Böjte Csaba Irakból hazatérve: Mi lehet a válasz a gyűlöletre?

Böjte Csaba Irakból hazatérve: Mi lehet a válasz a gyűlöletre?

Böjte Csaba ferences, Sajgó Szabolcs jezsuita, Hölvényi György, az Európai Parlament képviselője, valamint a Duna World tévécsatorna két munkatársa Irakba látogattak május 6. és 9. között az üldözött keresztényekhez. Csaba testvért kérdeztük tapasztalatairól.

– A Facebook-oldalán jelezte az utazás előtt egy nappal, hogy az iraki keresztényekhez látogat. Mi volt az előzmény?

– Nekünk, ferenceseknek mindig a legkisebbeket kellene meglátogatnunk, melléjük kellene odaállnunk. Jelenleg nem nagyon van kisebb az üldözött keresztényeknél. Tudjuk a médiából, milyen harcok zajlottak arrafelé, Moszulban, a Ninivei-fennsíkon. Sokféle felekezethez tartozók élnek ott, ősi egyházak vannak jelen, mutattak is nekünk sok kis templomot a 4–5–6. századokból.

– Milyen állapotokat találtak?

– Amikor az Iszlám Állam támadásba lendült, egész városokat pusztított el. Irak 36 milliós ország, Moszul (az egykori Ninive) a második legnagyobb városa. Néhány nap alatt bevették a várost, holott 70 ezer katona védte. Néhány ezer lázadó elűzött mindenkit, döbbenetes események voltak ezek. A helyiek azt mondják, elárulták őket: egy ekkora városban van katonai parancsnok, vannak katonák, fegyverhez szokott emberek, mégsem védték meg őket.

Moszulban még tart a háború, oda nem mentünk be, csak a felszabadított elővárosokba. Voltunk egy olyan városban, ahol korábban 50 ezer ember élt: a házakat felégették, a templomokat meggyalázták, amit lehetett, szétlőttek. Minden egyháznak vannak vértanúi. De nemcsak a keresztényekkel szemben lépnek fel, hanem minden másképp gondolkodóval, elűzték a jazidiket, a mérsékelt muszlimokat is. Szomorú volt hallani, mennyire hiányzik a tolerancia. Jártunk menekülttáborokban, voltunk menekült muszlim családoknál is.

– Milyen lélekkel, milyen reménnyel élik meg a helyi keresztények az üldöztetést?

– Moszulban 48 keresztény templom volt, most egy sincs. Gondoljunk bele a számokba: a Székelyföldön 6-700 ezer székely él. Ekkora volt Ninive népessége is: Moszulban 500 ezer, a fennsíkon 200 ezer ember élt. Néhány nap alatt elüldözték onnan ezt a tömeget: mint egy „embercunami”, úgy vonultak át Erbílbe. És ott ezt tudták kezelni: senki nincs az út szélén, mindenkinek ételt adnak, a szegényeknek kifizetik a házbért, és még muszlim családokat is támogatnak a keresztény segítő szervezetek. Elképzeltem, hogy olyan ez, mintha az egész Székelyföld bezúdulna Kecskemétre vagy Szegedre érsekestül, mindenestül…

Hosszú évek óta hadiállapotok vannak, nem most kezdődött, korábban is voltak harcok, mégis az itt élők morálisan és anyagilag is nagyon erősek. Útitársaimmal azt gondoltuk, ezt a tartást meg kellene tanulni. Nagy élmény volt számomra látni, hogy a hatalmas, szétlőtt templom mellett összegyűltek egy kisebb teremben, és elementáris erővel, átéléssel, énekléssel vettek részt a szentmisén. Jött sok népviseletbe öltözött ember, és rengeteg fiatal, gyermek. A káld pap rám bízta az Oltáriszentséget, én áldoztattam a híveit.

– Milyen alkalomból utaztak éppen ezekbe a városokba?

– Három városban tartottak ünnepi szertartást. Mindhárom főpap templomában megáldottunk több mint száz olajfacsemetét, amelyeket megkaptak a visszaköltöző családok, hogy vigyék haza, és ültessék el. Biztosan sokat gondolkoztak, mi lehet a válasz arra, hogy elűzték őket, és még mindig nem tudják, visszatérhetnek-e a városaikba. Milyen választ lehet adni erre a szörnyűségre?

