Évközi 4. hét hétfő

Évközi 4. hét hétfő

Dávidnak beérett a bűne. A prófétai szó, mely szerint a kard állandóan fenyegeti házát, beteljesült. És ő türelmesen viseli sorsát, nem átkozza Istent, hanem imádja, nem vonja kérdőre, hanem engedi, hogy Isten vonja kérdőre őt, próbára téve hűségét. Összeomlásában mutatkozik meg igazi nagysága. Milyen érdekes: ez a jelenet éppen az Olajfák hegyének lejtőjén játszódik, közel ahhoz a helyhez, ahol Dávid fia, Jézus magára vette a világ bűneit, vérrel verítékezett, s mintegy átkozottá lévén nem vonta kérdőre Atyját, hogy mindezt miért kell elszenvednie...

Ha hasonló esetben mi is így viselkedünk, ha nem akarunk senkin bosszút állni, nem átkozódunk, csupán arra vágyunk, amire Dávid: „Hátha megtekinti az Úr nyomorúságomat, s jóval fizet nekem az Úr e mai átokért”, akkor egészen bizonyos, hogy végre ráléptünk az életszentség útjára, megszabadulva a jótetteinkben való tetszelgéstől, bűntelenségünk illúziójától és a mások fölötti ítélkezés kísértésétől. Többé már nem védekezünk és nem támadunk, hanem inkább mások hibáit, bűneit mentegetjük, és egyedül Isten irgalmasságára hagyatkozunk.

Urunk Jézus, amikor átkelünk Veled a túlsó partra, életünk árnyékos oldalára, találkozunk ördögtől megszállott, önző önmagunkkal, mely bűnei miatt már-már elveszett. Te azonban megkönyörülsz a különféle kényszerek láncain sínylődő, a világosságod elől szégyenkezve elrejtőző, önsorsrontó énünkön, hiszen azért jöttél, hogy az isteni irgalom világát megnyisd előttünk. Bűnbocsátó hatalmaddal szabadíts meg, kérünk, démonainktól, és egyszer s mindenkorra vedd át az uralmat tudatos és tudattalan világunk felett.