Nagyböjt 2. Vasárnapja

Nagyböjt 2. Vasárnapja
Ter 12,1-4a; 2Tim 1,8; Mt 17,1-9
„Külön velük fölment egy igen magas hegyre”

Jézus nem régen tisztázta apostolai előtt, hogy Őt kinek nézik az emberek, majd Péter megvallotta precíz szavakkal a teljes valóságot: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”(16,16) Ezt követően első ízben őszintén elmondta nekik, hogy a küldetése az, hogy vállalnia kell a vezető zsidók hamis vádjait, majd a népéből való kitaszítás gyalázatát, a pogányok kezére juttatást és a megöletést, és csak azután következik a dicsőséges feltámadás. Az apostolok megrémültek. Jézus harminc éves koráig kemény építőipari munkát végzett. Most végre megdicsőül a tömegek szemében tanítása és csodái által, kinyilatkoztatta az Atya, hogy Jézus az Ő Fia, Messiás és Jézus most ilyeneket beszél. Péter el is hessegeti a gondolatot. Jézus látta, hogy tanítványai mennyire félnek a valóságtól, ezért megmutatta a dicsőséges befejezést színeváltozásával. Testén és ruháján átragyogott istenségének fénye, és a mennyei világból két tanú állt melléje: Mózes és Illés. Sőt! Maga az Atya volt Fia mellett: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok” (5) A félelemtől földre hulló apostolokat Jézus érintése hozza vissza a földi világba: Jézus egyedül, emberi módon áll a hegyen. És megtiltja, hogy feltámadása előtt a látottakról beszéljenek.(9) Ma lelkiismeretlen emberek megpróbálják a munkát lebecsülni, a munkást lenézik, nem támogatják kellően. Hamis mennyországot eszkábáltak és vetítik a gyanútlan nézők elé, hogy ezzel tömjék be szemüket, fülüket. Magyarázzák, hogy nincs más cél: csak a pénz és a hatalom, egyeseknek jólét, másoknak rivalda, cirkusz. Pedig a sorrend ugyanaz maradt, mint Jézus éltében.

CÓRDOBAI SZENT EULOGIUS

CÓRDOBAI SZENT EULOGIUS 

püspök, vértanú

+Córdoba, 859. március 11. 

A 8. század eleje óta a Pireneusi-félsziget az arabok kezében volt, csak Asturiában tudott egy keresztény ország szembeszegülni az iszlám rohamával. Szent II. Alfonz (792--842) és III. Alfonz (866--910) vezetésével ez a kis ország a 9. században olykor még ellentámadásba is lendült, bár ellenfelét sem kiszorítani, sem döntően megverni nem tudta. A nép tömegesen tért át a mohamedán hitre, a hitehagyók mellett azonban egy kisebbség, a mozarabok szilárdan kitartottak keresztény hitük mellett.

Hamis állítás lenne, ha az araboknak kifejezetten keresztényellenes, támadó politikájáról beszélnénk Spanyolország meghódított részeivel kapcsolatban. Hogy a keresztényeket ne hajszolják bele uralmukat döntően elutasító magatartásba, nyílt felkelésbe, bizonyos fajta türelmet tanúsítottak keresztény alattvalóikkal szemben. A keresztények a maguk egyházi és polgári törvényei szerint éltek elkülönített lakónegyedekben, jogvédelmet élveztek, s ezért adót fizettek.

A kereszténység azonban kiszorult a nyilvánosságból, és magánterületre korlátozódott, helyébe az iszlám lépett a vallásgyakorlás államilag hivatalos formájaként. A hitüktől áthatott keresztények számára az elnyomás e formája állandó kihívásnak tűnhetett. Hivatásuk és kiválasztottságuk magasztos érzésében teljes nyíltsággal vallották magukat keresztényeknek, és készek voltak, hogy hitükért meg is haljanak. A mohamedánok válasza erre gyakran kemény elnyomás, üldözés és kínzás volt. A 9. században azután kifejezett keresztényüldözésekre is sor került. Mindezek sok keresztényt megfélemlítettek: ezek készek voltak az uraikkal való megalkuvásra.