Az asszír ortodox pátriárka elmesélte, hogy az egyik papját családjával együtt kirángatták a ház elé, lelőtték, lelocsolták benzinnel, és felgyújtották. Két nappal később tudtak csak odamenni a többiek, úgy találtak rájuk. A pap három ujja össze volt érintve… Mi lehet a válasz erre az erőszakra, gyűlöletre? A főpapok úgy döntöttek, hogy nem az ellenségeskedés, a bosszú útját választják, hanem a békéét. Olajfacsemetéket áldottunk meg ezekben a kormos, golyóktól pusztított, összetört szobrokkal teli templomokban. A visszaköltözők hazavitték a csemetéket: hiszik, hogy kicsi és törékeny ez a békét szimbolizáló olajfa, de ha gondozzák, talán megmarad, megéled, és gyümölcsöt hoz mindenki számára.

– Hogyan élik meg a kereszténységüket az emberek olyan helyeken, ahol kereszténynek lenni veszélyes?

– Megdöbbentett, mennyien gyűltek össze a szertartáson Karakusban. A város üres, még senki nem költözött vissza, a házak lerombolva, az üzletek kifosztva. A híveinek a felét vasárnap össze tudja nálunk gyűjteni valaki? Ott mindenki eljön, énekel, áldozik. Nemcsak a lerombolt városokban, hanem azokon a területeken is így van, amelyeket nem foglalt el az Iszlám Állam. Nagy életerő van bennük, színes keleti ruhákban, kisminkelve jönnek a lányok... Gazdag, vidám, életerős emberek élnek itt. Igényesek, szépen öltözködnek, finom ételeket esznek, szépek voltak a házaik is. Sok jó kiállású, erőteljes pappal találkoztunk. Az egyikük egy napig a kísérőnk volt, nem panaszkodott, viccelődött, jókedve volt.

Azt mondták, az elmúlt ezer évben legalább tizenkét ilyen pusztítás volt, gondoljunk csak az örmény népirtásra, amely a káldokat is ugyanúgy érintette. Csak a Ninivei-fennsíkon háromszáz kolostor hever romokban.

Nem beszéltek a menekülésről, a halottaikról, sorolták ugyan a mártírjaikat, ha kérdeztük, de maguktól nem erről beszéltek. Minden házon ott van a nagy kereszt. Láttam egy fiatal fiút, aki a pólója hátuljára egy nagy keresztet rajzolt. Az ajtókon ott lóg mindenütt a rózsafüzér. Egy muszlim városban, Erbílben egy domonkos nővér habitusban sétált az utcán – egy olyan városban, ahol korábban biztosan öltek meg keresztényeket. A város előtt felállítottak egy hatalmas keresztet – most éppen nem zavar senkit. Jelen van ez a kettősség, nyíltan viselik a keresztény jelképeket.

A domonkos nővérek meghívtak minket magukhoz. Hatalmas kolostorukat nemrég építették. „A hívek összedobták” – mondta a káld érsek. Tizenhat nővér mondott esti zsolozsmát, sok fiatal lány eljött – olyan sokan voltak, hogy bármelyik európai kolostor szerzetesei összetennék a két kezüket, ha ezt el tudnák érni. Nem a mi kedvünkért jöttek, mi csak belecsöppentünk a szertartásukba.

– A képeken is azt látjuk, hogy a környéken még romokban hevernek városok, falvak.

– Bementünk egy asszír katolikus székesegyházba, ahol látható volt, hogy ott lőttek célba: tele van golyóval, én is felvettem egyet, de visszatettem, hátha a repülőn idegesek lettek volna miatta. Filmekből látjuk, hogy egy hajszálból kiderítik, ki volt a gyilkos. Itt rengeteg embert megöltek, sportcsarnokokat, templomokat romboltak le, a golyókon talán még az is rajta van, ki gyártotta. Mégsem járnak utána. Vajon miért pusztítanak el mindent?

