Ferenc pápa beszéde Jászvásáron: Szeretet és Isten nélkül egyetlen ember sem élhet!

Június 1-jén este fiatalokkal és családokkal találkozott a Szentatya a jászvásári kultúrpalota előtti téren. Beszédét egy informatikaszakos egyetemista fiúnak (Eduard) és egy tizenegy gyermekes házaspárnak a tanúságtétele után mondta el. A pápa beszédét magyar fordításban, teljes egészében közöljük.

Kedves testvéreim, bunà seara [jó estét kívánok]!

Itt, veletek, kicsikkel és nagyokkal körülvéve, a családban való lét melegét érzi az ember. Látva és hallva benneteket, könnyű otthon éreznie magát bárkinek. A pápa otthon érzi magát köztetek! Köszönöm a meleg fogadtatást és a tanúságtételeket, melyekkel megajándékoztatok bennünket. Petru püspök úr, mint derék és büszke családapa, szavaival mindnyájatokat egybeölelt, amikor bemutatott titeket, és ezt megerősítetted te is, Eduard, amikor azt mondtad, hogy ez a találkozó nemcsak a fiataloké, nem is csak a felnőtteké vagy valaki másé akar lenni, hanem azt akartátok, „hogy ezen az estén együtt legyenek velünk a szüleink és a nagyszüleink”.

Ezen a földön ma tartják a gyereknapot. Tapsoljuk meg a gyerekeket! Azt szeretném, hogy az első, amit csinálunk, az, hogy imádkozunk értük: kérjük a Szűzanyát, hogy óvja meg őket palástjával! Jézus az apostolok körében középre állította őket; mi is középre akarjuk helyezni őket, és szeretnénk megerősíteni azon elkötelezettségünket, hogy ugyanazzal a szeretettel szeretjük őket, amellyel az Úr szereti őket, és iparkodni fogunk, hogy megadjuk nekik a jogot a jövőhöz. Szép örökség ez: megadni a gyermekeknek a jogot a jövőhöz.

Örömmel szereztem tudomást arról, hogy ezen a téren itt van Isten családjának arca, melyhez hozzátartoznak gyermekek, fiatalok, házaspárok, megszentelt személyek és idősek, akik különböző térségekhez tartozó és különböző hagyományokat követő románok, de vannak itt Moldovából érkezettek is, sőt olyanok is, akik a Prut folyó túlpartjáról jöttek, csángó, lengyel és orosz nyelvű hívők. A Szentlélek egybehív valamennyiünket, és segít, hogy felfedezzük annak szépségét, hogy együtt vagyunk, találkozhatunk, hogy együtt járjunk. Mindenki a saját nyelvét beszéli és a saját hagyományát követi, mégis boldog, hogy testvérek között lehet. Azzal az örömmel, amelyet megosztott velünk Elisabetta és Ioan – két kiváló ember! –, tizenegy gyermekükkel, melyek mind különbözőek, különböző helyekről érkeztek, de „ma mindnyájan újra egybegyűlnek, mint ahogy nem is olyan régen minden vasárnap reggel együtt indultak útnak a templom felé.” A szülők boldogsága összegyűlt gyermekeiket látva. Biztos, hogy ma ünnepet ülnek a mennyben, látva Isten sok gyermekét, akik úgy döntöttek, hogy együtt lesznek.

Ez egy új pünkösd megtapasztalása, melyről az olvasmányban hallhattunk; amikor a Lélek átöleli különbözőségeinket, és erőt ad ahhoz, hogy reményteljes utakat nyissunk, és mindenkiből a legjobbat hozzuk ki. Ugyanerre az útra léptek az apostolok kétezer évvel ezelőtt, és ma rajtunk a sor, hogy tanúságot tegyünk róla és másokkal is megismertessük. Nem várhatunk másokra, hogy megtegyék, rajtunk a sor! Mi vagyunk felelősek érte! Rajtunk a sor!

Nehéz dolog együtt járni, nemde? Ajándék ez, amelyet kérnünk kell, kézműves munka, melyen dolgoznunk kell, és szép ajándék, melyet tovább kell adnunk másoknak. De hogyan is kezdjünk együtt járni?