A 9. század elején született Eulogius, Córdoba egyik legelőkelőbb családjának fiaként. Szent Zoilus templomának szolgálatában nőtt fel. Már fiatalemberként rendkívüli érdeklődést tanúsított a Szentírás és az egyházatyák iránt. Különös ismertetőjegyként már ebben az időben kibontakozott szerénysége, alázatossága és együttérzése. Miután diákonussá, majd pappá szentelték, egy ideig Córdobában tanított. Papoknak és hívőknek egyaránt mintaképe volt önmegtartóztatásban, jámborságban és aszkézisben. A világi papok között is szerzetes módjára élt, időről időre visszavonult egy kolostorba, ,,hogy erényre irányuló törekvéseit ne csökkentsék a világi gondok''.

850 körül ismeretlen okokból megkezdődött a keresztények üldözése. II. Abderrahman ediktumot adott ki ellenük, és felemelte a tőlük követelt adót. Ez sok keresztényt arra indított, hogy a bíró előtt megvallja hitét, és nyilvánosan elutasítsa Mohamed tanítását. Abderrahman az andalúziai püspök, Reccafred segítségét akarta felhasználni, hogy a keresztényeket visszatartsa nyilvános hitvallásuktól. Reccafred ugyanis elvitatta a vértanúság méltóságát azoktól, akik magatartásukkal kifejezetten a vértanúságra pályáztak. Reccafred az uralkodó parancsára Eulogiust fogságba vettette, mert a vértanúságra buzdított. Vele együtt börtönbe ment sok, hitében erős híve is. Eulogius kitartással és erős lélekkel viselte el kemény sorsát. ,,Egyesült benne Jeromos szigorúsága, Ágoston szerénysége, Ambrus szelídsége, Gergely türelme a tévelygők eligazításában, az elesettek támogatásában, a hatalmasok kérlelésében, a borzalmak elviselésében; mindenben csodálatos sokoldalúságot mutatott.'' Amikor elengedték börtönéből, megszerkesztett egy intelmet, s benne Flórát és Máriát állhatatosságra és a vértanúságra bátorította. E művében megragadó tanúságot tesz a szorongatott helyzetről, egyben pedig minden idők kegyelmi teljességéről is: ,,Nem kételkedhetünk abban, hogy Krisztus megjutalmaz majd minket a mennyben, mert az ő nevéért viseljük el a láncokat és kínzásokat. A börtönök tele vannak az egyháziak seregével; az Egyháztól elragadták püspökeinek és papjainak szent szolgálatát. Szívünk összetörtségében és az alázatosság lelkével magasztaljuk és áldjuk Krisztust, hogy miközben a templomokban elnémultak a szent énekek, a börtönök zsoltárok imádságától visszhangzanak.'' A következő évben mindkét szűz elszenvedte a vértanúságot.

Eulogius kihasználta az újra elnyert szabadságot, s prédikációival és írásaival oktatta és erősítette a hívőket. Buzgóságát siker koronázta; az Abderrahman fia, Mohamed alatt újból magasra csapott üldözési hullám idején sok keresztényt visszatartott attól, hogy megtagadja hitét. Arra törekedett, hogy összegyűjtse a vértanúaktákat, majd összeállította belőlük a Memoriale Sanctorum három kötetét. 857 körül megszerkesztett egy különleges védekező iratot a córdobai vértanúk számára, az Apologeticus Martyrumot. Írásaiban hatékonyan védekezik ama állítás ellen, hogy azok, akik önként keresték a veszedelmet és a halált, nem olyan vértanúk, mint az ősegyház szentjei, akik hitükért a halálba mentek. 858 végén meghalt Vistremir toledói püspök. A papság és a nép egyhangúan Eulogiust választotta meg utódjául, akit tanultsága és meggyőződéséhez való hűsége miatt a hispániai egyház első férfiának tekintettek. Nem szívesen vállalta a magas hivatalt.