Láttuk a templom romjait, valamikor itt imádkoztak, énekeltek. Évszázadokat túlélt, és az emberi balgaság áldozata lett… A templomban minden szét volt lőve, az ablakkeret, az ambó tele volt lövésnyomokkal, a hangszerek, a szobrok is… Kalapáccsal szétverték a keresztet. Megrázó látni ezeket a megrongált szobrokat, a szétlőtt templomtornyot. Az asszír katolikusok csodaszép fehér márvánnyal borított székesegyházában még a falat is leöntötték fáradt olajjal, meg is gyújtották, hol megégett, hol csak lefolyt a falakon. Elégett, összetört törmelék félrelapátolva… Golyó az oltárban, az angyalt ábrázoló dombormű szárnyán… Az asszír ortodox szeminárium felégett, nem működik. Szétlőtt, imádkozó Mária-szobrot láttunk a szeminárium előtt. Nagy, kihalt város, megy az ember az úton, és senki nincs, minden ház ki van égve. Süt a nap, csiripelnek a madarak, és sehol senki… Az Iszlám Állam katonái által írt feliratok a falakon – fiatal fiúk, akik nyomot akarnak hagyni maguk után, nemcsak festékkel, hanem bombákkal, golyószórókkal… Lakóház a templom mellett, belső udvarral, szőlőlugassal, milyen szép kis világ lehetett! Vajon hol vannak a lakóik, vissza tudnak térni ide? A romok között kávéfőző, palacsintasütő… Elmondták, hogy több száz ember volt itt, aki dialízisen élt – ők lettek a háború első áldozatai, hiszen ilyenkor megszűnik a kórházi ellátás, és végül nem marad más, csak az üszkös fal, a szegénység, a bűn, az erőszak… Az ember itt csak imádkozni tud, a Jóisten áldását kérheti, töltse be az itt élő emberek szívét, töltse be ezt a tájat. Tavasz van, esett az eső, szép zöld minden, minden föld be van vetve. Ez a remény.

– Mit tudnak tenni a helyi egyházak?

– Az egyházak nagyon életerősek, gondoskodnak a menekültekről. Erbílben szerencséjük volt, mert ott élt a káld főpásztor. Ráadásul Erbíl a kurdok fővárosa. Ők az iszlám mosolygós arca – mondják róluk. Ennek valószínűleg az is az oka, hogy remélik, Európa melléjük áll, és létrehozhatják Kurdisztánt. Az erbíli káld főpásztor hihetetlen életerővel kezdte meg az újjáépítést. Az olasz püspöki konferenciától kapott pénzből építettek egy szép, nagy egyetemet. 2015-ben kezdték el az építkezést, amikor még zajlott a menekülés. Az itt élő keresztényeknek már többször kellett menekülniük, több területet elhagytak, tudják, mit kell tenni: megvettek földterületeket, házakat bérelnek, a szegényebbek konténerlakásban laknak. Sátorban senki nem él már. Voltam egy majdnem ötezer fős menekülttáborban, ahol állt egy ezerfős, hatalmas mobiltemplom, amelyet vasárnap kétszer megtöltenek a hívek.

– Milyen segítséget kapnak külföldről?

– Jelen van a Szükséget Szenvedő Egyház, láttunk egy francia segélyszervezetet, sokat segít a Jezsuita Menekültszolgálat is. Ami különös, hogy amerikai veterán katonák is létrehoztak egy segélyszervezetet, azt mondják, a lelkiismeretük megnyugtatására. Olyanok vannak benne, akik korábban részt vettek a háborúban.

Erbílben az egyetem az olasz egyház segítségével épült fel. Komoly iskola épül ugyanebben a városban magyar állami segítséggel, ősszel kezdték el az építkezést, tavasszal át is akarják adni. Keresztények tartják majd fenn az iskolát, de nyilvános lesz, nyitott mindenki számára.

A szervezetek 250 millió eurót szeretnének összegyűjteni, hogy segítsék a keresztények hazatérését. Ebben szeretnénk mi is segíteni nekik. Az egyik főpap elementáris dühvel mondta el: Európa védi a pandákat is, ami rendben van, szereti ő is az állatokat, de hogy lehet, hogy őket nem védi meg senki?… Mi voltunk a díszvendégek a május eleji szertartásokon, de nem volt ott senki más. Egy nyugati média sem jött el, a Duna Televízió volt az egyetlen. A nagyvilág mintha nem venne tudomást erről a szenvedésről, pedig a keresztény jelenlét itt kétezer éves.

– Mit tudunk tenni keleti testvéreinkért? És mit tanulhatunk meg tőlük?

– Gondolkoztam, mit vihetek nekik. Flüei Szent Miklósról írtam egy imakilencedet a békéért, ezt lefordították angolra és arabra is. Az imádságon felolvasták egy részét, én pedig magyarul imádkoztam. Ezt az imádságot továbbra is mondhatjuk értük.