Ismét szeretnék ezeknek a nagyszülőknek, Elisabettának és Ioannak a szavaiból „lopni”. Jó látni, amikor odaadással és elkötelezettséggel, munkával és imával a szeretet gyökeret ereszt. A szeretet gyökeret eresztett bennetek, és bőséges termést hozott. Amint Joel [próféta] mondja: amikor fiatalok és idősek találkoznak, a nagyszülők nem félnek álmodni (vö. Jo 3,1). Álmotok pedig ez volt: „Arról álmodunk, hogy úgy tudnak jövőt építeni maguknak, hogy nem felejtik el, honnan indultak. Arról álmodunk, hogy egész népünk nem felejti el gyökereit.” Ti a jövőbe tekintetek, és megnyitjátok a holnapot gyermekeiteknek, unokáitoknak, népeteknek, felkínálva a legjobbat abból, amit tanultatok életutatokon: hogy ne felejtsék el, honnan indultak! Bárhová mennek majd, bármit is csinálnak majd, csak ne felejtsék gyökereiket. Ez ugyanaz az álom, ugyanaz a tanács, amelyet Pál adott Timóteusnak: tartsa elevenen anyjának és nagyanyjának hitét (vö. 2Tim 1,5–7). Ahogyan növekszel – minden értelemben: erősebb leszel, magasabb, neved lesz –, ne felejtsd el a legszebbet és legértékesebbet, amit a családban tanultál! Ez az a bölcsesség, amelyre az évek előrehaladtával tesz szert az ember: amikor növekszel, ne felejtsd el édesanyádat és nagymamádat, sem azt az egyszerű, mégis erős hitet, amely jellemezte őket, és amely erőt és kitartást adott nekik ahhoz, hogy előrehaladjanak és ne adják át magukat a csüggedésnek. Felszólítás ez arra, hogy megköszönjük és újból megbecsüljük annak a „házi készítésű” hitnek a nagylelkűségét, bátorságát és önzetlenségét, amely észrevétlenül működik, apránként mégis Isten országát építi.

Nyilvánvaló, hogy a hitet, melyet „nem jegyeznek a tőzsdén”, nem lehet eladni, és ahogy Eduard emlékeztetett bennünket, úgy tűnhet, hogy a hitnek „semmi haszna sincs”. Ám a hit olyan ajándék, amely elevenen tart bennünk egy mély és szép bizonyosságot: gyermeki Istenhez tartozásunkat, azt, hogy Isten által szeretett gyermekek vagyunk. Isten atyai szeretettel szeret: minden élet az övé, mindannyian övéi vagyunk. De nemcsak gyermeki hovatartozásról van szó, hanem unokai, házastársi, nagyszülői, baráti, szomszédi kapcsolatról, testvéri egymáshoz tartozásról! A gonosz megoszt, szétszór, elszakít, viszályt szít, bizalmatlanságot kelt. Azt akarja, hogy „elszakadjunk” másoktól és magunktól. A Lélek épp ellenkezőleg, emlékeztet bennünket arra, hogy nem névtelen, absztrakt lények vagyunk, nem arctalan, történelem és identitás nélküli lények vagyunk. Nem vagyunk sem üresek, sem felszínesek. Létezik egy roppant erős lelki kötelék, amely összekapcsol bennünket, egymáshoz „csatlakoztat” és támogat bennünket, és amely erősebb minden másfajta összeköttetésnél. És ezt a hálót a gyökerek adják: annak tudata, hogy egymáshoz tartozunk, hogy mindnyájunk élete hozzákapcsolódik mások életéhez. „A fiatalok virágzanak, amikor valóban szeretve vannak”, mondta Eduard. Mindnyájan virágzunk, amikor szeretve érezzük magunkat! Mert a szeretet gyökeret ereszt, és arra hív, hogy mások életében is meggyökereztessük. Erről szólnak nemzeti költőtök szép szavai is, aki azt kívánta az ő édes Romániájának: „Fiaid csak testvériségben éljenek, mint az éjszakai csillagok” (M. Eminescu: Ce-ți doresc, dulce România [Mit kívánok neked, édes Románia]). Eminescu nagy volt, felnőtt, érettnek, de nem egyedül lévőnek érezte magát: testvérnek érezte magát, s ezért szeretné, hogy Románia, az összes román testvér legyen, „mint az éjszakai csillagok”. Mi egymáshoz tartozunk, és személyes boldogságunkat azáltal érjük el, hogy boldoggá teszünk másokat. Minden más tündérmese.