Egy fiatal lány, Córdobai Szent Leocritia (+859) keresztény hitre tért, és ezért magára vonta mohamedán és pogány rokonainak haragját. Oltalmat keresett hát Eulogiusnál, aki először a nővérére, majd egy ismerősére bízta. Miközben a szülők sürgetésére sok keresztényt kihallgattak, Eulogius bátran elrejtette üldözői elől. Kioktatta, és megerősítette a hitben, s előkészítette a vértanúságra. Eulogiust és Leocritiát végül is elfogták.

,,Megparancsolták nekünk, hogy prédikáljunk, s a mi vallásunknak az a feladata, hogy azoknak, akik megkérdeznek minket, a hit világosságát nyújtsuk, és attól, aki az életre törekszik, ne tagadjuk meg azt, ami szent'' -- válaszolta a bírónak arra a kérdésére, hogy miért adott menedéket az elmenekült lánynak. A bírónak is készséggel meg akarta mutatni az igazság útját, de az megostoroztatta, majd a királyi tanácshoz vezettette. Az udvari emberek egyike, aki barátságosan viseltetett iránta, a megalkuvást tanácsolta neki: a veszélynek ebben a pillanatában tagadja meg, utána pedig gyakorolja ismét hitét. Eulogius nevetve utasította el ezt az ajánlatot: ,,Ó, ha tudnád, hogy mi vár hitünk hűséges követőire! Bárcsak átadhatnám a szívednek, amit az enyémben őrzök; akkor meg sem kísérelnéd, hogy eltéríts szándékomtól, hanem készségesen lemondanál a rangodról és tisztségedről.'' Ezután hozzáfogott, hogy a bíráknak az Evangéliumot hirdesse. Nem hallgatták meg, hanem megparancsolták, hogy tüstént végezzék ki karddal. Katonák vezették a vesztőhelyre; ott letérdelt, az ég felé tárta kezét, keresztet vetett, elmondott egy rövid imát, utána lefejezték.

Emberi jövő és keresztény reménység – Folytatódott Szabó Ferenc SJ előadás-sorozata

Emberi jövő és keresztény reménység – Folytatódott Szabó Ferenc SJ előadás-sorozata

Szabó Ferenc jezsuita teológus, költő március 8-án tartotta második előadását a Párbeszéd Házában. Ezúttal a történelem értelmének különböző – ateista, filozófiai, keresztény – megközelítéseiről beszélt.

Szabó Ferenc felvázolta, hogy milyen válaszok születtek a 20. században az alapkérdésre: Istennel vagy Isten nélkül? A II. világháború vége felé Henri de Lubac jezsuita teológus megírta híres könyvét az ateista humanizmus drámájáról, rávilágítva a marxi, nietzschei radikális ateizmus gyökereire és következményeire. „Ha a Fényforrás eltűnik, a visszfény is elenyészik. (…) Ha az ember önmagát teszi meg saját istenének, egy ideig azt az illúziót táplálhatja, hogy felemelkedik és felszabadul. De ez a heves lelkesültség csak átmeneti. Valójában Istene alacsonyodik le, de vele együtt az ember is csakhamar a mélyben találja magát… Ha ’Isten meghalt’ (az emberi tudatban a tagadás révén), az ember – Isten képmása is – halott. A világot meg lehet szervezni Isten nélkül, Isten ellen, de az emberellenes társadalom, embertelen világ lesz” – idézett a könyvből az előadó.

A II. világháborút követően az ateista egzisztencializmus és a történelmi materializmus igyekezett magyarázatot adni a történelem értelmére. Az egzisztencializmus képviselői az értelmetlenséget, az abszurd létet hirdették (például Jean-Paul Sartre), vagy Sziszüphosz mítoszánál kötöttek ki (mint a fiatal Albert Camus), mások folytatták az ateista ideológiák és totalitárius rendszerek kritikáját, amit korábban már elkezdett Jacques Maritain és az előbb említett Henri de Lubac SJ.

