Martin Luther King lányának tanúságtétele: Korábban minden fehér férfit gyűlöltem

Idén 32. alkalommal szervezte meg a Sant’Egidio közösség a vallási vezetők nemzetközi béketalálkozóját. A „Béke hídjai” mottóval megrendezett bolognai találkozón Bernice King olasz fiataloknak beszélt édesapjáról és az erőszakmentesség filozófiájáról.

Stefano Orlando, a Sant’Egidio közösség tagja vezette a beszélgetést, aki, miután megnézték a videofelvételt King híres beszédéről, elmondta: Martin Luther Kingnek volt egy álma a békéről. A béke ma is nagyon távolinak látszik, szinte lehetetlennek. Számos háború tart hosszú évek óta, mert túl kevesen hisznek a békében. Ki hisz ma a szíriai békében? Növekednek a feszültségek, az emberek félnek egymástól, bezárkóznak a másik előtt, a menekültek előtt.

A bolognai expó egyik termében megrendezett beszélgetésre összegyűlt fiatalokat arra buzdította, építsenek egy békés világot: „Ebben a teremben – és azokon a helyeken, ahol fiatalok követnek minket a médián keresztül – tudjuk, hogy vannak, akik ma is álmodnak a békéről. A Sant’Egidio közösség tevékenyen részt vállal számos országban a kiengesztelődés, a béke megteremtésében. A béketeremtők népéhez tartozik Bernice King is, aki lelkipásztor, a Martin Luther King emlékét őrző King Center vezetője. Hiszi, hogy az erőszak nélküli világ, olyan bátor emberek világa, akik barátsággal, megértéssel szeretnék legyőzni az igazságtalanságot, nem utópia, hanem konkrét, megvalósítható terv.” A King Center kidolgozott egy tervet, Nonviolence 365 néven. Az erőszakmentesség nem egy különleges alkalomra érvényes viselkedés, hanem az év minden napján gyakorolni kell – sugallja az elnevezés. Amikor a fiatal amerikaiak a lőfegyverek ellen tiltakoztak, Bernice a mozgalmuk élére állt: egy békés lázadás volt ez, amelynek célja, hogy lefegyverezze Amerikát, ahol túl sok fiatal hal meg a lőfegyverek miatt.

Bernice az olasz fiatalokhoz szólva hangsúlyozta, édesapja hitt abban, hogy az erőszakmentesség képes megoldani erkölcsi kérdéseket és konkrét problémákat, ha az ember él a Nonviolence 365 módszerével. Olyan gondolkodásmód ez, amely azzal jár, hogy nap mint nap változunk, tiszteletben tartjuk minden ember méltóságát. Édesapja az igazságot kereste, és ehhez különféle vallásokban megtalálta a megfelelő elemeket: létrehozott egy receptet, ami, mint a pizza, sokféle elemből áll. Hat alapelven nyugszik a módszer: az erőszakmentesség nem passzivitás, hanem a bátor emberek műve; barátsággal és megértéssel kell nyerni; az igazságtalanságot kell legyőzni, nem az embereket; a szenvedés megváltássá válhat; mindig a szeretet választjuk; az erőszakmentes ember hiszi, hogy a világegyetem az igazságosság pártján áll. Édesapja hitt abban, hogy egyre magasabb szintre kell emelnünk emberségünket, és a szeretet első szabálya az, hogy vigyáznunk kell a másik emberre. Hitt abban, hogy szeretnünk kell ellenségeinket. Hitt a boldogmondásokban, a feltétlen szeretetben.

Jennifer, Bernice King barátnője kisiskolás korától, a King Center munkatársa elmesélte, hogy Bernice éveken keresztül gyűlölte a fehér bőrű embereket, mert édesapját egy fehér férfi gyilkolta meg. Apja pedig azt vallotta, meg kell maradni a szeretetben. Hogyan tudott túllépni ezen a gyűlöleten? – szólította meg kérdésével barátnőjét.