Hogy együtt járj ott, ahol élsz, ne fejtsd el, amit a családban tanultál! Ne felejtsd el a gyökereidet!

Ez emlékeztetett engem egy erről a földről származó szent remete jövendölésére. Egy nap Galaction Ilie, a Sihăstria monostor szerzetese, amikor a juhokkal a hegyen járt, találkozott egy szent remetével, akit ismert, és megkérdezte tőle: „Mondd meg, Atyám, mikor jön el a világ vége?” És a tiszteletre méltó remete, szívében felsóhajtva, így válaszolt: „Galaction atya, tudod, mikor jön el a világ vége? Amikor nem lesznek szomszédtól szomszédig vezető utak! Vagyis amikor nem lesz már többé keresztény szeretet és megértés a testvérek, a szülők, a keresztények és a népek között! Amikor az emberek nem szeretnek többé, akkor valóban itt lesz a világ vége. Mert szeretet nélkül és Isten nélkül egyetlen ember sem élhet a földön!”

Az élet kezd felőrlődni és kialudni, szívünk megszűnik dobogni és kiszárad, az idősek nem álmodnak, és a fiatalok nem jövendölnek, amikor nem lesznek többé szomszédtól szomszédhoz vezető utak… Mert szeretet nélkül és Isten nélkül egyetlen ember sem élhet a földön!”

Eduard azt mondta, hogy ő – mint országában sokan mások – számos provokáció között igyekszik megélni hitét. Tényleg rengeteg a provokáció, amely elbátortalaníthat és magunkba zárkózásra késztethet bennünket. Nem tagadhatjuk, nem tehetünk úgy, mintha mi sem történne. A nehézségek léteznek és nyilvánvalóak. De nem szabad, hogy miattuk szem elől veszítsük azt, hogy a hit jelenti a legnagyobb provokációt számunkra: azt a provokációt, amely ahelyett, hogy bezárna és elszigetelne téged, kihozza a legjobbat mindannyiunkból. Az Úr az első, aki provokál bennünket, és aki azt mondja nekünk, hogy a legrosszabb akkor érkezik el, amikor „nem lesznek szomszédtól szomszédhoz vezető utak”, amikor több sáncot látunk, mint utat. Az Úr az, aki erősebb éneket ad nekünk minden szirénnél, amely meg akarja bénítani utunkat. És ugyanúgy teszi, mint azok, de még szebb és még vonzóbb énekbe kezd!

Az Úr mindnyájunknak ad hivatást, ami provokáció arra, hogy felfedezzük talentumainkat és képességeinket, és mások szolgálatába állítsuk őket. Azt kéri, hogy szabadságunkat választási szabadságként használjuk fel, hogy igent mondjunk egy szeretettervre, igent mondjunk egy arcnak, egy tekintetnek. Ez sokkal nagyobb szabadság, mint az, hogy fogyaszthatunk és holmikat vásárolhatunk. Olyan hivatás, amely mozgásba hoz bennünket, elbontatja a sáncokat, és olyan utakat nyittat, melyek emlékeztetnek gyermeki és testvéri hovatartozásunkra.

