Húsvét 7. hét hétfő

Húsvét 7. hét hétfő

Életünk folyamán minden nagyobb isteni kegyelem befogadását egy bizonyos Mennybemenetel és Pünkösd közti, „már nem látom és még nem érzem” állapot előzi meg. Ezek a napok megízleltetik velünk azt a sötétséget, magányt és ürességet, amely a teremtés előtt volt, a kezdeteknek azt a félelmetes csöndjét, amikor Isten Lelke még nem lebegett a vizek fölött. És megtapasztaltatják velünk azt a légszomjat, amelyet Isten távolléte okozhat a lelkünkben. Az Úr közelségének hiánya olyan tátongó űrt hasít keresztény életünkbe, melyet nem tölthet be senki és semmi. Lelki fejlődésünk velejárója ez, annak jele, hogy a kisebb szeretetből a nagyobba lépünk, pontosabban léptünk át.

Már az is nagy kegyelem, ha egyszer csak felismerjük, hogy nem természetünk fogyatkozásai, bűnös hajlamaink a mi legnagyobb gyöngeségünk, hanem az, hogy nem tudunk szeretni és nem tudunk imádkozni. És ezzel egy időben arra is rádöbbenünk, hogy semmire sem vágyunk jobban, mint megtanulni úgy szeretni, ahogy Jézus szeretett, és úgy imádkozni, ahogy ő imádkozott. Nem konkrét tettekről és nem konkrét imádságokról van itt szó, hanem arról az élő forrásról, ahonnan minden imádságunknak és jócselekedetünknek fakadnia kell: a Szentlélekről.

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy életünk Mennybemenetel és Pünkösd közti napjaiban hűségesen várakozzunk és virrasszunk, míg erő nem tölt el minket a magasságból. Ne engedd, hogy elmerüljünk a reménytelenségben, hogy visszaforduljunk az életszentség útján, hogy elhagyjuk őrhelyünket, ahová állítottál! Szakítsa fel szívünkben a viszontszeretet és az imádság forrását a Vigasztaló eljövetele, aki a lelkünkön sebet ejtő felismerést, hogy sokkal gyöngébbek, rosszabbak és tehetetlenebbek vagyunk, mint ahogy valaha is gondoltuk, azzal a kegyelmi tapasztalattal gyógyítja, hogy Te sokkal, de sokkal jobban szeretsz minket, mint ahogy valaha is el tudtuk képzelni.

BOLDOG PELINGOTTO JÁNOS

BOLDOG PELINGOTTO JÁNOS 

remete, III. r 

(1240-1304)

Urbinoban, Assisitől nem messze született - Szent Ferenchez hasonlóan kereskedő családból. Amikor ifjúvá serdült, apja maga mellé vette az üzletbe. A kereskedéshez nem volt tehetsége, érdeklődése inkább a vallás felé vonzotta. Mégis sokáig űzte ezt a foglalkozást, részint, hogy szülein segítsen, részint, hogy alkalma legyen mások megsegítésére. Szíve vágya a remeteélet volt. Végül apja beleegyezésével búcsút mondott a kereskedő pályának, Urbinoban belépett Szent Ferenc III. rendjébe és a várostól nem messze remeteéletet kezdett - amint ezt mások is tették; különösen a 13. század második felében. Sokat imádkozott, sanyargatta magát, de másokon is segített azzal, hogy kéregetett s a kapott alamizsnát megosztotta a szegényekkel. Pontosan nem tudjuk, mennyi időt töltött a remeteségben. De életszentsége miatt sokan tisztelték s felkeresték, hogy példáján épüljenek és tanácsát, segítségét kérjék. A ferences martirológium kiemeli alázatosságát, bűnbánó lelkületét és csodatevő hírét. 1304. jún. 1-én halt meg s az urbinói Szent Ferenc templomban temették el. Századok óta meglévő tiszteletét XV. Benedek pápa hagyta jóvá 1918-ban. Urbinói Jánosnak is nevezik.