Bernice elmesélte, hogy húszévesen még gyűlölt minden fehér férfit. Akkor érezte a fordulatot, amikor egy keresztény talk show-ban a műsorvezető, történetesen egy fehér férfi megkérdezte tőle: „Megölelhetlek?” Ösztönösen tiltakozott ez ellen, de mivel jó nevelést kapott, udvariasan igent mondott, és jól tette, mert ez volt a legigazabb ölelés, amit valaha életében kapott. Megváltozott tőle a lelkében. Megértette, hogy az embereket nem lehet csoportokba sorolni: minden egyes ember külön-külön Isten képmása. A gyűlölet olyan, mintha mérget innánk: a leginkább éppen az szenved tőle, aki gyűlöl.

Mit mondasz ezeknek a fiataloknak? Hogyan éljék meg az erőszakmentességet? – kérdezte tovább barátnőjét Jennifer.

Éljenek igaz szívvel és igaz magatartással – válaszolta a King Center vezetője. – Az erőszakmentesség azt jelenti, hogy nagyobb fegyelmezettséggel élünk, cselekszünk. Ez az egyik módja annak, hogy ellenálljunk a gonosznak, az előbb már említett elvek alapján. Legyünk következetesek, de ne kiabálva vagy csúnyán beszélve. Hamis elképzelés az, hogy csak erőszakkal lehet változtatni a dolgokon: az erőszak erőszakot szül, az erőszakmentesség pedig olyan fegyver, amelynek tölténye az igazságosság és a feltétlen szeretet.

Ezt követően az olasz fiatalok tehettek fel kérdéseket Bernice-nek. Valentina arról faggatta, miért nincsenek manapság olyan vezetők, mint amilyen az édesapja volt, illetve lát-e pozitív változást a világban. Bernice hangsúlyozta, hogy a békéért folytatott küzdelem soha nem ér véget, nemzedékről nemzedékre kell folytatni. Minden generációnak éberen kell őrködnie a szabadsága védelméért, a fény gyermekeinek határozottabbnak kell lenniük, mint a sötétség gyermekei. Reményt ad, hogy az amerikai fiatalok síkra szállnak a fegyvertartás ellen. Ami elkeseríti, az a közöny.

Alessio elmondta, hogy a Sant’Egidio közösséghez tartozó fiatalok sok szegénnyel, sok igazságtalansággal, erőszakkal találkoznak. Hogyan őrizzük meg a reményt? – kérdezte. Bernice szerint az egyetlen módja ennek az, hogy magunkévá tesszük az erőszakmentességet. Az élet csupa erőszak, harc. Késznek kell lennünk arra, hogy a remény magjait vessük el. „Ti vagytok a világ világossága: világítson a fényetek, lássa a világ, amit tesztek! A fényben meglátjuk embertársunkat, míg a sötét agresszívvá teszi az embert. Ahhoz, hogy a világ megváltozzon, a fénynek le kell győznie a sötétséget. Meg kell világítanunk a szegénységet: ti mint fiatalok, mint közösség járjatok öntudatosan és fegyelmezetten a világ útjain, hogy megvilágítsátok a szegénységet!” – buzdította a fiatalokat.

Mit értett édesapád a nagyságon? – kérdezte végül Jennifer. „Apám azt mondta, aki nagy akar lenni, legyen mindenki szolgája. Mindenki lehet nagy, mert mindenki tud szolgálni. Kegyelemmel teli szív és szeretetben gazdag lélek kell hozzá: akit a szeretet vezet, az nagy” – hangzott a válasz.

Évközi 30. hét kedd

Évközi 30. hét kedd

A házasság, a család az engedelmesség iskolája, ahol a leginkább szükség van arra, hogy megtanuljunk egymás alárendeltjeiként élni. Az Apostolnak azt a felszólítását, mely a feleségnek szól – „Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, amint Krisztus is feje az egyháznak” –, a derék férjek jól ismerik és ugyancsak szeretik idézni. A folytatás azonban sokuk figyelmét elkerüli: „Ti férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat! Önmagát adta érte…” Vagyis nemcsak a feleségek feladata, hogy alárendelődjenek férjüknek, hanem a férfiaknak is alá kell tudniuk rendelniük magukat feleségüknek, mert Krisztus is feláldozta életét, vagyis alárendelte saját akaratát Jegyeséért, az Egyházért. A házastársaknak tehát kölcsönösen egymás alárendeltjeivé kell válniuk, nem pedig megpróbálni uralkodni egymáson.

