolok pedig megkapták a hatalmat arra, hogy ők is ki tudják árasztani a Szentlelket a megkereszteltekre,kiszolgáltathatták a bérmálás szentségét. Ezért olvastuk a mai olvasmányban, hogy Fülöp diakonus Szentlélekkel telve milyen csodálatos eredményeket ért el szavával és csodatetteivel a félzsidó, félpogány szamaritánusok között. Mivel diakonus volt, a bérmálkozásban elnyerte a Szentlelket, de nem bérmálhatta hallgatóit, csak megkeresztelhette őket.