POSTEL SZENT MÁRIA-MAGDOLNA

POSTEL SZENT MÁRIA-MAGDOLNA 

rendalapító, apáca

*Barfleur, 1756. november 28. +Saint-Sauveur-le-Vicomte, 1846. július 16.

Marie-Madeleine Postel 1756. november 28-án született Barfleurben. Mivel születésekor csaknem meghalt, szükségkeresztségben részesült; a Julie-Françoise-Catherine nevet kapta. Már gyermekkorában feltűnt nagy jámborságával, felebaráti szeretetével és önsanyargatásaival. Megengedték neki, hogy már kilencévesen az első szentáldozásához járulhasson. Később a valognes-i bencés nővéreknél kapott rendkívül gondos nevelést. A szerzeteséletre nem érzett hivatást, így tizennyolc évesen visszatért családjához, és Barfleurban nevelőintézetet nyitott. Mint kiváló nevelő csakhamar nagyszerű eredményt ért el. Ebben az időben kezdett vezeklő életmódjához haláláig hű maradt. Teljes megtartóztatást és szigorú böjtölést vállalt; ostorozta magát, vezeklőövet és vasfűzőt hordott.

A forradalom zűrzavarai közepette határozott ellenállást tanúsított Barfleur új plébánosával szemben, aki letette az alkotmányos esküt. Julie Postel saját házában oratóriumot rendezett be, s megszerezte az engedélyt, hogy ott őrizhesse az Oltáriszentséget, sőt áldoztathasson is. Ismételten csak hajszálnyira kerülte el a letartóztatást. A vallásszabadság visszaállítása Barfleurben nem jelentette a béke idejét, mert a körülmények különleges találkozása folytán a plébánia két plébános viszálykodásának tárgya lett; Julie Postel befolyása nagymértékben hozzájárult az egység helyreállításához.

Julie Postel régóta olyan kongregáció alapítására gondolt, amely az oktatást és a betegápolást szolgálja. Amikor 1805-ben felajánlották, hogy Cherbourg-ban vegyen át egy iskolát, lelkivezetőjéül és tanácsosául a szent életű Cabart abbét választotta, aki hajlandóságot mutatott terve iránt. Sikerült megnyernie három jelentkezőt, és a püspök is bátorította szándékában. A kis közösség, amely a ,,Pauvres Filles de la Miséricorde'' (Irgalmasság Szegény Nővérei) nevet kapta, 1807. szeptember 8-án tette le első fogadalmait. Julie Postelt Mária- Magdolna rendi nevén főnöknővé nevezték ki. A nővérek száma lassanként növekedett, és így végre átvehették Octeville iskoláját. Rövid idő múlva azonban a Gondviselés Nővérei Cherbourgban ismét megnyitották azt az iskolát, amely a forradalom előtt az övék volt. Postel anya erre visszavonult, és 1810 végén kis csoportjával együtt elhagyta a várost. 1811 szeptemberében Tamerville-ben berendezkedtek egy volt iskolában, s legelőször is maguk köré gyűjtöttek egy tucat árva gyermeket. A helybeli tanítónőnek, aki versenytársait vélte bennük, sikerült ellenük hangolnia a városi tanácsot. A nővérek ezért elhagyták Tamerville-t, és Valognes-ban alkalmi munkákból tengették életüket, meglehetős szűkösen. Ebben az időben a több haláleset által megtizedelt kis közösségnek már csak hat tagja volt, ezért Cabart abbé a feloszlatásukat javasolta. Rendíthetetlen bizalmában azonban Mária-Magdolna anya elutasította ezt a javaslatot.

Végül sikerült megvetniök a lábukat egy Tamerville közelében lévő faluban, ahol 1816 júliusában a polgármester rájuk bízott egy iskolát. A főnöknő megszervezett itt egy virágzó nevelőintézetet, és a törvény követelményei szerint hatvanhárom évesen még vizsgákat is tett, hogy megkapja a tanítási engedélyt. Utánpótlásuk növekedett, s így lehetővé vált néhány további alapítás létrehozása a közelben. Anyaház céljára sikerült megvásárolniok az egykori Saint-Sauveur le Vicomte apátság elhanyagolt épületeit. Idővel azután sikerült itt a közösséget némiképp megfelelő módon elhelyezni. 1837-ben a kongregáció elöljáróul kapta Delamare abbét, a későbbi luçoni püspököt, aki nagy segítséget jelentett a főnöknő anyának. A nővéreknek végleges alkotmányt adott, amely a keresztény iskolatestvérek szabályzatának mintájára készült. Ekkor a kongregáció minden tagja noviciátust végzett, majd 1838. szeptember 21-én új fogadalmakat tettek. Az új regula ellenére Delamare abbé megengedte az idős Postel anyának, hogy folytassa addigi vezekléseit. Postel anya ezután nemsokára olyan munkához fogott hozzá, amelyet nagyon a szívén viselt: a szép, de romokban heverő apátsági templom helyreállításához. Szegénységük ellenére határozottan kezdett munkához, és akkor sem hagyta abba, amikor 1842. november 24-én egy forgószél ledöntötte a nagy tornyot, és tönkretette az addigi eredményeket. A nővérek gyűjtögettek és koldultak, s az alapítónő halála után sikerült befejezni a művet.