Krisztus megváltó kegyelme azt a játékot és örömet kínálja fel nekik, hogy mindketten Isten alárendeltjeiként igyekezzenek túltenni egymáson az alárendeltségre törekvésben. S mert a szeretet gyöngéd, tapintatos és figyelmes, s még az alárendeltség címén sem akar uralkodni, az a fél, aki ügyesebbnek bizonyul, megengedi, hogy a másik is egyszer-egyszer alárendeltje lehessen, vagyis szolgálhassa őt. Az ilyen életformában akkora erő van, hogy az abszolút jövőt, az örökkévalóságot hordozza magában. Ez az a mustármag a földön, mely égig érő fává nő, ez az a kovász, amely valóban átjárja az emberiség tésztáját, ez az Isten országának kezdete.

Urunk Jézus, segíts, kérünk, kegyelmesen, hogy egyszer s mindenkorra felhagyjunk azzal, hogy a Szentírás egy-egy kijelentésével saját kényelmünket, megalkuvásunkat s végső soron a bűn ősi struktúráit akarjuk igazolni. Add meg nekünk, hogy komolyan véve felszólításodat törekedjünk legkisebbek és utolsók lenni, s ha mások visszaélnek ezzel, gondoljunk Rád, aki a kereszten érettünk, a mi üdvösségünkért véredet ontottad.

Kidunaiai Szent Ábrámiosz

Szent Ábrámiosz 

atya.

Mint istenfélő szülők gyermeke, korán megszerette a templomok látogatását, és ott a Szentírás szavait hallgatni. Szülei sok unszolására házasságot kötött. A nyolcadik napra azonban elhagyta szülei házát, feleségét és a pusztába ment, hogy ott magányos életet éljen. Böjtökkel és sok lelki harccal öldökölte a testi rossz szenvedélyeket. Ennek következtében kitűnt jóságával, igazságosságával, tisztaságával. Híre messzire elterjedt. A közelében volt egy nagy falu. Lakosai pogányok voltak. A püspök hiába küldött hozzájuk papokat, szerzeteseket és más egyháziakat, nem tudta őket a keresztény hitre téríteni. Amikor Ábramioszról hallott, magához hivatta és annak a falunak papjává szentelte. Három éven keresztül fáradozott köztük. Sok szenvedést és gúnyolódást is elviselt közöttük. Egyszer félholtan a közeli erdőbe vonszolták. A szent atya megújult erővel folytatta térítő munkáját, semmi nem tudta gyengíteni áldozatkész buzgóságát. Isten azzal jutalmazta meg fáradságát, hogy a pogány lakosok felismerték az igaz Isten küldöttjét. Mindnyájan megkeresztelkedtek. Ez után Ábrámiosz újra visszatért magányába, és 360 körül békében elhunyt.

Ferenc pápa a szinódust lezáró szentmisén: Váljunk Isten megmentő szeretetének tanúivá!

Október 28-án, az ifjúsággal foglalkozó püspöki szinódust lezáró szentmisén a Szentatya három fontos feladatunkra mutatott rá: türelemmel és érdeklődéssel meghallgatni a fiatalokat, megkeresni őket, közel lépni hozzájuk, felebarátjukká válni, s végül tanúságot tenni életünk öröméről, Jézusról.

A jelenet, melyet hallottunk, az utolsó, amelyet Márk evangélista elmond Jézus vándorprófétai szolgálatáról. Nem sokkal ezután Jézus bemegy Jeruzsálembe, hogy meghaljon és feltámadjon. Bartimeus így az utolsó azok sorában, akik követni kezdik Jézust az ő útján: a jerikói út szélén kuporgó koldusból tanítvány lesz, aki a többiekkel együtt Jeruzsálem felé halad. Mi is együtt jártunk, „szün-hodoszt”, „együtt járást”, szinódust tartottunk, most pedig az evangéliumból három alapvető lépésről hallunk, melyeket meg kell tennünk a hit útján.

