Évközi 4. hét kedd
Az
emberi győzelem napja sokszor gyásznap is egyben: legtöbb győzelmünkhöz,
sikerünkhöz mások könnyén és vérén át vezet az út. Így van ez Dávid király
esetében is, hiszen a Biblia a valóságos emberi történelemről szól, amely a
bűnbeesett ember története, és Isten ebbe a gyilkosságokkal és
igazságtalanságokkal terhes történelembe jött el, előbb kinyilatkoztatott
szava, majd testté lett Igéje által. Kavargó érzések, paroxizmusig menő
szenvedések és szenvedélyek nyilatkoznak meg ebben a történetben, de nem csak
erről van szó. A Szentírásnak ezek a lapjai is a kinyilatkoztatáshoz tartoznak,
a vér és a gyász mögött észre kell hát venni bennük a kegyelem szelíden
sugárzó, mindennek új megvilágítást adó jelenlétét.
A
mai Evangéliumban látjuk, amint Jézus feltámasztja Jairus tizenkét éves
kislányát, akinek elvesztése miatt apja nagyon bánkódott. Dávid fiát, Absalomot
azonban nem kelti életre senki, őt apjának örökre el kell veszítenie. S ez a
bűn és bűnhődés logikája, nem Isten bosszúja. Ellenkezőleg, Isten még nagyobb
ajándékot ad ezen a napon Dávidnak, mint amit Jairus kapott: miközben szíve
csaknem megszakad a fájdalomtól, s bizonyos értelemben meg kell tapasztalnia a
halált, a bűnbánatban új életre támadva azzá válik, akinek Isten kezdettől
fogva rendelte őt, s akit méltán tisztelünk ősidőktől fogva az Egyház szentjei
között.
Urunk Jézus, Dávid király előképedként példát
adott nekünk az ellenség szeretetére, mert megbocsátott annak, aki az életére
tört, és áldást mondott arra, aki átkot szórt rá. Add, kérünk, kegyelmedet a
csapások türelmes viselésére és az ellenség szeretetére, s formálj bennünket
hasonlóvá nemcsak Dávidhoz, de még inkább Dávid fiához és a mennyei Atya
egyszülött Fiához, Hozzád magadhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése