Galliai Szent Leonilla

Szent Leonilla

 és vértanútársai

Mindnyájan Galliában szenvedtek vértanúságot Marcus Aurelius keresztényüldözése alatt a II. században. Leonilla idősebb korában lett keresztény. Egy alkalommal 3 fiú unokája a bálványáldozatból származó húst vitt haza neki. A nagymama a húst a kutyáknak dobta, és az éppen ott tartózkodó Benignus pap előtt kérte az unokákat, hogy forduljanak el a bálványoktól és ismerjék meg az igaz Istent. A három unoka: Szpeuszippusz, Eleuszippusz, Meleuszippusz, egy különös álom után hajlottak nagyanyjuk szavára és megkeresztelkedtek. Összetörték a bálványszobrokat és lebeszélték az embereket a bálványimádásról. Ezért mindnyájukat megkínozták. Először fára feszítették, majd tűzben elégették őket, de a tűz nem károsította meg szent testüket. A három unoka után Leonillát karddal végezték ki. Jovilla akkor vallotta meg keresztény hitét, amikor látta a többi vértanúk állhatatosságát. A hóhérok hajánál fogva Felfüggesztették és sebesítették, aztán lefejezték. Szent Neón látta a vértanúk szenvedéseit és leírta azokat. Az írást átadta Turvonnak, Jovilla férjének. Ő is megvallotta keresztény hitét. Ezért addig ütötték, amíg vissza nem adta lelkét Istennek. Szent Turvon nemsokára szintén vértanúságot szenvedett, követve az előbbi szent vértanúkat.

A pápa egy római plébánián: A pletykálkodó közösség nem jó tanúságtevő

A pápa egy római plébánián: A pletykálkodó közösség nem jó tanúságtevő

Ferenc pápa január 15-én, vasárnap Róma város püspökeként felkereste az olasz főváros északi részén, a Guidonia Setteville környékén fekvő Szűz Mária-plébániát.

A szentatya a közel négyórás látogatás során találkozott a plébániaközösség különféle csoportjaival, majd szentmisét mutatott be, amelyen Keresztelő Szent János tanúságtételéről beszélt, amit minden kereszténynek követnie kell, méghozzá pletykálkodás nélkül.

A pápát Luigi Tedoldi plébános fogadta. A papság iránti közelsége jegyében Ferenc pápa először don Giuseppe Berardinót, a templom ötvenéves, két éve súlyos csontritkulással küzdő káplánját kereste fel, akit a plébániaépületben ápolnak. A szentatya az immár magatehetetlen beteg lelkipásztor ágya mellé ült, és a mintegy tízperces látogatás során próbálta megerősíteni papját, akinek feladta a betegek kenetét. Ezt követően a pápa találkozott a különféle plébániai csoportokkal, és külön-külön elbeszélgetett tagjaikkal. Kezdte a plébánia főként idős betegeivel, és találkozott három Down-kóros gyermekkel is.

A legnagyobb létszámú csoport, mely Ferenc pápára várt, a hittanosok közössége volt, köztük a bérmálás utáni haladó csoporttal, akikhez szólva püspökük, Ferenc pápa hangsúlyozta a család alapvető szerepét a hit átadásában. A cserkészek köszöntése után a szentatya örömmel állapította meg, hogy több mint százan vannak azok a plébániai önkéntesek, akik plébánosuk és beteg káplánjuk munkáját segítik, illetve pótolják. Velük beszélgetve a pápa a misszió fontosságát hangsúlyozta, méghozzá egészen konkrét lelkipásztori tanácsokkal. A szentatya köszöntötte az összegyűlt papságot és a plébánia öt szeminarista kispapját, majd a sekrestyében gyóntatott néhány hívőt. Igazi lelkipásztori látogatás volt ez a pár óra, melyet végül a szentmise koronázott meg az évközi időszak második vasárnapján. A szentmise után a búcsúzó pápát a templom előtt ezrek várták, akik kivetítőkön követték a szertartást.

A szentmise homíliájában Ferenc pápa a vasárnapi evangéliumból indult ki, amelyben Keresztelő János tanúságot tesz Jézusról, az Isten Bárányáról, a jelenlévők, köztük saját tanítványai előtt is.

Miért követték a Keresztelő tanítványai Jézust? – tette fel a kérdést a pápa. – Azért, mert volt egy ember, éppen a mesterük, aki tanúságot tett Jézusról. Igen ám, de mi tesz bennünket tanítvánnyá? Az, hogy keresztények vagyunk, jó, és kell is, de lehet ezt úgy is élni, mintha egy futballcsapat szurkolói lennénk! Vagy mintha a hitünk valamiféle filozófia lenne!

Túl azon, hogy megtartjuk a parancsolatokat, ami persze hasznos és jó, kereszténnyé elsősorban a tanúságtétel tesz bennünket. Keresztény ember mindenekelőtt az, aki tanúságot tesz Jézusról, miként az apostolok tették. Az apostolok tanúságot tettek Jézusról, és a kereszténység így terjedt el az egész világon. A tanúságtétel és a vértanúság ugyanaz – tette hozzá a szentatya.