Nézzük először Bartimeust: nevének jelentése: „Timeus fia.” A szöveg pontosan meg is jegyzi: „Bartimeus, Timeus fia” (Mk 10,46). Csakhogy, miközben az evangélium hangsúlyozza ezt, egy paradoxont figyelhetünk meg: az apa nincs jelen. Bartimeus egyedül fekszik az út szélén, távol otthonától, apa nélkül: nem szeretett, hanem magára hagyott ember. Vak, és senkije sincs, aki meghallgassa. Amikor pedig beszélne, elhallgattatják. Jézus meghallja kiáltását. És amikor találkozik vele, hagyja beszélni. Nem volt nehéz kitalálni, mit kér Bartimeus: nyilvánvaló, hogy egy vak látni vagy újra látni akar. Jézus azonban nem sürgeti, szán időt a meghallgatásra. Íme, ez az első lépés, ami segíti a hit útját: meghallgatni. Ez a fül apostolsága: meghallgatni, mielőtt beszélünk.

Ezzel ellentétben, sokan azok közül, akik Jézussal voltak, megdorgálták Bartimeust, hogy hallgasson (vö. Mk 10,48). Ezeknek a tanítványoknak a rászoruló ember zavaró tényező az úton, váratlan akadály az előre megtervezett programban. Saját idejüket fontosabbnak tartották a Mesterénél, saját szavaikat mások meghallgatásánál: követték Jézust, de gondolataikban saját terveikkel foglalkoztak. Olyan veszély ez, amelyre mindig figyelnünk kell! Jézus számára viszont a segélykérő kiáltása nem egy zavaró tényező, mely megnehezíti az utat, hanem élet-halál kérdése. Mennyire fontos, hogy meghallgassuk az életet! A mennyei Atya gyermekei meghallgatják testvéreiket: nem a hasztalan pletykákat, hanem a felebarát szükségleteit! Meghallgatni szeretettel, türelemmel, ahogyan Isten hallgat meg minket, a mi gyakran ismételt imáinkat. Isten sosem fárad el, mindig örül, amikor keressük őt. Kérjük mi is a kegyelmet, hogy a szívünk kész legyen a hallgatásra! Szeretném az összes felnőtt nevében azt mondani a fiataloknak: bocsássatok meg, amiért gyakran előfordult, hogy nem hallgattunk meg benneteket, amiért, ahelyett, hogy kitártuk volna szívünket, bedugtuk előletek fülünket! Jézus Egyházaként szeretnénk szeretettel meghallgatni benneteket, két dolog biztos tudatában: életetek értékes Isten számára, mert Isten fiatal és szereti a fiatalokat; és életetek értékes számunkra is, sőt szükségünk van rá, hogy előre tudjunk haladni.

A meghallgatás után egy további lépés, mely szükséges a hit útján való kíséréshez: felebaráttá, vagyis közelivé válás. Figyeljük csak meg Jézust: ő nem bíz meg valaki mást ezzel a feladattal az őt követő „nagy sokaságból”, hanem személyesen találkozik Bartimeussal. Azt mondja neki: „Mit akarsz, mit tegyek érted?” (Mk 10,51). Mit akarsz: Jézus azonosul Bartimeussal, nem hagyja figyelmen kívül várakozásait; mit tegyek: tenni, nemcsak beszélni; érted: nem bárkire érvényes általános elgondolások szerint, hanem érted, a te konkrét helyzetedben. Íme, így cselekszik Isten, személyesen bevonódik, valamennyiünk iránt érzett kivételes szeretettel. Cselekvési módján keresztül már megjelenik az ő üzenete: és így a hit ébredezni kezd az életben.

