Szent Timóteus és Szent Titusz püspökök

Szent Timóteus és Szent Titusz püspökök
2Tim 1,1-8; Tit 1,1-5; Lk 10,1-9
„Titusznak, a közös hit révén szeretett fiának”

A pálforduló ünnepe után az Egyház az apostol két olyan tanítványáról emlékezik meg a liturgiában, akikhez külön levelet írt: Timóteusnak kettőt, Titusznak egyet. Mindkét tanítványát idővel püspökké szentelte. Timóteus Efezus püspöke lett, Titusz pedig Kréta szigetéé. Az apostol leveleivel segíteni, esetleg tovább képezni kívánta őket. A Tituszhoz írt leveléből vett lecke tanúsítja, hogy Pál Jézus Krisztus meghívott apostolaként ír tanítványának. Ez a levél tehát nem hivatali beszámoló, vagy az élet történéseiről értesítés, hanem a kiválasztottság és a küldetés céljait tudatosító írás. Az apostol feladata: a hit prédikálása, elmélyítése. „Hit nélkül lehetetlen tetszeni Istennek, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy Ő van, és megjutalmazza az őt keresőket.”(Zsid 11,6)  A hithez rögtön társul a remény, hogy a megismert Istent egykor látni és közvetlen birtokolni is fogjuk a mennyországban „amelyet örök idők előtt megígért Isten, aki nem hazudik.”(2)  Majd arról szól, hogy ezeket az alapvető tényeket Isten kinyilatkoztatta az igehirdetés által, majd Jézus Krisztusban beteljesítette, Ő pedig Pálra bízta ugyanúgy, mint az eredetileg kiválasztott tizenkét apostolra. (3) Pál a megbízatást kellő hatalommal Tituszra ruházta, aki a „közös hit révén szeretett fia”(4), hiszen az örök élet említett forrásait Páltól kapta. Így árad az Atya, Fiú és Szentlélek kegyelme Pálon, Tituszon és rajtunk, késői felszentelt szolgákon a mindenkori hívekre. Csodálatos lelki közösség, amit minden mise elején megragyogtat a pap köszöntése. Tudatosuljon bennünk!

Évközi 3. vasárnap

Évközi 3. vasárnap  
Jón 3,1-5.10;1Kor 7,19-31;Mk 1,14-20
„Az Úr másodszor is szólt Jónáshoz”

