Királyi papság és szolgálati papság.

Királyi papság és szolgálati papság.

A mi gondolkodásunkban a király az állam teljes jogú vezetője, sőt az ősi formában ura, tulajdonosa. Szent István Isten akaratából lett Magyarország királya. Teljhatalmú úr volt minden honpolgár és minden érték felett. Ezért ajánlhatta fel, adhatta oda országát végrendeletben a Mennybevitt Szűzanyának. A királyságban a királyon kívül mindenki szolga, a király alattvalója. Az ő dolguk: megtenni a király parancsait. A krisztusi papságban mindkét jelleg megvan. Mivel a szeretet a világ legnagyobb értéke, aki szeretetből végez jótettet, az királyi módon cselekszik. A királyi papság is így gondolható el egyszerűen. Az lenne a kívánatos, ha minden pap ezzel a királyi gesztussal tudná gyakorolni papi küldetését. Viszont az is igaz, hogy az ennyire szeretetre épülő egyházszervezet nem egykönnyen alakítható ki még lelki alapon sem. Ezért érthető az a józan megállapítás, hogy a királyi papságnak és a szolgálati papságnak együtt kell jelen lennie az életünkben. A krisztusi papság sem alakítható ki teljességgel napjainkban. Nem azért, mert lehetetlen, hanem az emberi gondolkodás van túlzottan összekötve anyagias világunkkal. Gondoljunk Assisi Szent Ferencre. Amikor 1208. körül kérte a pápát, III. Incét, hogy engedélyezze az ő szerzetesi közösségét, amely nem a monasztérium birtokára alapozza létét, hanem kizárólag jézusi elgondolásra. A pápai udvar rémülten ellenezte. A pápa viszont erre azt válaszolta: Ha nem engedélyezem, azt mondom ki, hogy a XIII, században nem lehet megtartani az evangéliumot. Mit mondjunk akkor a XXI. századról?

Önátadás.

Önátadás.

A papi hivatást elfogadó férfit éveken keresztül nevelik. Készítik, hogy a hivatását minél tökéletesebben tudja vállalni, feladatainak a lehető legjobban tudjon megfelelni. Ez a civil munkahelyeknél elég is. A papi hivatásnak azonban nem ez az egyetlen feltétele. Legfontosabb követelmény, hogy a papjelölt teljes akarattal és meggyőződéssel adja át magát hívójának, Istennek. A pap részéről ez az önátadás azt jelenti, hogy lemond önmagáról, nem keresi saját előnyeit, kész megtenni mindent, amit gazdája, a fölséges Isten kér tőle. Ezt mondhatjuk így is: Istennek szenteli önmagát, életét, képességeit, idejét. Odaajándékozza önmagát Urának. Isten részéről is szentelés történik. Csakhogy ott az Úr az ajándékozó. Már az ószövetségi papságnál is ez történt. Isten ott alapvetően felruházta a papi hivatással azt, akit az oltár szolgálatára rendelt, amikor egy papnak a családjában indította útnak egy kisfiú életét. Nem volt kötelező papi szolgálatot végeznie az ilyeneknek, de csak ők lehettek szolgálatot végző papok. Ott is megvolt tehát a döntés szabadsága, az önátadásé. Az Újszövetségben viszont bármelyik nép férfiait szabadon választja Isten. Akit pedig kiválasztott, felkészített, azt Egyháza valamelyik illetékes püspökével felszentelteti, vagyis átadja neki a papi hatalmat. Ezek között a legfontosabb, hogy jelenvalóvá teheti az Újszövetség örök Főpapjának keresztáldozatát. Ezen kívül az ő hatalmukban áll a szentségek kiszolgáltatása. A szentségek jelek, amelyeket Jézus Krisztus rendelt, hogy általuk meghatározott kegyelmeket nyerjünk el. A legtöbb szentség kizárólagos kiszolgáltatója a pap. De ez nem jogi, hatalmi kérdés csupán. A papnak kötelessége szentségi kegyelemben részesíteni a híveket, mert Isten erre rendelte, amikor a felszentelésben a papot erre hatalommal felruházta.

