„A legnagyobb
misztérium Isten gondviselő szeretete” – Interjú Varga Lajos váci
segédpüspökkel
Varga Lajos váci segédpüspökkel, az Országos
Katolikus Gyűjteményi Központ (OKGyK) igazgatójával az intézmény munkájáról, a
régi rítusú szertartásokról, a misztériumról és saját lelkipásztori
szolgálatáról beszélgettünk.
– Püspök atya az Országos Katolikus
Gyűjteményi Központ igazgatója. Rejtélyesen cseng ennek a szervezetnek a neve,
pedig aki hivatásszerűen vagy érdeklődés szintjén foglalkozik egyháztörténettel
és egyházművészettel, előbb-utóbb találkozhat ezzel a rövidítéssel. Mi az OKGyK
feladata?
– Az Anyaszentegyháznak különböző gyűjteményei
vannak: léteznek egyházi könyvtárak, levéltárak, múzeumok, de hozzá kell tennünk
azt, hogy a nagy egyházi könyvtárakon kívül léteznek kisebbek is, mert a régi
időben az volt a szokás, hogy ahol meghalt a plébános, a könyvei is ott
maradtak, ezért nagyon sok plébánián 16–17. századi, nagyobb számban 18–19.
századi könyv is akad. Tehát nemcsak nagy, száz-kétszázezer kötetes
könyvtáraink vannak, hanem kisebbek is, és ezeknek az értékeit – akár a
könyvtárakét, akár a levéltárakét, akár az egyházi múzeumokét – mint kulturális
kincseket próbálja a Katolikus Egyház megőrizni. Erre vonatkozóan a Kultúra
Pápai Tanácsa is kiadott különböző eligazító jellegű írásokat, amelyeket az
Országos Katolikus Gyűjteményi Központ honlapjára is feltettünk, pontosan
azért, hogy iránymutatásul szolgáljanak az egyházi levéltárakból, könyvtárakból
és múzeumokból álló intézményrendszerben. Az OKGyK-nak az a feladata, hogy
egyrészt közvetítse a Kultúra Pápai Tanácsának elvárásait a gyűjtemények felé –
ezt meg is tettük, hiszen a honlapunkon a legfontosabb dokumentumok olvashatók
–, másrészt megpróbálja összefogni azokat a munkatársakat, akik a különböző
intézményekben dolgoznak.
Vannak civil szervezetek is, amelyekhez
lehetett csatlakozni, ilyen például az egyházi könyvtárak egyesülése. Nagyon
sok esetben többféle feladatot végeznek ezek a civil szervezetek is. A legújabb
idők kihívása, követelménye, hogy ma már a könyvtárak esetében nem
cédulakatalógussal dolgoznak – bár az is nagyon hasznos –, hanem elektronikus
formában teszik közzé a katalógusokat. Ilyen például a Huntéka: az egyházi
könyvtárak anyagát is folyamatosan töltik fel ebbe az adatbázisba. Már azon is
gondolkodnak, milyen közös platformot lehet létrehozni, hogy a levéltárakban
őrzött dokumentumok elérhetők legyenek. Az OKGyK honlapján megtalálhatók
mindazon gyűjtemények adatai, amelyek nyilvános intézményként működnek, tehát
bárki igénybe veheti a szolgáltatásukat. Ezenfelül törekszünk arra, hogy a
kultúrával is foglalkozzunk; nemcsak a pápai útmutatás alapján, hanem például
minden esztendőben részt veszünk a Magyarok Nagyasszonya ünnepéhez kötődően októberben
megrendezett Magyar Katolikus Kulturális Hetek programsorozaton. Ennek a
megünneplését is segítjük, emellett kapcsolatban vagyunk olyan szervezetekkel,
például az Ars Sacra Alapítvánnyal, amely megpróbálja azokat a művészi
értékeket közkinccsé tenni, amelyek az Anyaszentegyház rendelkezésére állnak.
Ebbe nemcsak a képzőművészet tartozik, hanem a zene is, meg bármi, ami
megjeleníti a katolikus kultúrát.
– Püspök atya mint egyháztörténész végzi
feladatait az OKGyK élén, emellett vác-alsóvárosi plébános is. Plébániájához
számos filia is tartozik. Hogyan tudja történészként szerzett tapasztalatait
lelkipásztori szolgálatában is hasznosítani?