Az Isten és a teremtmények szeretete - Thomas Merton tanítása:

„Nem igaz, hogy a szentek és a nagy szemlélődők sohasem vették észre a teremtményeket, hogy nem értették meg és nem értékelték a világot s a benne élő embereket... El tudod képzelni, hogy szeretetük Isten iránt összefér azoknak a dolgoknak a gyűlöletével, amelyek őt tükrözik vissza és mindenütt Róla beszélnek?... A szentek valóban elmerültek Istenben. De éppen ezért tudták meglátni és értékelni a teremtményeket is. Egyedül Istent szerették, azért egyedül ok szerettek mindenkit.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Jánost Szent Ferenc követojévé tetted a ferences III. rendben. Közbenjárására alakíts minket is tetszésed szerint, hogy egykor részesei legyünk örök dicsőségednek. Krisztus, a mi Urunk által.

Ferenc pápa beszéde Jászvásáron: Szeretet és Isten nélkül egyetlen ember sem élhet!

Június 1-jén este fiatalokkal és családokkal találkozott a Szentatya a jászvásári kultúrpalota előtti téren. Beszédét egy informatikaszakos egyetemista fiúnak (Eduard) és egy tizenegy gyermekes házaspárnak a tanúságtétele után mondta el. A pápa beszédét magyar fordításban, teljes egészében közöljük.

Kedves testvéreim, bunà seara [jó estét kívánok]!

Itt, veletek, kicsikkel és nagyokkal körülvéve, a családban való lét melegét érzi az ember. Látva és hallva benneteket, könnyű otthon éreznie magát bárkinek. A pápa otthon érzi magát köztetek! Köszönöm a meleg fogadtatást és a tanúságtételeket, melyekkel megajándékoztatok bennünket. Petru püspök úr, mint derék és büszke családapa, szavaival mindnyájatokat egybeölelt, amikor bemutatott titeket, és ezt megerősítetted te is, Eduard, amikor azt mondtad, hogy ez a találkozó nemcsak a fiataloké, nem is csak a felnőtteké vagy valaki másé akar lenni, hanem azt akartátok, „hogy ezen az estén együtt legyenek velünk a szüleink és a nagyszüleink”.

Ezen a földön ma tartják a gyereknapot. Tapsoljuk meg a gyerekeket! Azt szeretném, hogy az első, amit csinálunk, az, hogy imádkozunk értük: kérjük a Szűzanyát, hogy óvja meg őket palástjával! Jézus az apostolok körében középre állította őket; mi is középre akarjuk helyezni őket, és szeretnénk megerősíteni azon elkötelezettségünket, hogy ugyanazzal a szeretettel szeretjük őket, amellyel az Úr szereti őket, és iparkodni fogunk, hogy megadjuk nekik a jogot a jövőhöz. Szép örökség ez: megadni a gyermekeknek a jogot a jövőhöz.

Örömmel szereztem tudomást arról, hogy ezen a téren itt van Isten családjának arca, melyhez hozzátartoznak gyermekek, fiatalok, házaspárok, megszentelt személyek és idősek, akik különböző térségekhez tartozó és különböző hagyományokat követő románok, de vannak itt Moldovából érkezettek is, sőt olyanok is, akik a Prut folyó túlpartjáról jöttek, csángó, lengyel és orosz nyelvű hívők. A Szentlélek egybehív valamennyiünket, és segít, hogy felfedezzük annak szépségét, hogy együtt vagyunk, találkozhatunk, hogy együtt járjunk. Mindenki a saját nyelvét beszéli és a saját hagyományát követi, mégis boldog, hogy testvérek között lehet. Azzal az örömmel, amelyet megosztott velünk Elisabetta és Ioan – két kiváló ember! –, tizenegy gyermekükkel, melyek mind különbözőek, különböző helyekről érkeztek, de „ma mindnyájan újra egybegyűlnek, mint ahogy nem is olyan régen minden vasárnap reggel együtt indultak útnak a templom felé.” A szülők boldogsága összegyűlt gyermekeiket látva. Biztos, hogy ma ünnepet ülnek a mennyben, látva Isten sok gyermekét, akik úgy döntöttek, hogy együtt lesznek.

Ez egy új pünkösd megtapasztalása, melyről az olvasmányban hallhattunk; amikor a Lélek átöleli különbözőségeinket, és erőt ad ahhoz, hogy reményteljes utakat nyissunk, és mindenkiből a legjobbat hozzuk ki. Ugyanerre az útra léptek az apostolok kétezer évvel ezelőtt, és ma rajtunk a sor, hogy tanúságot tegyünk róla és másokkal is megismertessük. Nem várhatunk másokra, hogy megtegyék, rajtunk a sor! Mi vagyunk felelősek érte! Rajtunk a sor!

Nehéz dolog együtt járni, nemde? Ajándék ez, amelyet kérnünk kell, kézműves munka, melyen dolgoznunk kell, és szép ajándék, melyet tovább kell adnunk másoknak. De hogyan is kezdjünk együtt járni?

Ismét szeretnék ezeknek a nagyszülőknek, Elisabettának és Ioannak a szavaiból „lopni”. Jó látni, amikor odaadással és elkötelezettséggel, munkával és imával a szeretet gyökeret ereszt. A szeretet gyökeret eresztett bennetek, és bőséges termést hozott. Amint Joel [próféta] mondja: amikor fiatalok és idősek találkoznak, a nagyszülők nem félnek álmodni (vö. Jo 3,1). Álmotok pedig ez volt: „Arról álmodunk, hogy úgy tudnak jövőt építeni maguknak, hogy nem felejtik el, honnan indultak. Arról álmodunk, hogy egész népünk nem felejti el gyökereit.” Ti a jövőbe tekintetek, és megnyitjátok a holnapot gyermekeiteknek, unokáitoknak, népeteknek, felkínálva a legjobbat abból, amit tanultatok életutatokon: hogy ne felejtsék el, honnan indultak! Bárhová mennek majd, bármit is csinálnak majd, csak ne felejtsék gyökereiket. Ez ugyanaz az álom, ugyanaz a tanács, amelyet Pál adott Timóteusnak: tartsa elevenen anyjának és nagyanyjának hitét (vö. 2Tim 1,5–7). Ahogyan növekszel – minden értelemben: erősebb leszel, magasabb, neved lesz –, ne felejtsd el a legszebbet és legértékesebbet, amit a családban tanultál! Ez az a bölcsesség, amelyre az évek előrehaladtával tesz szert az ember: amikor növekszel, ne felejtsd el édesanyádat és nagymamádat, sem azt az egyszerű, mégis erős hitet, amely jellemezte őket, és amely erőt és kitartást adott nekik ahhoz, hogy előrehaladjanak és ne adják át magukat a csüggedésnek. Felszólítás ez arra, hogy megköszönjük és újból megbecsüljük annak a „házi készítésű” hitnek a nagylelkűségét, bátorságát és önzetlenségét, amely észrevétlenül működik, apránként mégis Isten országát építi.

Nyilvánvaló, hogy a hitet, melyet „nem jegyeznek a tőzsdén”, nem lehet eladni, és ahogy Eduard emlékeztetett bennünket, úgy tűnhet, hogy a hitnek „semmi haszna sincs”. Ám a hit olyan ajándék, amely elevenen tart bennünk egy mély és szép bizonyosságot: gyermeki Istenhez tartozásunkat, azt, hogy Isten által szeretett gyermekek vagyunk. Isten atyai szeretettel szeret: minden élet az övé, mindannyian övéi vagyunk. De nemcsak gyermeki hovatartozásról van szó, hanem unokai, házastársi, nagyszülői, baráti, szomszédi kapcsolatról, testvéri egymáshoz tartozásról! A gonosz megoszt, szétszór, elszakít, viszályt szít, bizalmatlanságot kelt. Azt akarja, hogy „elszakadjunk” másoktól és magunktól. A Lélek épp ellenkezőleg, emlékeztet bennünket arra, hogy nem névtelen, absztrakt lények vagyunk, nem arctalan, történelem és identitás nélküli lények vagyunk. Nem vagyunk sem üresek, sem felszínesek. Létezik egy roppant erős lelki kötelék, amely összekapcsol bennünket, egymáshoz „csatlakoztat” és támogat bennünket, és amely erősebb minden másfajta összeköttetésnél. És ezt a hálót a gyökerek adják: annak tudata, hogy egymáshoz tartozunk, hogy mindnyájunk élete hozzákapcsolódik mások életéhez. „A fiatalok virágzanak, amikor valóban szeretve vannak”, mondta Eduard. Mindnyájan virágzunk, amikor szeretve érezzük magunkat! Mert a szeretet gyökeret ereszt, és arra hív, hogy mások életében is meggyökereztessük. Erről szólnak nemzeti költőtök szép szavai is, aki azt kívánta az ő édes Romániájának: „Fiaid csak testvériségben éljenek, mint az éjszakai csillagok” (M. Eminescu: Ce-ți doresc, dulce România [Mit kívánok neked, édes Románia]). Eminescu nagy volt, felnőtt, érettnek, de nem egyedül lévőnek érezte magát: testvérnek érezte magát, s ezért szeretné, hogy Románia, az összes román testvér legyen, „mint az éjszakai csillagok”. Mi egymáshoz tartozunk, és személyes boldogságunkat azáltal érjük el, hogy boldoggá teszünk másokat. Minden más tündérmese.

Hogy együtt járj ott, ahol élsz, ne fejtsd el, amit a családban tanultál! Ne felejtsd el a gyökereidet!

Ez emlékeztetett engem egy erről a földről származó szent remete jövendölésére. Egy nap Galaction Ilie, a Sihăstria monostor szerzetese, amikor a juhokkal a hegyen járt, találkozott egy szent remetével, akit ismert, és megkérdezte tőle: „Mondd meg, Atyám, mikor jön el a világ vége?” És a tiszteletre méltó remete, szívében felsóhajtva, így válaszolt: „Galaction atya, tudod, mikor jön el a világ vége? Amikor nem lesznek szomszédtól szomszédig vezető utak! Vagyis amikor nem lesz már többé keresztény szeretet és megértés a testvérek, a szülők, a keresztények és a népek között! Amikor az emberek nem szeretnek többé, akkor valóban itt lesz a világ vége. Mert szeretet nélkül és Isten nélkül egyetlen ember sem élhet a földön!”

Az élet kezd felőrlődni és kialudni, szívünk megszűnik dobogni és kiszárad, az idősek nem álmodnak, és a fiatalok nem jövendölnek, amikor nem lesznek többé szomszédtól szomszédhoz vezető utak… Mert szeretet nélkül és Isten nélkül egyetlen ember sem élhet a földön!”

Eduard azt mondta, hogy ő – mint országában sokan mások – számos provokáció között igyekszik megélni hitét. Tényleg rengeteg a provokáció, amely elbátortalaníthat és magunkba zárkózásra késztethet bennünket. Nem tagadhatjuk, nem tehetünk úgy, mintha mi sem történne. A nehézségek léteznek és nyilvánvalóak. De nem szabad, hogy miattuk szem elől veszítsük azt, hogy a hit jelenti a legnagyobb provokációt számunkra: azt a provokációt, amely ahelyett, hogy bezárna és elszigetelne téged, kihozza a legjobbat mindannyiunkból. Az Úr az első, aki provokál bennünket, és aki azt mondja nekünk, hogy a legrosszabb akkor érkezik el, amikor „nem lesznek szomszédtól szomszédhoz vezető utak”, amikor több sáncot látunk, mint utat. Az Úr az, aki erősebb éneket ad nekünk minden szirénnél, amely meg akarja bénítani utunkat. És ugyanúgy teszi, mint azok, de még szebb és még vonzóbb énekbe kezd!