Szeretnek -e gyónni az emberek?

Szeretnek -e gyónni az emberek?

Aki felméri, megérti Jézus húsvéti ajándékának nagyságát, az örül annak, hogy nekünk, katolikusoknak van ilyen óriási lehetőségünk: örökre megszabadulhatunk a bűntől. Annak a bénának, akit barátai vittek el Jézushoz, hogy szabadítsa meg testi fájdalmától és tegye lehetővé, hogy mozoghasson újra, ez a remény sokat jelenthetett. Élhetett valami titkos vágy a lelkében, hogy jó lenne gyógyírt kapni bűneire is. Bennem gyerekkorom óta élt a kíváncsiság, hogy amint a kibontott tetőn át lebegett le a beteg férfi a gyékényszőnyegen, a hallgatag jelenlévők némán bámultak, Jézus „amikor látta a hitüket, ezt mondta: Ember! Bocsánatot nyertek a bűneid!” (Lk 5, 20) Miért éppen ezt mondta, miért nem azt: Ember! Nagyszerű barátaid vannak. Képesek voltak ide cipelni, pedig elég nehéz lehetsz. A szívtelen hallgatóságot nem késztettétek, hogy menjenek ki és akkor a barátunk könnyebben és gyorsabban a Mester elé kerül. Meggyógyítja, és mehet haza. Ők nem voltak előzékenyek. Csalódást jelenthetek nektek, hogy nem szólok a béna lábáról, a bűneit emlegetem, kérés nélkül megbocsátottam valamennyit. Talán ez az ember még egészségesen járt a Jordán partján akkor, amikor Jézus böjtjét befejezve visszatért Keresztelő Szent János közelébe, és ő hangosan kiáltva rámutatott: „íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1,29) Lehetséges, hogy Jézusból áradt a jóra indító kegyelem, ezt az ember felfogta, hagyta munkálkodni, és lefelé lebegve épen célba ért, megérett benne a bűnbocsánat vágya, Jézus pedig igent mondott rá. A néma gyülekezet, pedig boldogan értett meg valamit, amiről a kérdés szól: Szeretnek-e gyónni az emberek? „Erre elcsodálkoztak mindnyájan, dicsőítették Istent, és félelemmel eltelve ezt mondták: Ma csodálatos dolgokat láttunk”(Lk 5,2)

Kik nem szeretnek gyónni?

A gőgös emberek, akik nem akarják elismerni, hogy vétkeztek. Jézus példabeszéde erről szól: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan és házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenből. A vámos, pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, ez megigazultabban ment haza, mint amaz. Mert mindaz, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják”. (Lk 18,10-14) Mi ennek a jézusi magyarázatnak a logikája? A farizeus nem imádkozik, hanem dicsekszik Istennek. Ami természetfeletti, tehát érdemszerző jót tesz az ember, az Isten kegyelmével történik. Ezért hálálkodni kell valóban. Ez a farizeus nem igazán hálálkodik a kegyelemért, mert természetesnek tartja, más szóval magától értődőnek, hogy Isten neki adja a bűntelenség kegyelmét, a vámos meg bűnös, mert ezeket a kegyelmeket nem kapta meg, vagy nem akarta felhasználni. Ezen kívül mivel dicsekszik? Bizonyos parancsokat nem szegett meg. Nézzük a parancsok fontossági sorrendjét, amit Isten állapított meg: rabló (7.); igaztalan (8.); házasságtörő (9.). Ezek ellen a parancsok ellen is lehet súlyosan vétkezni, bánat híján el is lehet miattuk kárhozni. A farizeus magát felmagasztalja, mintha nem kegyelemből kapta volna hozzá az erőt, hogy meg tudta tartani őket. A vámos őszintén bevallja maga is, amivel a farizeus vádolta, tehát felmagasztalás jár az alázatáért. A legfőbb érv pedig, hogy a farizeus súlyosan vét a szeretet parancsa ellen, ami a legfőbb parancs Isten értékelése szerint. A gyónás helyes testtartása: alázattal letérdelni, meghajolni. A farizeus szálfaegyenesen áll. Alázat és bánat nélkül nincs bocsánat.