Az 1950-es években már a Nobel-díjas Albert Camus is a totalitarizmusok elleni kemény lázadók közé tartozott. Mivel a helyzetet nem tudta sem megváltoztatni, sem elfogadni, ezért lázadt, leleplezte az embertelenséget. Az algériai származású francia író, aki 1951-ben már túljutott az abszurd életérzés és filozófia krízisén – szakított az ateista-egzisztencialista Sartre körével –, A lázadó ember című művében leleplezte az embertelen (mert istentelen) politikai irányokat: a francia forradalom királygyilkosaitól Marxon, az orosz terroristákon és Leninen keresztül Hitlerig és Sztálinig. Megmutatta, hogy a „történelmi lázadás” tömeggyilkos diktatúrákká és totalitarizmusokká fajult.

Napjainkban Michel Maffesoli francia szociológus kritikusan így jellemzi a posztmodern szellemiséget: jórészt a web, az internet, a médiumok és a képi kultúra (látványosságok) alakítják. Kultúránk a hagyományos racionális eszményt egy bizonyos bálványozó/mitikus légkörrel/környezettel helyettesíti. Korábban a történelemnek volt értelme (iránya és jelentése), mára ez az értelem és a történelmi igazság eltűnt – már csupán tünékeny igazságmorzsák jelennek meg.

Szabó Ferenc rámutatott: Európában a keresztény hit elvesztése, az erkölcsi relativizmus egy széttöredezett világ tükörképe, amelyben az irány és az értelem elveszett; a nagy irányvesztés, a kapaszkodók megszűnése a nyugati világ legnagyobb válsága. Ez a válság most a félelmetes migrációs jelenség folytán teljesen világossá vált. Henri Boulad egyiptomi jezsuita szerint „Európa krízise a politikai, gazdasági, migrációs válságoknál sokkal mélyebb, és belülről őrli fel a földrészt”.

A jezsuita előadó kitért arra is, hogy a 19. században a fiatal Marx (részben még Hegelt követve) azt állította, hogy a dialektikus-történelmi materializmus megoldja a történelem rejtélyét, amikor a kommunizmus (a magántulajdon és a kizsákmányolás megszüntetésével) létrehozza a befejezett naturalizmust, tehát a természet humanizálása után megvalósul a teljes humanizmus. Erről tanulságos vita zajlott a háború után a marxista ateista Lukács György és az egzisztencialista Jean-Paul Sartre között. Lukács joggal bírálja Sartre nihilizmusát, aki kijelentette: „Abszurd az, hogy születtünk, abszurd az, hogy meghalunk.” De itt az ateista Sartre következetesebb, mint az ateista Lukács, aki ezt állítja: az emberi személy ugyan eltűnik, megsemmisül a halálban, de művei megmaradnak: a felfedezett igazságok, a tudomány, a technika vívmányai, amelyek előreviszik a világot, fennmaradnak, beépülnek az új világba. Szabó Ferenc azonban figyelmeztetett: az értékeknek és a személyes létezésnek ilyen szétválasztása botrány az értelemnek. Milyen haladás lenne az, amikor a fejlődés csúcsa, az emberi személy és minden nemzedék, minden emberi alkotás végül a semmibe hull, még ha újra kezdődne is a történelem, ahogy Engels vallotta az örök visszaérés mítoszához menekülve megoldásért.

A vég nélküli haladás felveti a végcél és a történelem értelme problémáját, amelyet a két ateista megvitatott. Ha haladásról beszélünk, ismernünk kell a világfejlődés végpontját. Marx szerint a megvalósult kommunizmus önmagában nem a világfejlődés végcélja, az emberi társadalom végső formája. De akkor vég nélküli haladásról kell beszélnünk? Sartre szerint a történelmi és dialektikus materializmus, amely lemond a hegeli Abszolút Szellemről mint a történelem mozgatójáról és egy abszolút támpontról, semmi biztosat nem mondhat a történelem végpontjáról, céljáról.

Szabó Ferenc leszögezte: csak a krisztusi kinyilatkoztatás és a feltámadás hite fényében tárul fel a történelem misztériuma. Jean Daniélou SJ francia teológus 1953-ban írt könyvet A történelem misztériuma címmel. (A kötet 2006-ban jelent meg magyarul a Kairosz Kiadónál.) A korábban haladó jezsuita (élete vége felé bíboros) egyetemistáknak tartott előadásokban magyarázta az ötvenes években annyira időszerű kérdést: a történelem értelmét keresztény szempontból, kritikusan megvizsgálva a marxista és egzisztencialista nézeteket. Tanulmányaiban egyértelműen megmutatja: az üdvtörténet képviseli az igazi történelmet, igazolja és meghaladja a többit. A szent történelem lényegében a „mirabilia Dei” története. Ugyanakkor az ember is részt vesz benne. Isten közbelépései bontakoztatják ki és teljesítik be a történelmet a Teremtéstől az Apokalipszisig. E közbelépések célja, hogy előbbre juttassák az embert, és együttműködésre ösztönözzék. A történelem tehát isteni-emberi vonásokat mutat, és Krisztus személyében éri el tetőpontját, aki egyszerre Isten és ember. Folytonosság és szakadás, felfelé ívelő mozgás és romlási folyamat egyszerre jellemzi az emberi történelmet. A szent történelem végső soron eszkatologikus, vagyis egy végpont felé irányított, Isten terveinek beteljesedése felé.

A jezsuita teológus ezt követően Gaston Fessard filozófus – Jean Daniélou és H. de Lubac rend- és kortársa – munkásságáról beszélt. A történelem és a társadalom misztériumát elemezve Fessard a 20. században tömegeket mozgató két rendszer, a kommunizmus és a nácizmus eredetét Hegel filozófiájában fedezi fel, nevezetesen a híres Úr–Szolga dialektikájában, és megállapítja: a francia forradalomból eredő liberalizmus nemcsak a kommunizmust és a nácizmust szülte, hanem azt a racionalizmust is, amely Hegel filozófiájában érte el csúcspontját. Hegel és Marx – miként a francia forradalom – a kereszténységből merítették legjobb eszméiket, de a teljes evilágiságot vallva, a transzcendenciát tagadva értelmezték az emberi történelmet, és akarták a jövőt alakítani. Az alapvető kérdés tehát mindig ez: Istennel vagy Isten ellen? Az ateista humanizmus, ha következetes, a gyakorlatban embertelenné válik. Fessard – felfedve a két irányzat hegeli gyökereit – párhuzamba és ellentétbe állítja a két „szekularizált vallást”, a kommunizmust és a nácizmust. Jóllehet mindkét irányzat, az ideológiából születő két totalitarizmus megbukott, és a liberalizmus hódít helyettük, a világ megosztottsága továbbra is megmarad (gondoljunk az Észak–Dél, a kevés gazdag és a szegények tömege közötti szakadék növekedésére, és általában a globalizáció káros hatásaira). Ha az ember istene az ember, vagy ha a fajt, az osztályt, a pénzt vagy a szexet bálványozzák, ha minden érték mértéke az ember, akkor nincs többé norma, törvény – az emberi szabadság szabadosság lesz, az egyenlő jogok csak a gazdagoknak vannak biztosítva, a testvériség helyett a halálos „létért való küzdelem” érvényesül. „Ember embernek farkasa” – ahogy azt Plautus írta Szamárvásár című művében, több mint kétezer évvel ezelőtt.

Előadása befejező részében Szabó Ferenc SJ figyelmeztetett: ez így marad, ha csak a természetfeletti történelmi dialektika nem érvényesül; ha Krisztus Lelke nem teremti újjá az embereket, ha az emberiségnek nem adja a szabadság, egyenlőség, testvériség ajándékát az egyetlen üdvözítő, Jézus Krisztus. A keresztények felelőssége, az egyházak evangelizáló szerepe itt lesz jelentős egy igazságosabb és testvériesebb világ előkészítésében, Krisztus Titokzatos Teste építésében.

Nagyböjti kalendárium 11.

Nagyböjti kalendárium – 2017. március 11.

Idei nagyböjti készületünkben XVI. Benedek pápa Deus caritas est [Isten a szeretet] kezdetű enciklikáját idézzük napról napra. Készüljünk együtt Jézus feltámadásának ünnepére!