Az Úr mindnyájunknak ad hivatást, ami provokáció arra, hogy felfedezzük talentumainkat és képességeinket, és mások szolgálatába állítsuk őket. Azt kéri, hogy szabadságunkat választási szabadságként használjuk fel, hogy igent mondjunk egy szeretettervre, igent mondjunk egy arcnak, egy tekintetnek. Ez sokkal nagyobb szabadság, mint az, hogy fogyaszthatunk és holmikat vásárolhatunk. Olyan hivatás, amely mozgásba hoz bennünket, elbontatja a sáncokat, és olyan utakat nyittat, melyek emlékeztetnek gyermeki és testvéri hovatartozásunkra.

Az országnak ebből a történelmi és kulturális fővárosából együtt indultak el az emberek zarándokként a középkorban, végig a Via Transilvanán, Santiago de Compostela felé. Ma itt sok diák él a világ minden részéből. Emlékszem a márciusi virtuális találkozóra a Scholas Occurrentes-szel, amikor azt is elmondták nekem, hogy idén ez a város az ifjúság nemzeti fővárosa. Igaz ez? Igaz, hogy idén ez a város az ifjúság nemzeti fővárosa? [A fiatalok válaszolnak: Igen!]. Éljenek a fiatalok! Két nagyon jó dolog: olyan város ez, amely történelmileg képes nyitni és folyamatokat elindítani – mint az út Santiagóba; olyan város ez, amely képes befogadni a világ sok részéből érkező fiatalokat, mint napjainkban. Két tulajdonság, mely emlékeztet a kiaknázható nagy lehetőségekre és a nagy küldetésre: utakat nyitni, hogy együtt járjatok, és megvalósítsátok nagyszüleitek álmát, amely jövendölés: szeretet nélkül és Isten nélkül egyetlen ember sem élhet a földön. Innen manapság további új, jövőbe vezető utak indulhatnak Európa felé és a világ sok más helye felé. Fiatalok, a 21. század zarándokai vagytok, a köztünk lévő kötelékeket új módon is el tudjátok képzelni!

De nem arról van szó, hogy nagy programokat és terveket készítsetek, hanem arról, hogy engedjétek növekedni hiteteket, engedjétek, hogy a gyökerek életnedvei tápláljanak benneteket. Ahogy az elején mondtam nektek: a hitet nemcsak szavakkal adjuk át, hanem mozdulatokkal, tekintetekkel, cirógatásokkal, mint ahogy édesanyánk és nagymamánk tette; az otthon tanult dolgok ízével, egyszerűen és hamisítatlanul. Ahol sok zaj van, ott tudjunk meghallgatni; ahol zavar uralkodik, oda vigyünk egyetértést; ahol minden kétséges, ott világosságot gyújtsunk; ahol kizárnak embereket, oda osztozást vigyünk; a szenzációhajhászás, a gyors üzenetek és hírek közepette törődjünk mások teljes épségével; ahol agresszivitás uralkodik, ott a békének adjunk elsőbbséget; ahol hamisság terjed, oda az igazságot vigyük; hogy mindenben inkább utakat akarjunk nyitni, hogy érezzük gyermeki és testvéri hovatartozásunkat (vö. Üzenet a tömegtájékoztatás 2018-as világnapjára). Ezek az utóbbi szavak, melyeket mondtam, Assisi Szent Ferenc „muzsikáját” árasztják. Tudjátok-e mit tanácsolt Assisi Szent Ferenc a testvéreinek a hit átadására? Azt mondta: „Menjetek, hirdessétek az evangéliumot, és ha szükséges, akár szavakkal is!” [Az emberek tapsolnak.] Ez a taps Assisi Szent Ferencnek szól.

