Szent Lőrinc diakónus, vértanú

Szent Lőrinc diakónus, vértanú

„Azt, aki szolgál nekem, meg fogja tisztelni az Atya”

Ez a rövid evangéliumi szakasz Jézus nyilvános működésének utolsó napjaiban hangzott el. Az Úr a betániai búcsúvacsorát követő napon hatalmas tömeg között találta magát. A húsvéti ünnepekre Jeruzsálembe gyülekező zarándokok ugyanis meghallották, hogy Jézus az Olajfák-hegyének túlsó lejtőjén töltötte az éjszakát, és onnan kíván a fővárosba vonulni, eléje mentek tehát. Ünnepélyesen akarták fogadni, hiszen sokan látták három éves működése idején csodáit, hallgatták beszédeit, és megérlelődött bennük a gondolat, hogy Ő lehet a megígért Messiás. Eszükbe jutott a zsoltáros felszólítása, hogyan kell fogadni Őt: „A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett. Az Úr műve ez, csodálatos a mi szemünkben. Ezt a napot az Úr adta, ujjongjunk és vigadjunk rajta! Nyújts, ó Uram segítséget, adj ó Uram, jó sikert! Áldott, aki az Úr nevében jön! Áldunk az Úr házából titeket. Az Úr Isten világosított meg minket. Álljatok sort az ünnepi lombokkal egészen az oltár szarváig”. (Zsolt 118,22-27) Amikor tehát a néptömeg átvonult az Olajfák hegyén, tördelni kezdték a fák frissen zöldülő lombjait. Közben Jézus Zakariás próféta jövendölését betöltve az erdő szélén megkötött szamárcsikót odavezettette magához, és tanítványai gyűrűjében felült a hátára. A nép körülvette és hangos örömujjongással kísérte diadalútján: „Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön, és Izrael királya!”(Jn 12,13) Jézus diadalmenetét teljessé tette, hogy odament hozzá két apostola, akiket görögök kértek fel, hogy Jézushoz vezessék őket, „mert látni szeretnék Jézust”(20-22) Jézus, aki nemcsak a zsidók messiásaként jött a világra, örömmel fogadta a kérést: „Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőüljön. Bizony, bizony mondom nektek, ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz”. (23-24) Jézus tehát örült a hozsannás fogadtatásnak, de még jobban annak, hogy meghalhat az emberekért, és halála érdeméből sokan részesülnek a megváltás kegyelmeiben. Ennek egyik remek szemléltetését jelenti a mai ünnep. A hatalmas Római Birodalom kétszázötven évig üldözte halálos gyűlölettel Jézus híveit. Ennek sorában az egyik legmegrázóbb történet Lőrinc római diakónus vértanúsága volt. Valerianus római császár rendeletére lángolt fel akkor, 258 folyamán a véres üldözés. Előbb II. Sixtus pápát végezték ki négy diakónusával együtt. Lőrincet hittagadásra vagy legalábbis az Egyház kincseinek átjátszására szerette volna rávenni a bíró, ezért kapott haladékot. Társai halála után négy nappal kellett előállítania a kincseket. Meg is tette: hosszú-hosszú sorokban vezette a bíróság elé a gazdag Róma rengeteg koldusát, akiket ő etetett napról napra. A dühbegurult bírónak ártatlan arccal mondta: Igen, valóban ők az Egyház igazi kincsei, én meg táplálom őket. A bíróban gonosz ötlet ébredt: Na jó, akkor téged tüzes rostélyra fektetve elevenen megsütünk. Megehetnek a végén. A fiatal diakónus örömmel fogadta a borzalmas halált. Hiába akartak vigyorogni kínzói, vidáman szenvedett Ura kegyelmével felvértezve. Egy idő múlva odaszólt a hóhérnak: meg is fordíthatsz, ez az oldalam egészen megsült. Akár ehetsz is belőlem. Te talán még arra is kapható vagy. Hite azóta is sok kereszténynek volt támasza. Jézus pedig boldogan mutathatta be a mennyországban: meghalt értem, és boldog, mert halála sok termést hozott.