Évközi 23 hét kedd

Évközi 23 hét kedd

1Kor 6, 1-11; Lk 6, 12-19

„Bizony, ilyenek voltatok néhányan, de megmosakodtatok, megszentelést nyertetek, és megigazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében a mi Istenünk Lelke által”

Általános emberi gyengeség, hogy a legnagyobb erényt, a szeretetet nem mindig tudja gyakorolni még a keresztény ember sem. Csalásban, munkaközösségben, nemzeti ügyekben gyakran tapasztaljuk, hogy ha más a véleményem, akkor nem próbálom a másikat, Jézusban testvéremet megérteni, türelemmel megoldást keresni. Jön az ideges válasz, ellenállás, emelkedik a hang, és zeng a ház, és a családi béke felborul. Még jó, ha nem rohannak azonnal válópert indítani. A jegyes oktatás alkalmával illusztrációként meg szoktam mutatni egy képeslapot. Feltettem a kérdést: van ezen a lapon kép? Igen. De nincs. De van. De nincs. Ekkor megfordítottam: eddig volt rajta kép, mert azt az oldalt mutattam önök felé, de nekem üres papírt kellett látnom. Vita esetén mindig ezt kell tenni: meg kell nézni a probléma másik oldalát is. Szent Pál szinte undorral kérdezi: „Hogyan merészel közületek bárki, ha peres ügye van a másikkal szemben, a hitetleneknél keresni igazságot és nem a szenteknél? Vagy tán nem tudjátok, hogy a szentek fogják a világot megítélni? Ha pedig ti fogjátok a világot megítélni, talán méltatlanok vagytok arra, hogy jelentéktelen dolgokban ítélkezzetek? Nem tudjátok, hogy angyalok fölött fogunk ítélkezni? Mennyivel inkább világi dolgok fölött!” (6, 1-3) Meg is magyarázza: két keresztény pereskedik. Kiviszik ügyüket egy pogány elé. A pogány örül annak, hogy a keresztényekről eddig hallott hír, hogy azok mennyire szeretik egymást, lám mesebeszéd. Esetleg az üdvösséget veszi el tőle ez az élmény. Másik vetülete is van a kérdésnek: „Egyáltalán már az is hiba nálatok, hogy peres ügyeitek vannak egymással. Miért nem viselitek el inkább az igazságtalanságot? Miért nem tűritek el inkább a károsodást? Sőt, ti idéztek elő igazságtalanságot és okoztok kárt, mégpedig testvéreknek! Vagy nem tudjátok, hogy az igazságtalanok nem részesülnek Isten országában? Ne ejtsétek tévedésbe magatokat: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem kéjencek, sem férfiakkal paráználkodó férfiak, sem tolvajok, sem kapzsik, sem iszákosak, sem átkozódók, sem rablók nem részesülnek Isten országában” (7-10) Ezek miatt a bűnök miatt el is lehet kárhozni. A szeretet a legnagyobb parancs, a szeretet elleni vétek messze felülmúlja a felsoroltakat. Megváltás nélkül ezek a bűnök a kárhozatba vinnék a világot. Jézus kereszthalála óta van orvosság: „Bizony, ilyenek voltatok néhányan; de megmosakodtatok, megszentelést nyertetek és megigazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében, a mi Istenünk Lelke által” (11) Jézus adta nekünk a keresztség és a bűnbocsánat szentségét meg a bérmálást is. Köszönjük meg, gondoskodjék mindenki gyermekeiről is. 