Lassan végére érek, egy bekezdés van hátra, de nem szeretném elmulasztani, hogy elmondjam, amit akkor tapasztaltam, amikor a térre érkeztem. Ott volt egy idős néni, elég idős, egy nagymama. Karjában ott volt a körülbelül kéthónapos unokája, nem lehetett több kéthónaposnál. Ahogy elmentem előtte, felmutatta nekem. Mosolygott, és egyfajta cinkos mosollyal mosolygott, mintha csak azt mondaná: „Nézd, most én tudok álmodni!” Elérzékenyültem abban a pillanatban, és sajnos nem volt bátorságom, hogy odamenjek és idehozzam őt előre. Ezért mesélem el. A nagyszülők álmodnak, amikor az unokák előrehaladnak, és az unokák bátorsággal telnek el, amikor a nagyszüleiktől gyökereket kapnak.

Románia „Isten Anyjának kertje”, és ezen a találkozón tudatosíthattam is ezt, mert Isten Anyja édesanya, aki gondozza gyermekei álmait, őrzi reményeiket, és örömet visz otthonaikba. Gyengéd és konkrét édesanya, aki gondjaiba vesz bennünket. Ti vagytok az az élő és reményteljes virágzó közösség, amelyet Édesanyánknak ajándékozhatunk. Őneki, a mi Édesanyánknak ajánljuk a fiatalok jövőjét, a családok és az Egyház jövőjét.

Mulțumesc! [Köszönöm!].

Urunk mennybemenetele

Urunk mennybemenetele

A Jézusról szóló örömhírt, evangéliumát azzal fejezi be Szent Lukács, amivel az Egyházról szóló írását, az Apostolok cselekedeteit kezdi: Jézus mennybemenetelével. De Szent Lukács két könyve abban is egy, hogy mindegyiket végigkíséri a Szentlélek jelenléte: ő az, akinek erejéből Mária méhében testet ölt az örök Ige, s akinek erejében Pünkösd napján megszületik Krisztus Titokzatos Teste, az Egyház. Szent Lukács írja Jézusról, hogy amikor csodát tett, erő áradt ki belőle, a mennybemenetel előtt pedig tanítványainak megígéri ugyanezt a magasságból jövő erőt, melyet másik könyvének, az Apostolok cselekedeteinek elején egyértelműen azonosít a harmadik isteni személlyel, a Szentlélekkel. Amint Jézus Krisztus emberségét az Atya erővel, azaz a Szentlélekkel kente fel, ugyanúgy Titokzatos Testét, az Egyházat is részesíti ebben az erőben.

A ma ünnepelt misztérium, a mennybemenetel eseménye is a Lélekkel van kapcsolatban, hiszen ő dicsőítette meg Jézus emberi testét, ő támasztotta fel és magasztalta fel az Atya jobbjára. De nemcsak Jézus emberi testét, hanem Titokzatos Testét, az Egyházat is meg fogja dicsőíteni, vagyis az Egyház is oda fog felemelkedni, ahová a Fő, Krisztus emberi természetével már megérkezett: az Atya örök dicsőségébe. Azért érdemes minden hibája és bűne ellenére az Egyházban maradni, mert Krisztus nem a tökéletesek gyülekezetének, hanem Egyházának küldte el az újjáteremtő Szentlelket.

Mennybe ment Urunk, Jézus Krisztus, tudjuk, hogy nem mentél volna el, és nem tűntél volna el szemünk elől, ha nem gondoskodtál volna arról, hogy még jobban jelen legyél közöttünk, mint mennybemeneteled előtt. Azért mentél Atyádhoz, hogy helyet készíts nekünk, s addig a napig, amíg a mi halandó testünk is részesül a mennyei dicsőségben, a Szentlélek által akarsz jelen lenni bennünk és közöttünk. Add kegyelmedet, hogy közösségben apostolaiddal és a Szent Szűzzel hűségesen kitartsunk az imádságos várakozásban, amíg csak újra el nem jössz, hogy művedet beteljesítsed.