– Erre legelsősorban abból kiindulva lehet
válaszolni, hogy mi az a történelem, és egyáltalán miért vizsgálható a
történelem. Azért vizsgálható, mert vannak események, és ezeknek az
eseményeknek megvan a lenyomata, akár írásokban, akár pedig tárgyi emlékekben.
Ahogy megy az ember időben előre, vagy megy időben hátrafelé, analóg események
történnek, és ezeknek az analóg eseményeknek az a sajátossága, hogy az
eseményekben van valamilyen közös vonás, ugyanakkor az egyes események el is
térnek egymástól. A közös vonások alapján az egyes események összefűzhetők
egymással, de az elkövetkezendő időszakban is történni fognak olyan események,
amelyek a múlthoz viszonyítva analóg eseménynek tekinthetők. Így a múltból
szerzett tapasztalatok kialakíthatnak az emberben egy olyan viselkedési
készséget, problémamegoldó-készséget, esetlegesen krízismegoldó-készséget, ami
segíti a jelen életben előadódó problémák megoldását, vagy segíthetik az
eljövendő időszakokban fölmerülő problémák megoldását is.
– Mesélne egy kicsit erről a lelkipásztori
munkáról?
– Miután segédpüspöki és általános helynöki
tisztséget ellátok, ennek az a következménye, hogy az ember a püspökség
életében is részt vesz. A püspöknek is feladata a lelkipásztori életnek a minél
tökéletesebben való végzése, minél teljesebb elvégzése, ebben a dologban a
papságnak a segítése. A Váci Egyházmegyében a legjelentősebb esemény ebben a
tekintetben az egyházmegyei zsinat volt, ahol közös fórumokat tartottunk papokkal
és civilekkel egyaránt. Azokról a témákról beszéltünk, amelyek a mai Egyház
életét mozgatják: a communio kérdéséről, az Egyháznak a társadalomban elfoglalt
helyzetéről, illetve a társadalomhoz való viszonyulásáról. Előfordultak továbbá
a speciális kérdések; a függőség áldozataival, illetve az ifjúsággal való
foglalkozás, valamint a kórházlelkészség. Ezeknek történt egy közös
megbeszélése esperesi kerületenként, három esztendőn keresztül azokkal a
hívekkel, akik a lelkipásztori vagy gazdasági tanácsok tagjai a plébániákon.
Ezeket a fórumokat jómagam is végigkísértem, és mindenképpen eredménye vagy
értéke, hogy civilek is beleláthattak az Egyház életébe, és azokat a
gondolatokat, amelyek ott elhangzottak, tovább tudják vinni, és az Egyházban
elfoglalt helyük ennek következtében gyümölcsözőbb, tudatosabb lesz.
A lelkipásztori életnek számomra van egy másik
aspektusa is: a püspöknek mindenkor a papság felé kell fordulnia, és egy
pozitív viszonyt kell, hogy kialakítson velük. Az esperesek meglátogatásakor
lelkipásztori kérdésekről is szoktunk beszélni, annál is inkább, mert egy-egy
esperes az esperesi kerületében koordinálja a pasztorációt, különösképpen a
pasztorációnak a részterületeit, például az ifjúságpasztorációt vagy a
kórház-pasztorációt. Ezzel is könnyítünk a lelkipásztorkodó papság életén.
Mivel plébániát is ellátok, a
lelkipásztorkodásról azt gondolom, hogy az Egyház jelenlegi helyzetében az
egyik legfontosabb kérdés a közösségek újjáteremtése. A szekularizáció már
régen, a 18. század végén elindult, és igencsak felerősödött, különösképpen a
20. század második felében. Most is tart, aminek a következménye az, hogy azok
a hagyományos keresztény közösségek, amelyek még a népi vallásosság talaján
nőttek ki, azok mára lassanként teljesen eltűnnek. Megjegyzem, hogy a különböző
ájtatosságokat, mint például a májusi litániát, nem lehet a népi ájtatosságok
közé sorolni. A litánia egy 15. századra kifejlődött, nagyon szép imaforma, ami
nem a nép ajkai között keletkezett, hanem komoly irodalmi és bibliaértelmezési
háttere van, nem pedig a népköltészet és a népi vallásosság terméke. Vannak
olyan gyakorlatok, amelyek a mezőgazdasági kultúrához kötődtek, és az abban élő
emberek hitét tartották meg különböző gyakorlatok által, ha a népi
vallásosságról beszélünk, én erre gondolok.