Amikor Isten első ízben szólt Jónáshoz, ezt mondta neki: „Kelj fel, menj Ninivébe, a nagyvárosba, és hirdesd benne, hogy gonoszsága felhatolt elém” Jón 1,1) Jónás nem mondott ellen az Úrnak, de azért kelt föl, hogy észak helyett nyugatra meneküljön. Mert miért is avatkozna bele ő, a hithű zsidó, a pogány Ninive ügyébe. Nem jutott eszébe, hogy régebben Isten Ábrahámnak felfedte Szodoma és Gomorra égig érő gonoszságát, és ő ott azonnal könyörögni kezdett. Miért könyörgött? Merészen alkudozott az Úrral, hogy az igazak kedvéért bocsásson meg a gonoszoknak is. Ötvenről lealkudta az igazak mentő-számát tízre. Nem rajta múlt, hogy mindössze négyen voltak az ártatlanok, és el kellett pusztulnia a két nagyvárosnak. Jónás tehát nyugatra menekült a feladat elől. Isten azonban kemény kézzel visszahozta csökönyös prófétáját, és újra, másodszor is szólt hozzá: „Kelj fel, menj el Ninivébe, a nagyvárosba, és hirdesd azt, amit majd mondok neked!” (Jón 3,2) Isten nem ember-módra gondolkodik, hiszen minden ember az Ő teremtménye, meg akarja menteni a pusztulástól. Ahhoz viszont a város lakóinak meg kell térniük, hogy bűneik bocsánatot nyerjenek. Isten ehhez mindig követeket választ és küld a helyszínre, hogy tudtára adja a bűnösöknek: következik a büntetés, ha nem tartanak bűnbánatot. Jónás zsidó, tehát Isten ószövetségi népéhez tartozik. Ennek a népnek ősapja Ábrahám, akinek magyarázni sem kellett, hogy miért pont neki fedi fel Isten a büntetés tervét. Jónás már többet tud Isten jóságáról, azt is tudja, hogy a zsidóság szüli majd meg a Megváltót, aki elveszi a világ bűneit. Neki mégis dupla parancsra van szüksége, hogy végre elkezdődjék a mentő akció. Pedig itt egy óriási városról van szó és annak rengeteg lakójáról.„Ninive nagyváros volt, három napba telt, míg az ember végigment rajta. Jónás bement a városba, megtett egy napi utat, és hirdetni kezdte: Még negyven nap, és elpusztul Ninive. Ninive lakói hittek az Istennek. Böjtöt hirdettek, nagyok és kicsinyek zsákruhát öltöttek. Amikor Isten látta, hogy letérnek gonosz útjukról, megkímélte őket a büntetéstől, amellyel fenyegette őket”. (3-5.10) Most a globális világ, tehát az egész emberiség van nagy bajban. Elhagyták őseik hitét még a keresztények is. XII. Pius pápa ötven éve figyelmeztette a kereszténység egykori központját, Európát, hogy gonosz útra tévedt, pogánnyá lett újra. Nem nyugodtak az egymás ellen harcoló, de egyformán isten nélküli csoportok, amíg hazánkat is tévútra vitték. A hitéből kiforgatott emberek anyagi és szellemi romlásban szenvednek. Úgy tűnik, hogy gonosz erők játékszere lettünk a kereszténység védőbástyája önmagát sem tudja már megmenteni. Csak Isten és a Magyarok Nagyasszonya lehet a menedékünk. Ki mondja ki ezt az igazságot? Elsősorban nekünk, papoknak kell megtennünk, hiszen már nem próféták által szól az Úr, hanem Fia, Jézus Krisztus (Zsid 1,1-2) és papjai által közli beszédeit. A nagy romlásból csak általuk menekülhetünk meg. Imádkozzunk; hogy mennyei Atyánk adja vissza nemzedékünk istenhitét, Nagyasszonyunk ősi tiszteletét, és azt a nagy kegyelmet, hogy végre tudjunk együtt gondolkodni, határozni, cselekedni.

BOLDOG GAMBARA PAULA

Boldog GAMBARA PAULA

 özvegy, III. r. 

 (kb. 1450-1505)

Az észak-olaszországi Bresciában született igen előkel családból. Már fiatal korában kedvelte a magányt, imát, lelkiolvasmányokat. Szívesen belépett volna valamelyik kolostorba, de szülei odaígérték a fiatal Costa grófnak. Teljesítette szülei kívánságát, férje pedig Piemont tartományba vitte fiatal feleségét. (Neve Gambara-Costa változatban is szerepel.) Costa gróf, akárcsak a korabeli reneszánsz hercegek (Ferrarában az Este hercegek, Firenzében a Mediciek) kedvelte a pompát, szertelen költekezést, gazdag lakomákat, szórakozásokat, s feleségét is erre az életmódra akarta rávenni. Hiszen a jó feleségnek kötelessége mindenben férje kedvében járni! Paula azonban nem volt erre hajlandó. Lelkiismeretével mindez ellenkezett. Belépett a ferences III. rendbe, s gyóntatója tanácsára távoltartotta magát a hiúságoktól; a szegényekkel, betegekkel törődött, még önmagától is képes volt megvonni a falatot, hogy a beteghez elvigye. A hagyomány az ő életébe is beiktatja a rózsacsoda legendát. (Ami férje magatartását illeti, nála találó a legenda.) Egyszer téli napon találkozott egy szegény asszonnyal, akinek nem volt cipője. Levetette saját lábbelijét s a szegénynek adta. Ez a tette kiváltotta férje féktelen haragját: feleségét a szolgák előtt megverte, rendszeresen durván bánt vele. A szolgák pedig ebben is követték urukat. Paula a szentek módján vett elégtételt: a gúnyolódást nagy türelemmel és szelídséggel viszonozta. Szenvedéseit férje megtéréséért ajánlotta fel, akinek rendetlen élete sok fájdalmat okozott neki. Felajánlásának meg is lett az eredménye: férje megtért, s ettől kezdve Paula végezhette jócselekedeteit minden akadály nélkül; viselhette nyilvánosan is a ferences III. rendi ruhát: Férje halála után folytatta jótékonykodó és önmegtagadó életét, mígnem 1505-ben boldog halállal megtért az Úrhoz. Évszázados tiszteletét XVI. Gergely hagyta jóvá 1840 körül.