Mária-Magdolna anya utolsó éveit egy fájdalmas összeütközés árnyékolta be. Saint-Sauveur plébánosa elismerte ugyan az anya kiváló erényeit, de különös módon irigykedett rá, és mindent megtett, hogy nehézségeket gördítsen eléje. Így a falu iskoláját először más nővéreknek, majd egy laikus tanítónőnek adatta át; gondja volt rá, hogy a helyi közigazgatás megtagadja az árva gyermekek részére alapított otthontól a szerény anyagi támogatást is. Mindezek a zaklatások sem voltak képesek megakadályozni a kongregáció további fejlődését.

1841-ben és 1842-ben is tizenhét új nővér tett fogadalmat. Halálakor Mária-Magdolna anya harminchét alapítására tekinthetett vissza, közülük egy Párizsban volt.

Az iránta megnyilvánult tisztelet egészen szokatlan volt. Alázatossága ellenére sem maradtak rejtve nővérei előtt természetfölötti adományai, s az életében előfordult rendkívüli jelenségek sem: csodák, jelenések, jövendölések, a szellemek megkülönböztetése, eksztázisok. Mindig egyszerű, barátságos, jóságos, tapintatos és figyelmes tudott lenni. 1846 elején észrevehetően lehanyatlott ereje és egészsége. Miután előre megmondta halála napját, 1846. július 16-án elhunyt. Sírja csakhamar sok zarándok célja lett. 1908. január 22-én boldoggá, 1925. május 24-én szentté avatták.

Imádság:

Add, Urunk, Istenünk, hogy Szent Mária Magdolna szűz példája szítsa fel szívünkben az istenszeretet lángját, amelyet szerzetescsaládja tagjaiban is fellobbantott Egyházad elmúlhatatlan dicsőségére. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

A tisztítótűzből érkezett látogató Pio atyához

Pietrelcinai Szent Pio atya számos misztikus élményt élt át imádság közben, amelyek során gyakran nyerhetett betekintést a mennyország titkaiba. Az egyik ilyen eset egy váratlan látogató felbukkanása volt: a semmiből egy férfi tűnt elő, aki egyenesen a tisztítótűzből érkezett.

Egyszer egy éjszakai magányos ima közben egy idős férfi állt meg Pio atya előtt. A szent, mikor kinyitotta a szemét, szóhoz sem jutott a meglepődöttségtől, hiszen rajta kívül más nem tartózkodott a helyiségben. „Nem tudtam elképzelni, hogy jöhetett be éjnek idején a rendházba, hiszen valamennyi ajtó zárva volt – magyarázta később Pio atya.

„Ki vagy te és mit szeretnél?” – kérdezte a szent a férfit, hogy a titokra fény derüljön. A férfi válaszolt: „Atyám, Pietro Di Mauro vagyok, Nicola fia, de csak Precoconak hívtak. Itt haltam meg ebben a rendházban 1908. szeptember 18-án, mikor még ez az épület szegényházként működött. A 4-es számú cella volt az enyém. Egy éjszaka égő cigarettával a számban aludtam el, ami lángra gyújtotta az ágyamat, megégtem, megfulladtam, majd meghaltam. Azóta a purgatóriumban vagyok. Csak egy szentmisét szeretnék, hogy megszabaduljak. Isten megengedte, hogy eljöjjek hozzád, és a segítségedet kérjem.”

„Biztos lehetsz benne, hogy holnap misét mondok a szabadulásodért” – nyugtatta meg Pio atya a férfit, aki nemsokára el is tűnt.

Másnap Pio atya kutatásba kezdett: kiderítette, hogy 1908 szeptemberében valóban életét vesztette egy ugyanilyen nevű férfi a rendházban. Miután minden bizonyossá vált, Pio atya misét mondott az idős férfi lelki üdvéért.

Precoco látogatása nem az egyetlen eset volt, hogy tisztítótűzben szenvedő lélek kérte Pio atya imáit. „Legalább annyi holt lélek jön fölfele a kolostorba vezető úton, mint élő” – állította a szent. Számos lélek kért kifejezetten szentmisét Pio atyától, tudva, mennyivel könnyíti a tisztítótűz szenvedéseit egy szentmise, mielőtt eljut a mennyei dicsőségbe a lélek.