Edit Stein: Szent Teréz Benedikta

Edit Stein: Szent Teréz Benedikta

„Miután megvilágosodtatok, a szenvedés kemény küzdelmét álltátok ki”

Edit Stein a múlt században élt. Zsidó családból származott. Ismerte ősei hitét, az Ószövetség kinyilatkoztatásait. Sok mindent tudott, ami Isten titokvilágából megismerhető volt, ami a pogányok babonáihoz, képzelgéseihez mérten csodálatosan tiszta, magasrendű hitet jelentett. Még a pogány filozófusok magasröptű eszmélkedéseit is messze fölülmúlta a zsidók ősi hite, de nem volt igazán boldogító tudás, mert az Írás az eljövendő Messiásban mutatja meg a beteljesülést. Az ószövetségi választott nép úgy vallja, hogy a Messiás nem jött el, tehát a várakozás gyötrelmeit élik át ma is. Edit Stein gondolkodó, azaz filozofikus alkat volt. Nem az emberi okoskodás tette naggyá, hanem az Újszövetség kinyilatkoztatása, a Szentháromság titkának ismerete, és a második isteni Személy, a Fiú megtestesülése, s az értük vállalt szenvedése és halála. Csodálatos megvilágosodás volt számára, hogy az Ószövetség valóban Jézusról szól. Így keresztelkedett meg és lett katolikus keresztény, majd kármelita apáca. A megvilágosodás után következett a szenvedés. A keresztény Európa egy része istentelen lett és embertelen is. Hazug önimádók és fajimádók, vagy éppenséggel a másik oldalon társadalmi osztály-imádók nyúzták, szenvedtették és ölték az istenes és emberséges embereket. Így lett ő is eme gonoszság áldozata. Imádkozzunk hozzá, mint Európa társvédőszentjéhez, hogy segítsen megvilágosulni az elbutított tömegeket, hogy ne legyen többé másokat szenvedtető embertelenség a földön.

Évközi 18 hét csütörtök

Évközi 18 hét csütörtök

Szám 20,1-13;Mt 16,13-23

Isten megígérte Ábrahámnak, hogy megtérése után fia születik, idővel nagy néppé növekszenek fiának leszármazottjai. Megtérésének ez lesz első jutalma, de türelemmel kell várakoznia. Második ígéretére, hogy nem marad hosszú ideig otthon nélkül, nem lesz örökös vándor a népe, bár rövidebb ideig, de arra is várakozni kell majd, a harmadik és legfontosabb ígéret pedig az volt, leszármazottjai közül születik majd a Megváltó: „Megáldalak és naggyá teszem majd nevedet, s te magad is áldás leszel. Általad nyer majd áldást a föld minden nemzetsége”. (Ter 12,2.3b) Harmincöt évnyi emberpróbáló várakozás után végre megszületett az ígért fiú, Izsák. Amikor felnőtt, Ábrahám már özvegy volt, szolgájával felkerestette régi rokonságát, és onnan Isten segítségével elhozta kisebbik urának a hozzá illő feleséget. Rebeka ikreket szült Izsáknak: Ézsaut (Edom) és Jákobot, akit később Isten Izraelnek nevezett el. Felnőtt korában ő nyerte el a messiási áldást, és tőle szült két fő és két mellékfelesége összesen tizenkét fiút. Ők lettek Izrael nemzetségének törzsfői és egyben a törzsek névadói is. Isten hét éves bőven termő év után hét éves száraz esztendőt küldött, s a nép Egyiptomba járt gabonát vásárolni. Isten megengedte, hogy Jákob zseninek mondható fiát irigy testvérei Egyiptomi rabszolgának adják el. Ő lett Egyiptom alkirálya és Közel- Kelet megmentője. A zsidók négyszázharminc évig voltak vendégei, majd nyomorgatott rabszolgái ennek a gazdag országnak. Isten elküldte a zsidó nép legkiválóbb nagyságát, Mózest, hogy vezesse ki népét a rabságból. Hitével, műveltségével, türelmével mindent megtett, amit az Úr parancsolt neki. Elvezette népét a Sínai hegyhez, hogy ott Isten megkösse velük az ó szövetséget. Isten parancsára főpappá szentelte bátyját, fiait pedig papokká. Kimunkáltatta az első közösségi istentisztelet eszközeit és szabályait. Öt irattekercsben írta le Isten minden parancsát, miután negyven nap és negyven éjjel hallgathatta a világ teremtését, későbbi történeteit. Végül elvezette mannával és fürjhússal jól tartott népét az ígéret földjének nevezett Kánaán déli határáig. Amíg a nép pihent, válogatott férfiakat küldött terepszemlére.A visszatérő kémek örömmel beszéltek tapasztalataikról.
Később, mint tudálékos bölcsek hajtogatni kezdték, hogy ők tizenketten hősként viselkedtek, de a többiek képtelenek lesznek elfoglalni Isten ajándékát, amit az Úr legalább hétszáz évvel korábban örökre népének ajándékozott. Forradalom tört ki. Istennek kellett lecsillapítania a kémeket, a felizgatott tömeget. Istenbüntetésül negyven esztendős sivatagi bolyongásra ítélte népét. Ez alatt az idő alatt mindenkinek, aki húsz évesen és azon felüli korban jött ki Egyiptomból, meg kellett halnia. Az útnak vége felé, egy végső vízhiányos napon újabb lázadás tört ki. A víz hiánya miatt kijelölt sziklára Mózes bosszúsan kettőt ütött. Mózes és Áron lázadásukért büntetést kaptak: Ti sem mehettek be az ígéret földjére!