„E világ gazdagjainak hagyd meg, hogy ne kevélykedjenek, és ne bizakodjanak a bizonytalan vagyonban, hanem az élő Istenben, aki bővel megad nekünk mindent megélhetésünkre. Legyenek jótékonyak, gazdagodjanak jótettekben, szívesen és együttérzéssel adakozzanak, így biztos alapot gyűjtenek a jövőre, és elnyerik az igaz életet.” (1 Tim 6, 17-19.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Paulát kitűntetted a világi hiúság megvetésével, a szegények iránti szeretettel s a béketűrés erényével. Segíts, hogy mi is irgalmasságot gyakoroljunk, hogy Istennél irgalmasságra leljünk. Krisztus, a mi Urunk által.

SZIRIAI SZENT MAKEDON

Szent Makedon atya

Szíriai pusztalakó volt. Vezeklő életének helyei a magas hegyek voltak. Nem volt neki sem kunyhója, sem sátra, lakóhelye a mély barlangokban volt. Ott is rövid ideig tartózkodott. Hogy elkerülje a köréje összegyűlt emberek dicséretét, egyik helyről a másikra vándorolt. Így töltött el 45 évet. Idősebb korában, tisztelői kérésére cellában lakott, és barátai házában, követve azok meghívását és élvezve szeretetüket. így élt 25 éven át. Eledele leginkább árpa volt, ezért nevezték „kritofág”-nak azaz árpaevőnek. Amikor érezte ereje hanyatlását, akkor evett kenyeret. Szent életéért Istentől az ördögűzés és a gyógyítás adományait kapta meg. 420 körül adta vissza lelkét Istennek jó öregségben.

8. nap „Sokan hittek benne az asszony szava miatt”

BIBLIAI GONDOLATOK ÉS IMÁDSÁGOK AZ IMAHÉT NAPJAIRA
8. nap „Sokan hittek benne az asszony szava miatt” 

 
Sokan hittek benne az asszony szava miatt Jn 4,39
Kiv 3,13–15 Mózes az égő csipkebokornál
Zsolt 30 Az Úr életben tart minket
Róm 10,14–17 „Milyen kedves azoknak a jövetele,akik az evangéliumot hírdetik!”
Jn 4,27–30.39–40 Sokan hittek benne az asszony szava miatt

Közös imahét a keresztény egyházak tökéletes közösségéért
Sokan hittek benne az asszony szava miatt” (Jn 4,39)