A közösségekben körülbelül most következik be
az az időszak, amikor teljesen eltűnnek azok az emberek, akik még szüleiken,
nagyszüleiken keresztül részesültek abban a vallásos szocializációban, amikor
az egész család hordozta a vallásosságot. Amikor a papság a pasztorációt
végezte, akkor lényegében azt a vallásos hitet, amely az egyházi közösség
tagjává tette az embereket, azt a családból hozták. Ezen alapultak azok a
közösségek, amelyek túlélték az 1945 utáni változást is, és még hosszú időn keresztül
léteztek, most már azoknak a generációknak a kihalásával, akik még az 1945
előtti világot ismerték, és még a családmodelljük is régi típusú volt, ezek
lassanként eltűnnek teljesen. Ezért válik kérdésessé a közösségeknek az
újjáalakítása. Van ennek egy nagyon szép oldala, többek között az, hogy nagyon
sokféle lelkiségi mozgalom van. Nem lehet azt mondani, hogy ez önmagában véve
kielégítő, mert hiszen a családnak is megvan a maga kötelezettsége a hitbéli
dolgok továbbadásában. Sajnos miután ott sok esetben hiányosság van, ennek
következményeként ezek a lelkiségi mozgalmak különböző kisközösségek – egy-egy
plébánián belül is többféle közösség létezik – sok esetben ezek veszik át azt a
szerepet, hogy vagy közvetítsék a megélt hitet és annak igazságait, vagy ezek
hozzák létre az oda csatlakozó emberekben az élő hitet. Egy-egy plébánia vagy
egyházközség életének – gondolok itt a filiális egyházközségekre – nem mindig
sikerül átállítania a gondolkodásukat egy másik modellre, arra a modellre, hogy
a mai fiatalságot, miután más körülmények között nevelkedett, nem tudjuk azzal
a módszerrel nevelni, amivel ötven vagy száz éve nevelődtek és lettek
vallásosak az emberek. A közösségek újjáteremtése, újjáalakítása, amire megvan
a lehetőség, és nagyon szép reményekkel kecsegtet bennünket, nagyon fontos
feladat a városokban és a falvakban, és azt kell mondani, hogy nem vagyunk
elveszve, mert ennek a lehetősége fönnáll.
– Az imént felvázolt helyzettel kapcsolatban
kérdezném a következőt: mennyiben igaz, hogy a mai világból kiveszik a
misztérium, és hogyan tudnánk tenni ez ellen?
– Nem biztos, hogy kiveszett a mai világból a
misztériumtudat, hanem különböző valláspótlékokkal élnek az emberek. Erősen
jelen vannak nagyon sok ember életében az ezoterikus dolgok: van bizonyos
misztériumtudat, csak ezen a misztériumon nem azt értik, amit mi: hogy Isten
valamilyen titokról fellebbenti a fátylat, de ennek ellenére az a dolog mégis
bizonyos értelemben rejtett dolog marad a mi számunkra. Napjainkban egy
olyanfajta misztériumtudat létezik, ami nem kapcsolódik a kereszténységhez, nem
kapcsolódik a kinyilatkoztatott valláshoz. Hogy ez mennyire vezethető át abba a
misztériumtudatba, amelyről mi gondolkodunk, az egy nagy kérdés.
– Ön szerint a misztériumnak ez a helytelen
megélése vezethetett a mai világban a keresztény körökben is elharapódzó
csodaváráshoz?
– Kétségkívül egyes búcsújáró helyek
történetéhez hozzátartoznak a csodák történetei is, bizonyos kegyhelyeken
vezettek úgynevezett mirákulumos könyveket, ahová a csodák lefolyását,
történetét jegyezték. A búcsújárás bizonyos esetekben kötődik valamilyen
kéréshez, amit az illető szeretne, hogyha teljesülne, például a gyógyuláshoz.