Évközi 18 hét szerda

Évközi 18 hét szerda

Szám 13, 1-2 25-14, 1. 26-29. 34-35; Mt 15, 21-28

„Nem való elvenni a gyerekek kenyerét, és odadobni a kiskutyáknak”

Jézus hűségesen tartotta magát Atyja utasításaihoz. Ő, aki irgalmas Szívéről híres földi élete óta, ott áll Tírusz és Szidon határánál, nem lépi át a Szentföld határvonalát, mert Isten a Messiást közvetlenül a zsidóknak ígérte Ábrahám idejében, és csak rajtuk keresztül a többi nemzetnek. Az Atya akarata fontosabb volt számára a mindennapi kenyérnél. Ezt Jákob kútjánál jelentette ki apostolainak, amikor a szamaritánusok félzsidó-félpogány csoportjára várt, hogy a Messiás kegyelmeiben részesítse őket: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki küldött engem, hogy elvégezzem az ő művét”.(Jn 4, 34) Most egy pogány asszony, egy leányért aggódó igazi édesanya kiált utána: „Könyörülj rajtam, Uram, Dávid Fia! A lányomat kegyetlenül gyötri egy démon”. (Mt 15, 22) Jézus sokkal jobban szereti azt a démontól gyötört pogány kislányt, mint a tulajdon szülőanyja, hiszen az eget hagyta oda érte, mégsem hallgatja meg az anya könyörgését. Úgy tűnik mindenkinek, hogy kemény szívvel elfordul tőle. A tanítványok jól ismerik a zsidó társadalmi illemkódexet, hogy felnőtt zsidó férfi utcán nőt nem köszönthet, még saját édesanyját sem. Megértik Jézust, de sajnálják az asszonyt is. Jézusnak meg kell mondania, hogy hiába könyörög az anya a lánya érdekében, a szokásjog nem engedi, hogy segítsen rajtuk. Jézus nem erre a szokásjogra hivatkozik, hanem küldőjére: „Nem küldtek máshová, csak Izrael házának elveszett juhaihoz”. (24) Neki tehát nem parancsol a farizeusi jog, de Atyja igen. Ezt érzi meg a pogány édesanya. Merészen odamegy hozzá, leborul előtte, és úgy kéri: „Uram, segíts rajtam!” (25) Jézus próbálkozik egy közismert mondással: „Nem való elvenni a gyerekek kenyerét, és odadobni a kiskutyáknak”.(26) a mi modern fülünknek ez bizony kemény igének hangzik. A pogány édesanya azonban megtalálja a segítő szeretet mentőövét: „Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a morzsákból, amelyek lehullanak uruk asztaláról”. (27) Jézus ezt várta. A pogány asszony elismeri a választott nép elsőbbségét, de érzi, tudja a szíve mélyén, hogy a többi nép is Isten teremtménye, és a megváltás rajtuk, a zsidóságon keresztül, de minden nép kincse lesz. Egyelőre csak morzsát kaphatnak, de egykor majd az asztalon lesz az ő kezük is, és nemcsak morzsák után nyúlhatnak, hanem az egész kenyér, az Eukarisztia is az övék lesz és minden népé, aki hittel elfogadja Urának Jézust. Jézus megindokolja segítését: „Asszony, nagy a te hited! Legyen neked, amint akarod. És abban az órában meggyógyult a lánya”. (28) Tele van a világ, a mi világunk, tönkrement családokkal. Testben gyönyörű, fessen öltözött fiatalok jelentenek nagy, néha megoldhatatlan problémát.Jézus kétezer éve nem tartozik egyetlen néphez sem kizárólagosan. Minden nép csatlakozhat hozzá, és abban a pillanatban, ha hisz Jézusban, megkeresztelkedik, joga van az Eukarisztia asztalához ülni, az összes jótétemény Urát szívébe fogadni. Sok szülő, országnyi népek nem ott keresik az orvosságot, ahol megtalálható. Vissza Jézushoz, rajta keresztül a minden jó forrásához, a mennyei Atyához. Ha visszatalálnak szülők és gyermekek, megszűnnek a bajok, boldog világ ragyog majd fölöttünk.