Kisboldogasszony

Kisboldogasszony

Mik 5,1-4; Mt 1,18-23

Mária születésének ünnepe

Megváltó Jézusunk megtestesülése előtt az emberek születésének évfordulóját szokták megünnepelni. Mennél fontosabb volt valaki, annál nagyobb volt az ünneplés ezen a napon. Érthető volt az örömünnep, hiszen ekkor indult a gyermek a ragyogó földi élet útjára, vagy ahogyan mi magyarok mondani szoktuk: ezen a napon láttam meg a szép napvilágot. Jézus és Mária születésnapja olyan fontos volt, hogy Isten már az ősevangéliumban a legnagyobb örömnek hirdette meg: eljön majd a hozzátok a Megváltó, megszabadít titeket legyőzve a sátánt, és majd asszonytól születik. Jézus és Mária földi születésének napja ennek ellenére a mai napig ismeretlen. Jézus megnyitotta az örök életet minden ember számára, ezért a halálon való győzelmének a napja a húsvét lett állandó ünnepnap. Édesanyja földi születésnapja csak a IV. század közepétől lett fontos és a mai napig ismeretlen: születésüknek csak választott ünnepnapja van. A választott napot szépen és bensőségesen illik megünnepelnünk, hiszen ezzel indul a megváltás konkrét ideje. Ő az összes ember Édesanyja az Úr végrendelete értelmében. Milyen csodálatos élmény lenne, ha az egész földkerekség legalább lélekben melléje sorakoznék, mindenki hozná egyéni ajándékát: imáját, háláját és az édesanyák legnagyobb örömét: gyermekeik szeretik Őt és egymást is. Milyen nagyszerű lenne, ha így tudnánk Őt ünnepelni. Hiszen nekünk nemcsak Édesanyánk, de Nagyboldogasszonyunk is.

Évközi 23 vasárnap

Évközi 23 vasárnap

Ez 33, 7-10; Róm 13, 8-10; Mt 18, 15-20

"Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd!”

A szentírási szöveg segítségével arra akar figyelmeztetni Egyházunk, hogy felelősséggel tartozunk egymásért. Különösen vonatkozik ez a felelősség a római katolikus papokra, akik folyamatosan hirdetik Isten kinyilatkoztatását, a gyóntatószékben kiszolgáltatják a bűnbocsánat kegyelmét. Nekik az Egyház minden tagja testvér, mindenkiért felelősséggel tartoznak. Ezekiel próféta írja: „Emberfia, őrnek állítottalak Izrael háza mellé, hogy halld számból szavaimat és közvetítsd üzeneteimet. Ha azt mondom az istentelennek: Istentelennek, meg kell halnod, és te nem teszel semmit, hogy az istentelent visszatérítsd útjáról, az istentelen meghal ugyan vétke miatt, de vétkét tőled kérem számon”(Ez 33, 7-8) Óriási a felelősség rajtunk! Meg kell mondanunk, mi az akarata a mindenség Urának, aki az istentelennek is Ura, hiába tiltakozik ellene a szerencsétlen istentagadó. Ha nem vállalnánk ezt a küldetést, minket is sújtana Isten ítélete. Mutatja ezt a folytatás is: „Ha ellenben meginted az istentelent, hogy hagyjon fel életmódjával és térjen meg, de nem tér le útjáról, meghal ugyan gonoszsága miatt, de te megmented életedet” (9) Itt nem pilátusi kézmosás következik, hanem a felelősség alól mentesülünk. Ennek a figyelmeztetésnek az evangélium szerint vannak fokozatai. „Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet” (Mt 18, 15) Ez történhet gyónáson belül és kívül is. „Ha azonban nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két társat, hogy kettőnek a tanúbizonysága vagy háromé tanúsítsa a dolgot” (16) Ez csak gyónáson kívül történhet. Ha rájuk sem hallgat, mondd meg a hívek közösségének. Ha a hívek közösségére sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos” (17) Ezzel nem azt állítja Jézus, hogy a keresztény elveszítheti a keresztség tényét, hiszen a keresztség szentsége eltörölhetetlen jelet hagy az ember lelkén, hanem vedd olybá, mintha nem is lenne keresztény. Felmerülhet a kérdés, vajon csak egyének privát dolgai tartoztak régen a prófétákra, ma, pedig a papokra? A közösség dolgában is felelősség van rajtunk. Jézus példája igazít el bennünket. Amikor az Úr a zsidó vezetőket kárpálja, így szól.„Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjukkal sem mozdítják meg azokat”(Mt 23,4) Amikor ünnepélyesen bevonult Jeruzsálembe és a tömeg ujjongva
hozsannázottja tömegből néhány farizeus azt mondta neki: Mester, figyelmeztesd tanítványaidat! Ő azonban azt mondta nekik: Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani”(Lk 19, 39-40) Pilátusnak, pedig így szólt:„Annak, aki engem a kezedbe adott, nagyobb a bűne” (Jn 19, 11)