Az ő üzenetük a számunkra nem az összeesküvés, nem a bosszú, a vádaskodás, hanem az, hogy olajfát ültetünk vérrel áztatott szülőföldünkre. Mert hiszünk a jövőben, hisszük azt, hogy ennek a termését gyermekeink majd együtt el fogják fogyasztani. Egyfelől hihetetlenül törékeny, sebezhető a világunk. Másfelől meg kell tanulni nem nyafogni, hanem építeni.

A karakusi templomban az asszír katolikus főpásztor így fogalmazott: „Azt akarják, hogy elmenjünk erről a földről, melyet a testvéreink vére öntözött, de mi nem elmegyünk, hanem olajfát ültetünk, mert itt szeretnénk maradni.”

 

Húsvét 4. hét csütörtök

Húsvét 4. hét csütörtök

A húsvéti szent időben lényeges a visszatekintés Húsvét előttre. Szent Pál arról beszélt a zsinagógában, hogy Isten nagy tettei mind Jézusra mutattak, nekünk viszont Húsvét fényénél tárul fel Jézus földi életében elhangzott szavainak, végbevitt cselekedeteinek teljes értelme. Hiszen ha ő nem Isten Fia, aki feltámadt a halálból, tanítása nem egyéb, mint jó szándékú, de erőtlen, meg nem alapozott erkölcsi jótanácsok gyűjteménye, tettei nem többek a földi életműködés egyes hibáinak ideiglenes érvényű kijavításánál, halála pedig nem több csúfos kudarcnál. Ebben az esetben azonban mi késztette volna az ősegyházat arra, hogy ebből a bukott prófétából Istent csináljon? Ha viszont a dicsőséges Isten Fiát ismerték meg, mi szükségük volt arra, hogy azonosítsák őt egy földi emberrel?

Ha Szent Pál és a többi apostol, illetve az evangélisták mégis hangsúlyozzák a földi Jézus és a megdicsőült Krisztus közötti azonosságot, ez sem lelkiállapotukból, sem a zsidó hitből nem magyarázható, hanem csak a sugalmazó Szentlélektől fakadhat. Éppenséggel a józan ész logikája követeli, hogy Jézus Krisztusban élő, valóságos embert lássunk, ugyanakkor az emberi ésszel megragadhatónál többet is, és történelmi vagy erkölcsi leckék, mitikus magyarázatok helyett a kinyilatkoztatás fényénél szemléljük őt, elfogadva az apostolok megrendítően hiteles tanúságtételét.

Hálát adunk Neked, Urunk, a Rólad szóló szent kinyilatkoztatásért, melyet a Szentlélek sugalmazására a szent írók és az evangélisták leírtak nekünk. Köszönjük, hogy nem csupán egy történelmi dokumentumot hagytak ránk Rólad, hanem feltárták előttünk az egész üdvösségtörténet mozgatórugóját, azt a szent összefüggésrendszert, melynek középpontjában Te magad állsz, akiben Isten minden tette és ígérete találkozott. Ne engedd, hogy szem elől tévesszük a folytonosságot a Húsvét előtti és utáni események között, s add, hogy készségesen kövessünk Téged, aki nem vagy bezárva a földi történelembe, hanem feltámadásoddal új, örök jövőt nyitottál nekünk.

 

Egyiptomi Szent Terézia

Szent Terézia 

anya

Terézia Egyiptomban élt. Amikor szülei elhaltak és ő árva maradt, szétosztotta vagyonát a szegények között, ö maga tisztaságban akart élni. Házát vendégfogadónak alakította át a remete zarándokok megpihenésére. Így élt huzamosabb ideig, és Téziának mindene elfogyott, és a legnagyobb szegénységbe került. Rosszéletű emberek hatására a tapasztalatlan nő rendetlen életet folytatott. Az erények útjára újra a szkitabeli szerzetes, Kolobosz János atya fordította vissza. Egy órai mély és buzgó bűnbánat után Isten elhívta őt a mennyek országába az V. században.

 

Ferenc pápa videó-üzenete fatimai útja elé: az embereket, mint virágcsokrot ajánlom fel Máriának

Imával várják Ferenc pápát 

 

Pár nap hiányzik a látogatásomig és a ti fatimai zarándoklásotokig. Örömteli várokozás él bennem az Anya házában való találkozás iránt. Jól tudom, hogy ti is vártok engem otthonaitokban és a közösségeitekben. A meghívás megérkezett! Szívesen mondanám, hogy elfogadom azt, de nem lehetséges. Rögtön megköszönöm a megértést, amivel a polgári hatóságok fogadták a döntésemet, hogy leszűkítem a zarándokutam mozzanatait a fatimai kegyhelyre, ott adva találkozót mindenkinek Szűz Mária lábainál.