Tanúságot tenni a kicsiben és aztán a nagy dologban is, odaadni az életünket, mint apostolok – jelölte ki a célt ezután a pápa. – Az apostolok megérezték a Szentlelket a szívükben, és követték a sugallatait. Ebben hűségesek voltak. De ugyanakkor a tizenkét apostol közül valamennyi bűnös ember volt, nemcsak Júdás! Vele pedig nem tudjuk, hogy mi történt a halála után, amikor ott volt Isten irgalmassága! A többi apostol is mind bűnös volt: irigykedtek, féltékenykedtek, az első helyet keresték. Még el is árulták Jézust, hiszen mindnyájan elmenekültek és cserbenhagyták, amint elfogták. Péter, tudván, hogy ő az apostolok főnöke, igaz, közeledett Jézushoz, de amikor felismerték, ő, az első pápa, megtagadta Jézust.

Tanúságtevőnek lenni nem azt jelenti, hogy szentek vagyunk, hanem azt, hogy szegény emberként azt mondjuk: „Igen, én bűnös vagyok, de Jézus az én Uram, és én tanúságot teszek róla, és arra törekszem, hogy jót tegyek mindennap, hogy megjavítsam az életemet és az igaz úton járjak” – hangsúlyozta Ferenc pápa, majd rámutatott, az apostolok ugyan bűnös emberek voltak, de egyben nem vétkeztek: nem fecsegtek, nem pletykálkodtak, nem beszélték ki a másikat. Ebben nagyon derék emberek voltak! Ezzel ellentétben sok közösségben kibeszélik egymást, ráhúzzák egymásra a vizes lepedőt, leszedik egymásról a keresztvizet. A plébániai közösségekben is előfordulnak ilyen problémák, de az a közösség, amelyben kibeszélik egymást, képtelen a tanúságtételre.

Akartok tehát tökéletes plébánia lenni? – kérdezte a hívektől Ferenc pápa. – Akkor ne pletykáljatok! Ha mégis van valami gondod valakivel, menj oda hozzá, mondd meg neki szemtől szembe, aztán mondd meg a plébánosodnak is. Ez azt mutatja, hogy a Szentlélek él a plébánián.

Az Úr adjon nektek ehhez erőt! – zárta vizitációs homíliáját a pápa.

Új bor újtömlőbe való

Új bor újtömlőbe való

Legyenek mindnyájan egyek! Imádkozza Jézus a főpapi imában. A keresztény egységért való imahéten különösen is kérjük Isten kegyelmét, hogy újra megtaláljuk az egység útját, amelynek alapja az Isten iránti szeretet.

A böjt kérdését azok vetik fel, akik úgy gondolják, hogy a mózesi törvény a végleges kinyilatkoztatás, és a messiás legfeljebb csak annak aprólékos megtartását szorgalmazza. Jézus arra utal, hogy ő a megváltásnak és az üdvösségnek örömhírét hozza. Jelenléte az emberiség ünnepe. Tőle a hitet, az újdonságot, az istengyermekség üzenetét kell átvenni, s ezek alapján a lelkületet átalakítani. A régi törvény foltozása ezért nem elegendő.

KÖNYÖRGÉS
Mindenható, örök Isten,
te összegyűjtöd, ami szétszóródott,
és az egybegyűlt nyájat védelmezed.
Tekints jóságosan azokra,
akiket az egy keresztséd megszentelt,
hogy a hit teljességében
és a szeretet kötelékében is eggyé váljanak.
A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által,
aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben,
Isten mindörökkön--örökké.

Évközi 2. hét hétfő

Évközi 2. hét hétfő

Vajon miért kellett Jézusnak engedelmességet tanulnia, hiszen ő nem volt soha engedetlen, sőt szívének lefinomabb rostjáig átjárta a vágy, hogy megtegye Atyja akaratát? Az ő engedelmessége nem a miénkhez hasonló, a megromlott emberi természet ellenében kifejtett erőfeszítés, hanem az Atya akaratának szüntelen keresése minden körülmények között. Nekünk sem csupán a bűn ellenében szükséges, hanem egyáltalán emberségünkhöz, fejlődésünkhöz, a teljes érettségre való jutásunkhoz nélkülözhetetlen az engedelmesség, amelyet folyamatosan tanulnunk kell.

Először is, miközben minden mozgásban van, mi magunk és a világ is változik, szent elhatározással egyszer s mindenkorra Istenhez kell kapcsolódnunk, egész földi életünkre engedelmességet ígérve neki, ahogy ezt meg is tettük a keresztségi fogadásban. Azonban ez önmagában nem elég: ahogy szeretetben elköteleződni valaki mellett sem azt jelenti csupán, hogy egyszer – vagy többször – kimondjuk, hogy szeretjük őt, hanem az élet legkülönfélébb helyzeteiben, számtalan módon ki is fejezzük, egyre mélyebb tartalommal töltve meg ezt a kijelentést, úgy az engedelmességet is nap mint nap konkrét döntésekben és tettekben kell megvalósítanunk. Sőt, a hitbeli – és a tisztán, nemesen emberi – tapasztalat alapján kijelenthetjük, hogy szeretni és engedelmeskedni valamiképpen egy és ugyanaz. Így tekintve a szeretet története nem más, mint a minden emberi értelmet túlhaladó, bizalomteljes engedelmesség története, melyben a szabadság mintegy felszívódva, felemésztődve teljes önátadássá alakul. Ez az az új ruha, melyet magunkra kell öltenünk, s az új bor, melyhez szívünknek új tömlővé kell válnia.

Urunk Jézus, taníts meg minket az Atya szíve szerint való engedelmességre! Add kegyelmedet, hogy nap mint nap meghalva önző énünknek mindenben az Atya akaratát keressük, s felöltve a krisztusi élet új ruháját a szeretetben való önátadásban eljussunk az igazi szabadságra, melyet tökéletes engedelmességeddel, megváltó haláloddal érdemeltél ki számunkra.