Urunk színeváltozása

Urunk színeváltozása

„Szózat hangzott hozzá a magasztos dicsőségből: Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”

Urunk, Jézus Krisztus öröktől fogva készült arra, hogy istenfiúi természete mellé a teremtés utáni évezredekben felveszi majd az emberi természetet. Megtestesülése előtt és után megszámlálhatatlan férfi él a földön. Ők is Isten művei, a teremtés remekei, ha hittel elfogadják Isten parancsait és hisznek benne, ők is lehetnek Isten gyermekei. Jézuson kívül azonban mindenki más csak fogadott gyermeke lehet Istennek. Az Atya természetét, a végtelen nagy istenséget szellemi születéssel csak egyedül a Fiú örökölhette. A Fiúisten azért lett emberré, mert a teremtés előtt ezt a módot választotta az Atya, hogy a teremtendő lények az Ő Fiának az isteni természet mellé felvett emberi természetéből kapjanak méltó ősmintát. Így eleve büszke és boldog lehet minden ember, hogy az egész világmindenség ősmintája egy konkrét emberi természet, a Fiúisten személyi fönsége alatt az isteni természettel szorosan, elválaszthatatlanul egyesített emberi természet. Harminchárom évet tölthetett be a megtestesült Fiúisten a földön. Igaz, az ószövetségi választott nép, amelynek egy kiváltságos leánya szűzanyaként szülte Őt a világra, több jövendölést is kapott arról, mikor, hol születik Isten Fia emberi alakban, rövid földi élete alatt csak néhányszor mutatta meg embertestvéreinek, hogy ki is Ő valójában. Különben egyszerű emberként élt közöttünk harminc éves koráig, hogy testvéreinek az alázatosság példáját adja:Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt, aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr! az Atyaisten dicsőségére”. (Fil 2,5-11) Jézus születése egy betlehemi barlangban történt. Isten angyalt küldött eme csoda felfedésére betlehemi pásztoroknak: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus, Dávid városában. Ez lesz a jel számotokra: találni fogtok egy kisdedet pólyába takarva és jászolba fektetve. Ekkor azonnal mennyei sereg sokasága vette körül az angyalt és dicsérte Istent: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek”. (Lk 2,10-14) Körülbelül másfél év múlva bölcsek jöttek napkeletről, és keresték az újszülött Királyt, akinek eljöttét fényes csillag jelezte az égen. Harminc évesen kezdett tanítani és csodákat művelni. Ennek a küldetésnek vége felé pedig a Tábor hegy tetején Péter, Jakab és János nevű apostolainak jelent meg isteni fenségben, ragyogó fényben. Megjelent mellette Mózes és Illés az Ószövetség nagyjai közül. De a legfontosabb az Atya elhangzott szózata volt: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”. (2Pét 1,17) Tanuljuk meg csodálni és követni alázatát, hogy mi is testvéri dicsőséget kapjunk mellette.

Évközi. 18. hét Hétfő

Évközi. 18. hét Hétfő

Szám 11,4b-15; Mt 14,13-21

„Adjatok nekik ti enni”