Ugyanis egyetemes pásztor minőségében készülök arra, hogy Eléje lépjek és a legszebb virágcsokrot ajánljam fel neki, amit Jézus rábízott a szívünkre, vagyis testvéreinket és nővéreinket az egész világról, akiket vérével váltott meg, anélkül, hogy bárkit is kizárnánk. Látjátok? Szükségem van arra, hogy velem legyetek, szükségem van az egyesülésünkre, fizikai vagy lelki jelenlétre, de mindenképpen szívbéli együttlétre a virágcsokrom, az aranyrózsa miatt. Egy szívvé és egy lélekké válva veletek, rábízlak benneteket a Szent Szűzre, kérve tőletek, hogy suttogjátok el: „A Szeplőtelen Szívem oltalom lesz számodra és út, mely Istenhez vezet” (1917 júniusi látomás).

„Máriával, zarándok a reménységben és a békében” - szól a mostani zarándoklás mottója, mely a megtérésnek egy teljes programja. Örömmel tudom, hogy mély imádsággal készülődtök erre az áldott eseményre, mely betetőzi az áldott centenáriumi pillanatokat. Tágítsa ki a szíveteket és készítse elő Isten ajándékainak a befogadására. Megköszönöm az imádságaitokat és a nagyon értékes áldozatvállalásaitokat, amelyeket minden nap felajánlotok értem, mert én egy bűnös vagyok a bűnösök közt, „tisztátalan ajkú ember vagyok, aki egy tisztátalan ajkú nép között lakik”. Az imádság világosítsa meg a szemeimet, hogy úgy tudjak másokra tekinteni, ahogy Isten látja őket és hogy úgy szeressem őket, ahogy Isten szeret.

Az ő nevében örömmel jövök hozzátok, hogy megosszam veletek a reménység és a béke evangéliumát. Az Úr áldjon meg Benneteket és a Szűzanya oltalmazzon Titeket!

 

 

Húsvét 4. hét szerda

Húsvét 4. hét szerda

Az Úr Jézus azt mondja, hogy a tőle hallott ige fog megítélni minket az utolsó napon. Igen, mert Krisztus megjelenésekor lelkiismeretünk olyan világossággal fogja megvilágítani földi életutunkat, hogy azt többé homályba borítani, eltorzítani, erőszakkal meghamisítani nem lehet. Aki viszont már most Jézus Krisztusnak és az ő tanításának ítélete alá helyezi napjait, élete minden eseményét, minden területét, az már átment az ítéleten, illetve nem esik ítélet alá. mert a Jézusban való hit éppen azt jelenti, hogy ítélete alá helyezzük minden napunkat, életünk minden területét és eseményét. Így hozzuk előre földi életünk mindennapjaiba az utolsó ítéletet, s így akarunk az Ige erejében napról napra jobbá lenni, megtérni. Ez a szentség útja.

Ahhoz is, hogy az Úr igéje egyre szélesebb körben terjedjen, ahogy a mai Szentleckében olvassuk, mindenekelőtt arra van szükség, hogy előbb bennünk terjedjen, áradjon szét, töltsön be minket egészen, s mintegy túlcsordulva érjen el másokhoz is. Jaj annak az igehirdetőnek, aki magától beszél, s nem az Atya igéjét, hanem saját zavaros benső világának gondolatait hirdeti! Jézus nem magától beszélt, nem önmagát hirdette. Őt egészen betöltötte az Atya üzenete, ő maga volt az Atya Igéje. A Szentlélek bennünket is arra küld, hogy belőle élve őt hirdessük, s az örök életet, amelyet az Atya kinyilatkoztatott általa.

Segíts, Urunk Jézus, hogy mindennapi elmélkedésünk során készségesen alávessük magunkat a Te igéd ítéletének: szolgáltassuk ki Neked gondolatainkat és érzéseinket, vágyainkat és ösztönvilágunkat, terveinket és fantáziánkat, napi munkánkat és emberi kapcsolatainkat. Add, hogy a reggel hallgatott Ige fénye megvilágosítsa lelkiismeretünket, és amikor a nap végéhez érve ugyancsak az Ige fényénél vizsgáljuk meg egész eltelt napunkat, hálát adjunk a Tőled kapott ajándékokért, és őszinte bűnbánatot tartsunk elkövetett vétkeinkért, mulasztásainkért.