Az országnak ebből a történelmi és kulturális fővárosából együtt indultak el az emberek zarándokként a középkorban, végig a Via Transilvanán, Santiago de Compostela felé. Ma itt sok diák él a világ minden részéből. Emlékszem a márciusi virtuális találkozóra a Scholas Occurrentes-szel, amikor azt is elmondták nekem, hogy idén ez a város az ifjúság nemzeti fővárosa. Igaz ez? Igaz, hogy idén ez a város az ifjúság nemzeti fővárosa? [A fiatalok válaszolnak: Igen!]. Éljenek a fiatalok! Két nagyon jó dolog: olyan város ez, amely történelmileg képes nyitni és folyamatokat elindítani – mint az út Santiagóba; olyan város ez, amely képes befogadni a világ sok részéből érkező fiatalokat, mint napjainkban. Két tulajdonság, mely emlékeztet a kiaknázható nagy lehetőségekre és a nagy küldetésre: utakat nyitni, hogy együtt járjatok, és megvalósítsátok nagyszüleitek álmát, amely jövendölés: szeretet nélkül és Isten nélkül egyetlen ember sem élhet a földön. Innen manapság további új, jövőbe vezető utak indulhatnak Európa felé és a világ sok más helye felé. Fiatalok, a 21. század zarándokai vagytok, a köztünk lévő kötelékeket új módon is el tudjátok képzelni!

De nem arról van szó, hogy nagy programokat és terveket készítsetek, hanem arról, hogy engedjétek növekedni hiteteket, engedjétek, hogy a gyökerek életnedvei tápláljanak benneteket. Ahogy az elején mondtam nektek: a hitet nemcsak szavakkal adjuk át, hanem mozdulatokkal, tekintetekkel, cirógatásokkal, mint ahogy édesanyánk és nagymamánk tette; az otthon tanult dolgok ízével, egyszerűen és hamisítatlanul. Ahol sok zaj van, ott tudjunk meghallgatni; ahol zavar uralkodik, oda vigyünk egyetértést; ahol minden kétséges, ott világosságot gyújtsunk; ahol kizárnak embereket, oda osztozást vigyünk; a szenzációhajhászás, a gyors üzenetek és hírek közepette törődjünk mások teljes épségével; ahol agresszivitás uralkodik, ott a békének adjunk elsőbbséget; ahol hamisság terjed, oda az igazságot vigyük; hogy mindenben inkább utakat akarjunk nyitni, hogy érezzük gyermeki és testvéri hovatartozásunkat (vö. Üzenet a tömegtájékoztatás 2018-as világnapjára). Ezek az utóbbi szavak, melyeket mondtam, Assisi Szent Ferenc „muzsikáját” árasztják. Tudjátok-e mit tanácsolt Assisi Szent Ferenc a testvéreinek a hit átadására? Azt mondta: „Menjetek, hirdessétek az evangéliumot, és ha szükséges, akár szavakkal is!” [Az emberek tapsolnak.] Ez a taps Assisi Szent Ferencnek szól.

Lassan végére érek, egy bekezdés van hátra, de nem szeretném elmulasztani, hogy elmondjam, amit akkor tapasztaltam, amikor a térre érkeztem. Ott volt egy idős néni, elég idős, egy nagymama. Karjában ott volt a körülbelül kéthónapos unokája, nem lehetett több kéthónaposnál. Ahogy elmentem előtte, felmutatta nekem. Mosolygott, és egyfajta cinkos mosollyal mosolygott, mintha csak azt mondaná: „Nézd, most én tudok álmodni!” Elérzékenyültem abban a pillanatban, és sajnos nem volt bátorságom, hogy odamenjek és idehozzam őt előre. Ezért mesélem el. A nagyszülők álmodnak, amikor az unokák előrehaladnak, és az unokák bátorsággal telnek el, amikor a nagyszüleiktől gyökereket kapnak.

Románia „Isten Anyjának kertje”, és ezen a találkozón tudatosíthattam is ezt, mert Isten Anyja édesanya, aki gondozza gyermekei álmait, őrzi reményeiket, és örömet visz otthonaikba. Gyengéd és konkrét édesanya, aki gondjaiba vesz bennünket. Ti vagytok az az élő és reményteljes virágzó közösség, amelyet Édesanyánknak ajándékozhatunk. Őneki, a mi Édesanyánknak ajánljuk a fiatalok jövőjét, a családok és az Egyház jövőjét.

Mulțumesc! [Köszönöm!].