 
A városból visszatért tanítványokat meglepte, hogy Mesterük egy asszonnyal beszélget. Szóvá ugyan nem tették, de mindegyiket furcsán érintett ez a tény. Az asszony korsóját ott hagyva, visszatért a városba. Egészen biztosan jó indulattal hagyta ott a korsót, hiszen amikor oda érkezett a kúthoz, Jézus azonnal, köszöntés nélkül, így szólt hozzá: „Adj innom” Most viszont oda érkezett tizenkét férfi, akik szintén nem köszöntötték, mert az asszonyokat az azonos műveltségűek elvből nem köszöntötték. Az asszony tehát ezt nem vette sértésnek, de volt annyira figyelmes, hogy ezt a férficsapatot nem fosztotta meg a lehetőségtől, hogy oltsák kínzó szomjúságukat. Az asszony sietett a városba. Lehet, hogy félt attól, hogy Jézus és tanítványai gyorsan szomjukat oltva tovább mennek, hogy átérjenek Galileába. Az asszonynak sürgős volt, hogy Jézust bemutassa társainak. Az nem zavarta, hogy Jézus egyetlen gondolattal rájött arra, hogy neki elég hányatott élete volt és nem válogathatta meg az öt férjet, a hatodikat pedig csak Jézus vette észre, hogy vele valami miatt már házasságot sem kötött. Ez csak azért volt fontos neki, mert ez az idegen, a zsidó, honnan tudhatta, hogy neki már öt férje volt? Ilyet csak a régi próféták tudtak, akiket a bennük működő Lélek szokott tájékoztatni. Neki fontos volt, hogy társait idejében oda vigye ehhez a prófétához, vagy esetleg magához a Messiáshoz, akit mindenki nagyon várt. A tanítványok ennivalóval kínálták Mesterüket: „Mester, egyél! De ő azt felelte: Van eledelem, csak nem tudtok róla. A tanítványok erre tanakodni kezdtek egymás közt: Csak nem hozott neki valaki enni? Jézus erre megmagyarázta: Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott. Vagy nem így beszéltek: Még négy hónap, és itt az aratás?  Nos, azt mondom nektek: Emeljétek föl szemeteket és nézzétek meg a szántóföldeket, már megértek az aratásra. Az arató már most megkapja bérét, termést gyűjt az örök életre, hogy együtt örüljön, aki vet, azzal, aki arat. Mert igaza van a szólás-mondásnak: Más vet, és más arat. Nos, azért küldtelek benneteket, hogy learassátok, amit nem ti munkáltatok. Mások fáradoztak, s ti az ő munkájukba álltatok bele” (Jn 4,31-38) „Abból a városból sokan hittek benne a szamáriaiak közül az asszony szavára, aki tanúsította: Mindent elsorolt, amit csak tettem. Amikor a szamáriaiak odaértek hozzá, kérték, hogy maradjon náluk. Két napig ott is maradt. S az ő szavát hallva még többen hittek benne. Meg is mondták az asszonynak: Most már nem a te szavaidra hiszünk, mert magunk is hallottuk, és most már tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője” (39-42) A mai nappal befejeződik egy remélhetőleg eredményes beszélgetés, az ökumenikus imahét. Egy olyan beszélgetés, amely az 1053-as tárgyalást, a nagy szakítást az objektív hit és az egyetértő szeretet szavával pecsételhet meg, amit Athenagoras konstantinápolyi pátriárka így fogalmazott meg Jeruzsálemben 1964.január 6-án VI. Pál pápával egy igazi és testvéri békecsók után: „Alig várom a napot, amikor egy oltárnál misézünk VI. Pállal, és ő önti a misekehelybe a bort, és én csöppentem hozzá a vizet.” Jézus Krisztus pedig a közeli Fülöp Cezáreájának vidékéről jól hallhatóan újra mondja: „Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt” (Mt 16,18)

7. nap „Adj innom!”

BIBLIAI GONDOLATOK ÉS IMÁDSÁGOK AZ IMAHÉT NAPJAIRA
7. nap „Adj innom!”

 
Szám 20,1–11(13) Izrael fiai a Cin pusztában,Meribánál
Zsolt 119,10–20 „Igédrôl nem feledkezem meg”
Róm 15,2–7 „Az Isten adja meg nektek, hogy egyetértés legyen közöttetek”
Jn 4,7–15 „Adj innom”

Közös imahét a keresztény egyházak tökéletes közösségéért
„Adj innom!” (Jn 4,7)