Évközi 22 hét szombat

Évközi 22 hét szombat

1Kor 4, 9-15; Lk 6, 1-5

„Mert úgy gondolom, hogy Isten minket, apostolokat az utolsó helyre állított”

Miután Pál apostol Apollóval együtt Isten titkainak intézőjeként és Krisztus szolgáiként mutatta be magát, aztán a munkájukért járó elismerést vagy megrovást Krisztusra bízta, a gondolatsort így folytatja: Rajtunk tanuljátok meg, ne többet annál, ami írva van! Senki se fuvalkodjék kérkedve az egyikükkel, a másikkal szemben” (6) Ezzel talán arra utal az apostol, hogy a két Krisztust szolgáló alakjában a vetélkedő rajongó valahogy saját magát fedezi föl. Pál ezt egyszer s mindenkorra meg akarja állítani:„Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna? Már jóllaktatok, már gazdagok lettetek. Nélkülünk uralomra jutottatok; bár csak valóban uralomra jutottatok volna, hogy mi is uralkodhatnánk veletek együtt!”(7-8) Eme enyhe, de hathatós szidalmazás után Pál bemutatja, hogy milyen a keresztény alázat. „Mert úgy gondolom, hogy Isten minket, apostolokat az utolsó helyre állított, mint halálra szántakat, mert látványossága lettünk a világnak, az angyaloknak is, s az embereknek is” (9) Isten az angyalokkal sok mindent közölt a világ sorsáról, mielőtt megtörtént volna az esemény. Amikor Dániel kérlelte Istent, hogy vezesse vissza hazájába a zsidó rabokat, az Úr elküldte hozzá Gábriel főangyalt, hogy nyugtassa meg aggódó prófétáját: hamarosan kiadja a király a távozási engedélyt. Sőt, még azt is közli az angyal a hetek jövendölésével, hogy mikor fog megszületni a Messiás.(Dán 9) Viszont a történelem eseményeit általában az angyalok magából a történelemből ismerik meg. Erre utal az apostol: látványossága lettünk a világnak, az angyaloknak is, az embereknek is. A továbbiakban kitör Pál lelkéből az összegyűlt keserűség, hiszen neki sem mindegy, hogy az angyalok és az emberek szemében adott körülmények között milyeneknek látszanak Isten szolgái: „Mi oktalanok vagyunk Krisztusért, ti, pedig okosak Krisztusban; mi gyöngék, ti, pedig erősek; ti megbecsültek, mi pedig megvetettek. Mind ez óráig éhezünk és szomjazunk, nincs ruhánk, és verést szenvedünk, nincs otthonunk, és saját kezünkkel dolgozva fáradozunk. Ha átkoznak minket, mi áldást mondunk; ha üldöznek minket, mi eltűrjük; ha gyaláznak minket, mi jó szóval felelünk, szinte salakja lettünk a világnak, mindennek söpredékévé mind ez ideig”(10-13) Pál apostol sajnálja, hogy mindezt le kellett írnia, hiszen a mennyei Atya módján szereti volt híveit. Ezért nagyon okosan, Jézus szándékával nem ellenkezve (Mt 23, 8-11) meri magáról ezt állítani: „Ha tízezer tanítótok is volna Krisztusban, atyátok nincs sok, hiszen Jézus Krisztusban az evangélium által én adtam nektek életet. Kérlek tehát titeket, legyetek az én követőim!” (1Kor 4, 15-16)