A hit az életen keresztül születik meg. Amikor a hit pusztán tanbeli formulákra szűkül, az azzal a veszéllyel jár, hogy a hitnek csak a fej számára van mondanivalója anélkül, hogy megérintené a szívet. Amikor pedig a hit csak a cselekvésre összpontosít, az a veszély fenyegeti, hogy moralizálássá válik és a társadalmi dimenzióra szűkül. A hit ezzel szemben élet: Isten szeretetének megélése, aki megváltoztatta életünket. Nem lehetünk sem doktrinalisták, sem aktivisták! Isten művét kell folytatnunk, mégpedig Isten módján, a közelséget választva: szorosan hozzá kapcsolódva, közösségben egymással, közel embertestvéreinkhez. Közelség: ez a titka annak, hogy a hit lényegét és ne csak annak valamely másodlagos szempontját adjuk tovább.

Közel lenni felebarátunkhoz: ezt jelenti bevinni Isten újdonságát testvéreink életébe, ez az ellenszer a kész receptek kísértésére. Kérdezzük meg magunktól, hogy mi olyan keresztények vagyunk-e, akik képesek másokhoz közel lépni, a felebarátjuk lenni, kilépni saját köreinkből, hogy átöleljük azokat, akik „nem közülünk valók”, és akiket Isten epekedve keres. Mindig fennáll a veszély, mely megannyiszor előkerül a Szentírásban: mosni kezeinket. Ezt teszi a tömeg a mai evangéliumban, ezt teszi Káin Ábel esetében, ezt teszi Pilátus Jézus esetében: mossa kezeit. Mi viszont Jézust akarjuk követni, és hozzá hasonlóan be akarjuk szennyezni kezeinket.

Ő, az út (vö. Jn 14,6), Bartimeusért megszakította az útját; ő, a világ világossága (vö. Jn 9,5), lehajolt egy vakhoz. Ismerjük el, hogy az Úr beszennyezte kezeit valamennyiünkért, tekintsünk a keresztre, és onnan induljunk újra, vagyis idézzük emlékezetünkbe, hogy Isten felebarátommá, közelivé vált a bűnben és a halálban. Felebarátommá tette magát: minden itt kezdődik. És amikor iránta való szeretetből mi is felebarátjává válunk másoknak, új élet hordozójává válunk: nem mindenek tanítójává, nem a szakrális dolgok szakértőjévé, hanem a megmentő szeretet tanújává.

Tanúságot tenni: ez a harmadik lépés. Figyeljük meg a tanítványokat, akik Bartimeust hívják: nem lelkiismeretüket megnyugtató aprópénzzel vagy tanácsok osztogatásával lépnek oda a koldushoz, hanem Jézus nevében mennek. Három olyan szóval fordulnak hozzá, amelyek mind Jézuséi: „Bátorság! Kelj fel! Hív téged!” (Mk 10,49). Az evangélium többi részében egyedül Jézus mondja: bátorság!, mert egyedül ő támasztja fel a szívet. Egyedül Jézus mondja az evangéliumban: kelj fel!, hogy meggyógyítsa a lelket és a testet. Egyedül Jézus hív, és változtatja meg az őt követő életét: talpra állítja a földön fekvőt, Isten világosságát viszi az élet sötétségébe. Mennyi Bartimeushoz hasonló gyermek és fiatal keres világosságot az életben! Keres igazi szeretetet! És Bartimeushoz hasonlóan a nagy tömeg ellenére csak Jézust hívják, ők is életet keresnek, de sokszor csak üres ígéreteket találnak, és csak kevés embert, aki valóban érdeklődik irántuk.