A szeretet lényegére és a szeretetnek a bibliai hitben elfoglalt helyére vonatkozó meggondolásaink után kettős kérdés vetődik föl magatartásunkkal kapcsolatban: szerethetjük-e egyáltalán Istent, akit nem látunk? És: lehet-e parancsolni szeretetet? E kérdésekben két ellenvetés hangzik föl a szeretet kettős parancsa ellen: Istent senki nem látta – hogyan szerethetnénk Őt?; és: szeretetet nem lehet parancsolni, hiszen az egy érzés, mely vagy van, vagy nincs, de akarattal nem lehet előteremteni. A Szentírás látszólag meg is erősíti az első ellenvetést ezen a helyen: „Ha valaki azt mondja: »Én szeretem Istent!«, de a testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki a testvérét, akit lát, nem szereti, nem szeretheti Istent, akit nem lát” (1Jn 4,20). E részlet azonban egyáltalán nem zárja ki az istenszeretetet, mint valami lehetetlenséget – épp ellenkezőleg, Szent János idézett első levele egészében kifejezetten követeli azt. Hangsúlyozzuk az isten- és felebaráti szeretet fölbonthatatlan összetartozását. Olyannyira összetartoznak, hogy az istenszeretet állítása hazugsággá válik, ha az ember elzárkózik a felebarátja elől, vagy egyenesen gyűlöli őt. Az idézett verset sokkal inkább úgy kell értelmezni, hogy a felebaráti szeretet út az Istennel való találkozás felé, s a felebaráttól való elfordulás Isten számára is vakká teszi az embert.

(Deus caritas est, 16.)

Örök Atyánk, fordítsd magadhoz szívünket, hogy mindig azt keressük, ami egyedül szükséges, és a szeretet gyakorlásával mutassuk meg, hogy a te szolgálatodra szenteltük magunkat. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen

Nagyböjt 1. hét szombat

Nagyböjt 1. hét szombat

A kölcsönös szeretet önmagában hordja jutalmát, hiszen minden szeretet akkor teljesedhet be, ha viszonzásra talál. Lényege szerint az Isten országa sem más, mint kölcsönös szeretet. Ha azonban csak viszonozzuk a szeretetet, amellyel mások felénk fordulnak, mi különöset teszünk? Azt, ha tiszta a szeretet, meg kell tenni, de ezt megteszik bizonyos kapcsolataikban a pogányok is – megélve így az Ország eljövetelét. De mit teszünk mi akkor, ha nincs viszonzás? Ilyenkor derül ki, hogy valóban hiszünk-e az eljövendő kölcsönös szeretet országában.

Jézus Krisztus akkor is szeretett bennünket, amikor mi még meg sem születtünk, illetve amikor még bűnösök voltunk: nem viszonoztuk szeretetét, sőt durván visszautasítottuk. Ő mégsem adta fel, mint mi szoktuk annyiszor megsértődve az első kudarc után. A szeretet lényege az, hogy tovább szeret. Ez a belső természete. Jézus Krisztust azért küldte az Atya, hogy a kölcsönös szeretet mennyországát megnyissa minden ember előtt. Ez azt is jelentette, hogy szüntelenül neki kellett kezdeményeznie, és sorozatosan el kellett szenvednie szeretete félreértését, viszonzatlanságát és visszautasítását, egészen a kereszthalálig. A kereszt azonban szeretete győzelmének eszköze lett: értünk felajánlott halálában nyilatkoztatta ki, hogy ő továbbra is, mindennek ellenére is szeret, s végtelen értékű áldozatával örök jövőt nyitott minden ember előtt, hogy megtérjen és befogadja a szeretetet, a Szentlelket.

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy folytatni tudjuk küldetésedet: legyünk kezdeményezők a szeretetben, és ajánljuk fel másoknak a kölcsönös szeretet mennyországát. Kérünk, segíts, hogy el tudjuk viselni a szeretet visszautasítását, hogy képesek legyünk tovább szeretni akkor is, amikor meg nem értésbe, ellenállásba, gyűlöletbe ütközünk, erőt merítve a Te irántunk való kifogyhatatlan szeretetedből és az emberi kapcsolatainkban megtapasztalt kölcsönös szeretetből.