Nem feltétlenül kell kötődnie ehhez, a búcsújárás inkább egy ünnepélyes
alkalom, ahol valamiféle más hangulatban, nagyobb tömegben találkozik az illető
azokkal az emberekkel, akik szintén hívő katolikusok, és ezen keresztül tudja a
vallásosságát elmélyíteni.
– 2017 őszén Mátraverebély-Szentkúton
találkoztunk: a régi rítust ápoló hívők zarándoklatának ünnepi főpapi
szentmiséjét Ön mutatta be. A régi rítus támogatása az Ön részéről egyfajta
nosztalgia, vagy a misztérium keresése?
– Nagyon egyszerű okból támogatom: vannak, akik
igénylik, és a papnak az a feladata, hogy a helyes vallási igényt kielégítse.
Azok, akik igénylik a régi rítust, elkötelezettek a katolikus hitükben,
intenzív lelki életet élő emberek, és azok számára ez jelentőséggel bír. Sőt,
azt is hozzátenném, hogy azok a személyek (a Juventutem közösség – a szerk.),
akiket én ismerek a régi rítust igénylők közül, a katolikus értelmiséghez
tartoznak.
– Mi a véleménye arról, hogy sokan
szembeállítják a régi és az új rítust, ahelyett hogy a Summorum pontificum
kezdetű pápai rendelkezés értelmében inkább arra törekednének, hogy a régi és
az új liturgia kiegészítse egymást?
– A helyes irányzatot az jelenti, hogy a
liturgiáknak régen is megvolt a maga sokszínűsége, sokfélesége. Gondolok itt a
keleti rítusokra, akár a szír, kopt, örmény vagy káld rítusokra. Mivel a
liturgiáknak mindig is volt egy fajta sokszínűsége, nyilvánvaló, hogy a például
kopt liturgia nem áll szemben a latin liturgiával. A liturgiának többféle
változata lehetséges: vannak lényeges elemei, amiket nem lehet elhagyni, és nem
szembeállításban kell gondolkodni, hogy melyik a jobb. Mindegyik a kialakított
formák, szövegek által akar tartalmat közvetíteni, és erre a tartalomra kell
koncentrálni. A liturgiához nemcsak szövegek tartoznak, hanem gesztusok és az
ének is. A gesztusoknak is megvan a kifejező ereje, akár annak, hogy
szembemiséző oltáron végzi valaki a liturgiát, akár annak, hogy a régi rendet
követve kelet felé fordul a miséző pap. A keleti irány az Krisztus szimbóluma;
a felkelő világosság arra emlékeztet, amit Jézus mondott, hogy „Én vagyok a
világ világossága.” Ha valaki a liturgia szimbólumrendszerét érti, akkor van
értelme bármelyik liturgiának: mindegyiket magyarázni és értelmezni kell, és ha
helyesen és jól megmagyarázzák akármelyik liturgiát, akkor annak megvan a
hatása annak az életében, aki azon a liturgián részt vesz.
– Fiatalok is látogatják a régi rítusú
szertartásokat. Ön szerint mi motiválja őket ebben: kamaszos lázadás, vagy a
misztérium keresése?
– Csak egy szűk rétegét ismerem a régi rítushoz
ragaszkodó fiataloknak, ez a szűk kör azonban nem elégséges ahhoz, hogy
általánosságban tudjak nyilatkozni a kérdésről. Azok számára, akiket viszont én
ismerek, valóban a misztérium megünneplését jelenti a régi rítus.
– Ön szerint hogyan fedezhető fel a
misztérium a mai világban?
– Sokféle módon, elsősorban
talán azáltal tudjuk felfedezni a misztériumot, hogy az emberi értelem nem elég
ahhoz, hogy a világ minden titkát kifürkéssze. Az ember számára maradhat titok,
és így talán a legnagyobb misztérium a teremtésnek a misztériuma, Isten
gondviselő szeretete, az, hogy Isten fenntartja azt a világot, amelyben élünk,
ezen keresztül tudja az ember legjobban felfedezni a misztériumot.
Felfedezhetjük abban is, hogy az Egyház, amely Jézus Krisztustól származik,
mind a mai napig létezik. Tehát Jézus életében, őáltala történt valami, olyan
esemény, mely képes volt arra, hogy az Egyházat létre hívja.