Nem keresztény magatartás arra várni, hogy a testvérek kopogtassanak ajtónkon; meg kellene keresnünk őket, és nem magunkat, hanem Jézust kellene vinnünk nekik! Ő küld bennünket, mint azokat az apostolokat, hogy bátorságot öltsünk másokba és talpra állítsunk másokat az ő nevében. Ő küld, hogy azt mondjuk mindenkinek: „Isten azt kéri: hagyd, hogy szeressen téged!” Hányszor előfordult, hogy e helyett a felszabadító, üdvözítő üzenet helyett magunkat, a mi „receptjeinket”, a mi „címkéinket” vittük az Egyházba! Hányszor előfordult, hogy nem az Úr szavait tettük magunkévá, hanem az ő szavaként saját elgondolásinkat terjesztettük! Hányszor előfordul, hogy az emberek jobban érzik intézményeink súlyát, mint Jézus baráti jelenlétét! És ekkor csak egy nem kormányzati szervezet (ONG), egy állam által elismert szervezet vagyunk, és nem a megmentetteknek az Úr öröméből élő közössége.
Meghallgatni, felebaráttá válni, tanúságot tenni. A hit útja az evangéliumban szép és meglepő módon azzal a Jézussal fejeződik be, aki azt mondja: „Menj, hited megmentett” (Mk 10,52). Mindazonáltal Bartimeus nem tett hitvallást, nem tett valami jócselekedetet; csak irgalomért könyörgött. Ha megmentésre szorulónak érezzük magunkat, az már a hit kezdete. Egyenes út ahhoz, hogy találkozzunk Jézussal. A hit, amely megmentette Bartimeust, nem Istenről alkotott világos elképzeléseiben, hanem abban mutatkozott meg, hogy kereste őt, találkozni akart vele. A hit találkozás és nem elmélet kérdése! A találkozásban ott jár Jézus, a találkozásban az Egyház szíve dobog! S így nem a prédikációnk, hanem életünk tanúságtétele lesz hatékony.

És mindannyitoknak, akik részt vettetek ebben az „együtt járásban”, köszönetet mondok tanúságtételetekért. Egymással közösségben és egymáshoz őszintén dolgoztunk, s az a vágy vezetett bennünket, hogy szolgáljuk Istent és az ő népét. Az Úr áldja meg lépteinket, hogy meg tudjuk hallgatni a fiatalokat, hogy felebarátjukká tudjunk válni és tanúságot tudjunk tenni előttük életünk öröméről: Jézusról!

Évközi 30. hét hétfő

Évközi 30. hét hétfő

Van egy mondás, mely szerint ha egy emberi kapcsolat, mondjuk, barátság megsebződik, a két ember között egy láthatatlan húr megszakad. Újra össze lehet kötni, de a csomó ott marad, és a húr már soha többé nem ad olyan tiszta hangot, mint azelőtt. Találó ez a hasonlat, s jól kifejezi az emberek közti megbocsátás és újrakezdés korlátait. Az ilyen emberi megbocsátást, annak összes álságos és hazug, hősi és szép formáival együtt azonban fényévnyi távolság választja el attól az abszolút eredeti megbocsátástól, ahogyan Isten bocsátott meg nekünk Krisztusban.

Dacára minden jó szándéknak és elfogulatlanságra törekvésnek soha nem tudunk teljesen visszahelyezkedni abba az eredeti helyzetbe, amelyben a sértés, sérülés történt. Persze ez nem is csoda, hiszen saját kontextusunkat sem ismerjük teljesen még a jelen pillanatban sem, hogyan is ismerhetnénk múltunk egy-egy eseményének egész összefüggésrendszerét, különösen is annak a testvérünknek a vonatkozásában, aki abban az eseményben velünk együtt részt vett? Ezért kijelenthetjük, hogy veszélyes, mi több, reménytelen Isten nélkül menni vissza a múltba, mert csak egyedül ő ismeri cselekedeteink mindenkori kontextusát, s egyedül ő képes úgy megbocsátani, hogy a sértőt és a sértettet egyaránt az isteni irgalmasság világába emeli, és mindenestül új jövőt nyit előttük.

Mennyei Atyánk, hála Neked, hogy Te nem csomót kötöttél az általunk elszakított szálra, hanem Krisztus kereszthalálának érdemeiért, a Szentlélek által újjáteremtve új, az előzőnél sokkal jobb minőségű, tartósabb és szebb hangzású húrt adtál a helyébe. Add meg, kérünk, jóságosan, hogy mi magunk is új teremtménnyé lévén a Te irgalmad valóságában éljünk, s így képesek legyünk testvéreinknek is felajánlani, hogy kapcsolatunk ebbe az újjáteremtett világba emelkedjék. Segíts kegyelmeddel, hogy irgalmadat mind jobban befogadva tovább tudjunk szeretni, akár viszonzatlanul is, mindaddig, míg el nem érkezik országod, ahol nem lesz más, csak tökéletes, teljes, kölcsönös szeretet.