 
Immár sokadszor szerepel Jézus párbeszéd nyitó felszólítása a szamáriai asszonyhoz. A mai megbeszélés tárgyaként azonban másként, más összefüggésben hallhatjuk a jézusi szót: A Ószövetség népe, a több millió ember hangja zúg egyre félelmetesebben a Cin pusztában. Dühösek. Először is a düh be nem vallott oka piszkálja az egész gyülekezetet: Már réges régen a „tejjel-mézzel folyó ígéret földjén lakhatnának a hét pogány nép földjén, amelyet Isten, a Teremtő és az Igazságos Bíró jogerős ítélete nekik ajándékozott. Jól emlékezett mindenki, hiszen nem volt napi ócskaságokkal terhelt a memóriájuk, mint a modern kor embereié: „A történtek után az Úr szava megnyilatkozott Ábrámnak látomásban: Ne félj, Ábrám, én védőpajzs vagyok; a jutalmad igen nagy lesz. Ábrám így szólt: Uram, Istenem, mit adhatsz nekem, hiszen gyermek nélkül maradtam. Ábrám így folytatta: Nézd, nem  adtál nekem utódot, így szolgám lesz az örökösöm. Az Úr szava ezt mondta neki: Nem az lesz az örökösöd, hanem az lesz az örökösöd, aki testedből származik. Aztán kivezette, és azt mondta neki: Nézz föl az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni őket. Majd hozzáfűzte: Ilyen lesz a nemzetséged. Hitt az Úrnak, ő pedig beszámította neki megigazulásra. Ismét szólt hozzá: Én vagyok Isten, aki kihívtalak a káldeai Urból, hogy ezt a földet adjam birtokul. Ő így válaszolt: Uram, Istenem, miből tudom meg, hogy birtokolni fogom azt? Erre megparancsolta neki: Hozz egy hároméves üszőt, egy hároméves kecskét, egy hároméves bakot, egy gerlét és egy galambot! Amikor odahozta neki ezeket az állatokat, középen átvágta őket, és a két felet egymás mellé állította, a madarakat azonban nem vágta szét. Akkor rablómadarak szálltak a testekre, de Ábrám elűzte őket. Amikor a nap lenyugodott, Ábrámot mély álom fogta el, s nagy félelem szállta meg. Ő azonban így szólt Ábrámhoz: Tudd meg, hogy nemzetséged idegen lesz egy országban, amely nem az övé. Szolgálni fognak nekik, azok pedig elnyomják őket négyszáz esztendeig.  De én megítéltem azt a népet is, amelyet szolgálniuk kell. Akkor javakban bővelkedve vonulnak ki onnan. Te azonban békében térsz meg atyáidhoz, és magas korban temetnek el. A negyedik nemzedékben térnek ide vissza, mivel  az amoriták bűne még nem teljes. Mikor a nap lenyugodott és beállt a sűrű sötétség, füstölgő kemencéhez és égő fáklyához hasonló valami ment végig ezek között a darabok között. Azon a napon kötött az Úr Ábrámmal és így szólt: Utódaidnak adom ezt a földet” (Ter 15,1-18a) Dühöngött a nép, amikor Mózes a határig elvezette őket, és tizenkét kémet küldött információért. Ezek elmondtak minden jót, aztán hazudozni kezdtek a veszedelemről. Fellázadtak, és új vezérrel vissza akartak menni a rabszolgaságba. Erre válaszul Isten büntetése következett. Vissza a sivatagba. Ott ki kell halnia mindenkinek, aki a kivonuláskor elmúlt húsz éves. Isten megelégelte, hogy nem hisznek neki. Mózes és Áron pedig a végén vesztette el a türelmét a Cin pusztai lázadáskor. Az Egyházat is a történelem során kemény türelmetlenség vitte szakadásba. Ezt kellene keményebb alázattal beismerni és visszamenni a téves döntésekig. „Nekünk, erőseknek az a kötelességünk, hogy elviseljük a gyengék gyarlóságát, és ne a magunk javát keressük. Törekedjék mindegyikünk embertársa javára és épülésére. Hiszen Krisztus sem a maga javát kereste, hanem ahogy írva van róla: „Gyalázóid szidalmai rám hullottak. Amit hajdan megírtak, azt tanulságul írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megőrzésére. Adja meg nektek a béketűrés és vigasztalás Istene, hogy Krisztus Jézus akarata szerint egyetértsetek, hogy egy szívvel, egy szájjal magasztaljátok az Istent, Urunk, Jézus Krisztus Atyját” írja Szent Pál apostol. (Róm 15,1-6) A katolikus pap minden zsolozsma bevezető zsoltárát végig kell mondja: „Negyven évig viszolyogtam e nemzedéktől. Így szóltam: Tévelygő szívű nép ez, nem ismeri útjaimat. Ezért esküdtem meg haragomban: Nem mennek be nyugalmam országába’” (Zsolt 95,10-11)

A SZENVEDÉS 5.

A SZENVEDÉS

 
Miként vesz részt Jézus az emberek szenvedéseiben?

„Őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze; a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebei által gyógyultunk meg”- írta a próféta (Iz 53,5) Jézus nemcsak hatalmas Megváltónk volt, de érző szívvel figyelte szenvedéseinket is:„Mikor a tömegeket látta, megesett rajtuk a szíve, mert elgyötörtek voltak és levertek, olyanok, mint a pásztor nélküli juhok”. (Mt 9,36) Tudta, hogy segítőkészségét igénylik: „Mikor kiszállt a (bárkából), meglátta a hatalmas tömeget. Megkönyörült rajtuk, és meggyógyította a köztük lévő betegeket”. (Mt 14,14) Lelkes hallgatóinak nemcsak az örök igazságot hirdette három napon át, hanem gondosan figyelte, miként állnak az élelmiszerek dolgában. Mert kenyérrel is él az ember. „Jézus magához hívta tanítványait és azt mondta nekik: Sajnálom a tömeget, mert íme, már három napja velünk vannak és nincs mit enniük. Nem akarom őket étlen elbocsátani, nehogy ellankadjanak az úton”. (Mt 15,32) Sokak szemében botránynak számított, hogy barátját, Lázárt, nem látogatta meg betegágyában,és nem gyógyította meg, mint annyi más beteget. Tűrte talán akarta is, hogy ezt mindkét húga szemre hányja neki (Jn 11,21.32), és ezt hallják tanítványai és idegenek is. Jézus némán könnyezett. „Erre a zsidók megjegyezték: Íme, mennyire szerette őt! De voltak köztük akik így szóltak: Ő, aki megnyitotta a vak szemeit, nem tehette volna meg, hogy ez meg ne haljon?” (Jn 11,36) Jézus magát a szenvedést győzte le. Keresztelő János tanítványait küldte Jézushoz, hogy érdeklődjék meg, vajon Ő a Messiás vagy más valakire kell-e várnunk? Jézus tényeket sorol fel bizonyítékul: „Menjetek, vigyétek hírül Jánosnak, amit hallotok és láttok: A vakok látnak, a sánták járnak, a leprások meggyógyulnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot”: (Mt 11,4-5) Ezek a jelek előre mutatják, hogyan győz majd Jézus a bajok felett mindörökre. A bajok oka a sátán. Jézus  természetesen  Ura az ördögnek is, sorozatosan kiűzi  a megszállt emberekből. De fölényes hatalmát azzal is megmutatja, hogy az ördögűző hatalmat átruházza tanítványaira is: „Amikor a hetvenkettő visszatért (hithirdető körútjáról), örömmel mondták: Uram, még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedben. Ő azt felelte nekik: Láttam a sátánt, mint a villám, úgy zuhant le az égből. Íme, hatalmat adtam nektek, hogy fog ártani nektek”. (Lk 10,17-19) Beteljesült Izajás próféta jövendölése: „Ő a mi gyengeségeinket magára vette, és betegségeinket hordozta”.(Mt 8,17) Ezt a gyógyító hatalmat nemcsak Jézus életében élvezték a tanítványok, hanem átszállt az Egyházra, rendszeresen éltek vele. Jézus boldognak mondja a szenvedőket. Bár Jézus nem szüntette meg a földi bajokat és a halált sem, de maga feltámadt halottaiból, és a Jelenések könyvében végső győzelméről is hírt adott: „A halált és az alvilágot egy tüzes tóba vetették:.ez a második halál”. (20,14) Elutasította a bűn és a baleset közötti feltétlen kapcsolatot, amikor két halálos szerencsétlenség történt az országban (vö. Lk 13,1-5), vagy védte a vakon született erkölcsi ártatlanságát (vö. Jn 9,1-3), mégis következtetni enged arra, hogy az ősbűn miatt vannak a bajok. Hirdeti, hogy az Ő boldogság-listája más, mint a földiesen gondolkodó embereké.(vö. Mt 5,3-12) A könnyeket sem törölte le minden arcról, de a vigasztalást megígéri: „A királyi széken trónoló Bárány lesz a pásztoruk, az élet vízének forrásához vezeti őket, és Isten letöröl szemükről minden könnyet”. (Jel 7,17) Ezt meg is ismétli: „Isten letöröl majd szemükről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, és fájdalom sem lesz többé, mert az elsők elmúltak”. (Jel 21,4) Mindez arra mutat, hogy a szenvedés végső soron Isten dicsőségét és Isten fiainak dicsőségét szolgálja: „Ez a betegség nem válik halálra, hanem Isten dicsőségére, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia” (Jn 11,4)