Évközi 15. hét kedd

Évközi 15. hét kedd

Ha az ószövetségi népre érvényes volt, hogy ha nem hisznek, nem maradhatnak fenn, mennyivel inkább érvényes az Újszövetség népére és minden egyes Krisztusban hívő lélekre, mégpedig nem annyira politikai vagy erkölcsi értelemben, hanem ontológiai mélységben! Isten megteremtette a világot, előhozva a nemlétezésből. Az ember alatti világot, a kőzeteket, növényeket, állatokat olyannak teremtette, hogy létben tartó szeretetéért cserébe nem vár tőlük viszontszeretetet. Ajándéknak teremtette őket, és az embernek szánta. Az ajándékot pedig szeretjük, értékeljük, hiszen szeretetünk kifejezőeszköze, de nem tőle várjuk, hogy szeressen, hanem attól, akit megajándékozunk vele. Ha azonban mi, akiket a Teremtő személyes, nevünkön szólító szeretettel szeret, s akiket a teremtett világ javaival megajándékozott, nem viszonozzuk ezt a szeretetet, vegetálhatunk ugyan, ösztöneinknek engedelmeskedve kielégíthetjük szükségleteinket, de nem válhatunk igazán emberré. Az anyag, amelyből testünk felépül, halálunk után lebomlik, majd visszakerülve a természet nagy körforgásába fennmarad, de énünk, személyünk, ha hiányzik belőle az Isten iránti szeretet, nem maradhat fenn.

A mai Evangéliumban az Úr Jézus megfeddi azokat a városokat, melyekben a legtöbb csodát tette, mégsem hittek szavának, s nem tartottak bűnbánatot. A jajok, melyeket mond rájuk, nem fenyegetőzés, nem is puszta siránkozás, hanem a legnagyobb szeretet jele: annak kifejezése, hogy az emberi létezés, sem egyénileg, sem közösségileg nem állhat fenn az Isten igéjébe vetett hit és megtérés nélkül. Aki azonban hisz Isten szavának, vagyis a testté lett isteni Igének, Jézus Krisztusnak, annak léte – még ha földi sátra összedől is – mindörökre fennmarad.

Urunk Jézus, a Te igéd, ha fedd is, oltalom a látható és láthatatlan ellenség ellen. Add meg nekünk kegyelmesen, hogy mindenkor a Te igéd erejébe kapaszkodjunk, s a szentségek életadó vizéből merítsünk, hiszen bármilyen veszély fenyeget is, azon az Egyházon, amely a Te igédből és szentségeidből él, s mindenestül Beléd veti bizalmát, ígéreted szerint a pokol kapui sem vehetnek erőt.

Boroszlói Boldog Csezló

Boldog Csezló (Cseszlauz)

hitvalló. 

†1242.

Lengyel grófi család gyermeke volt. Öccse volt Szent Jácint, mindketten Rómában dominikánusok lettek. Hazájukba visszatérve segítették a hit terjesztését. Boroszlót felszabadította a tatárok ostromától. Lelki vezetője volt Szent Hedvignek is. †

Meglepetésként Ferenc pápa esketett egy fiatal párt a Vatikánban

Mindenki nagy meglepetésére a Szentatya szombaton megjelent a Vatikáni kertekben található Abesszinok Szent István templomának sekrestyéjében, ahol egy svájci gárdista és egy brazil lány esküvőjére készültek.

Emanuela Campanile, Silvonei Protz/Somogyi Viktória – Vatikán

Szombaton váratlanul Ferenc pápa adott össze egy fiatal párt a Vatikánban. A tervek szerint a szertartást vezető brazil atya P. Renato dos Santos nem tudott előre a pápa betoppanásáról, ahogy a jelenlevők sem. Amikor a brazil pap belépett a sekrestyébe, hogy előkészüljön a szertartásra, legnagyobb meglepetésére ott találta a mosolygó Ferenc pápát. A Vatikáni Rádiónak adott interjújában dos Santos atya elmondta: álmában sem mert volna arra gondolni, hogy a sekrestyében a pápával találkozik majd.

Hihetetlen történet

„Annyira nagy volt a meglepetés, hogy a jelenlevők azt kérdezgették egymástól, vajon valóban Ferenc pápa áll-e előttük” – írta le a helyzetet a pap. „Igazi plébánosnak láttam, aki gondoskodik saját plébániája nyájáról, ahogy mindig is tette.”

Három szó a homíliában

Ferenc pápa homíliájában három kifejezésre összpontosított: „elindulni”, „megállni”, „újra útra kelni”. Ezt a három fogalmat mutatta be és fejtette ki, amelyek szükségek ahhoz, hogy a házasságot teljességében megéljék. Ez is azt mutatja, hogy a Szentatya szívéhez nagyon közel áll a házasság értéke. Nagy szeretet él benne e szentség iránt, amely elindít egy családot és amely Istent helyezi a középpontba – mondta a pap.