Heródes Agrippa, a kisdedölő Nagy Heródes unokája, Galilea tartomány királyi címmel kitűntetett helytartója, születésnapi lakomáján egy táncosnő művészetét az illető kérésére azzal honorálta, hogy a börtönben hóhérral levágatta Keresztelő János fejét. Jézus ennek hallatán elvonult egy puszta helyre. Egyedül ment oda a tanítványaival. A környékbeli városokból azonban rengetegen sereglettek arrafelé a parton, amikor meghallották, hogy Jézus merre indult a hajóval.„Mikor kiszállt, meglátta a hatalmas tömeget. Megkönyörült rajtuk, és meggyógyította a köztük lévő betegeket”. Nem valószínű, hogy hivatkozott arra, ami a királyi börtönben történt. De mindenki észlelhette a megdöbbentő különbséget: A király szórakozik, nem átallja lefejeztetni a köztiszteletben álló prófétát, Jézus pedig nagy szeretettel, ingyen, azonnal meggyógyít minden beteget, aki csak odalép eléje. „Mikor este lett, odamentek hozzá a tanítványok és azt mondták neki: Sivár ez a hely és az idő is eljárt már. Bocsásd el a tömeget, hogy a falvakba menjenek és ennivalót vegyenek maguknak. Jézus azonban azt mondta nekik: Nincs rá szükség, hogy elmenjenek, adjatok nekik ti enni”. (15-16) Jézus ezzel elkezdi bemutatni küldetésének egyik főcélját: Küldője nem önző zsarnok, aki elvesz, hanem végtelenül jó Atya, aki általában a természet bámulatos erejével gondoskodik gyermekeiről, de jóságát időnként megmutatja közvetlen nagylelkűséggel, akár hatalmas csodával is. Minderről azonban senki nem sejtett semmit. Jézus tehát ragaszkodik ahhoz, hogy a tanítványai adjanak vacsorát a tízezres tömegnek. Ezért kell felkutatniuk az öt zsemlenagyságú kenyérkét és két halat. Csoportosan, könnyen számolhatóan ültetik le az embereket. Jézus tudatosítja az isteni vendégszeretetet. Megköszöni: „Azután fogta az öt kenyeret és két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte azokat, aztán odaadta a tanítványoknak, a tanítványok pedig a tömegnek. Mindnyájan ettek és jóllaktak”. (19-20)
Más forrásból tudjuk, hogy a jóllakott emberek összesúgtak: Ez a Názáreti Jézus ekkora csodára képes. Milyen jó lenne, ha visszahozná a mózesi időket, és ugyanígy minden nap adná nekünk jóllakásig a kenyeret és halat. Rajta! Emeljük vállunkra, és kiáltsuk ki királyunknak! Jézus azonban nem ilyen király kívánt lenni. Ezért gyorsan a hajócskába parancsolta tanítványait, és visszaküldte a kafarnaumi partra. Ő maga pedig felment a hegyre és egyedül imádkozott. Imádkozott azokért, akik ott részesültek a nagy jótéteményben, és azokért is, akik majd hallgatni vagy olvasni fogják ezt a történetet. Imádkozott, hogy értsék meg: Isten nem csodás tényekkel, hanem szeretetének természetes módon adott ajándékaival akar táplálni minket. Azt akarja, hogy a szántó-vető ember módján vele együtt munkálkodva érezzük, hogy Isten a maga gyermekeit nem nézi csecsemőknek, akiknek szájába kell adni az ennivalót. A szülő is abban leli örömét, hogy gyermeke felnő, elfogadja a szülői segítséget, ha megszorul, de maga is felnőttként viselkedik, megteszi a magáét, és hittel vallja, hogy sem a magot nem én csináltam, sem nem én szökkentettem szárba a csírát, nem én faragtam ki az új búzaszemeket a kalászokban: ezt mind a mennyei Atyám ajándékozta nekem az esővel és a napsugárral együtt. Azt akarja, hogy ma és holnap is ez a hit vezessen, és imám el ne apadjon soha.

NAGYASSZONYUNK, HAZÁNK REMÉNYE II.

NAGYASSZONYUNK, HAZÁNK REMÉNYE

elmélkedés második rész

Felvetődik a kérdés: Milyen címen, kiváltság szerint tisztelte a magyar nép Máriát Nagyasszonyának? Doktori értekezésemben bizonyítottam, hogy tiszteletük tárgya a Mennybevitt Szűzanya volt. A koronázási eskükereszt hátlapján olvasható ez a felirat: REGINA Caeli Patrona Hungariae: a mennynek Királynője Magyarország Patronája. Nagyboldogasszony napja régiesen: Nagy boldog azon nap Assumptio beatae Mariae (Döbrentei kódex) István országát nemcsak nemzete jólétéért igyekezett gazdag és gyönyörű földdé alakítani, hanem azért is, hogy Nagyasszonyunknak egyre méltóbb otthona legyen égi otthona mellett. Ezért könyörög Konrád császár támadása előtt: Ha úgy tetszik neked, Mennyek királynője és a magyar föld Védőasszonya, hogy ezt az örökös jogon rád bízott királyságot az ellenség feldúlja, és a Fiad hitét, amelyet nemrég plántáltunk a szittya keblekbe tüstént kitépje, kérlek, ez ne az én mulasztásom miatt történjék, hanem a te végzésedre. Új örökségedet szokott jóságoddal védd meg. Amit a pásztor bűne érdemel, azt ő mossa le; kíméld, kérlek, az ártatlan bárányokat.” (Hartvik) Imája nyomán az ellenség visszakozott. Öt évszázaddal később 1508 Vásárhely András pesti ferences ebben a szellemben írja hozzá verses kérését: Angyaloknak Nagyságos Asszonya kezdetű versét a törökvész ellen. Igaz, őt és társait a török nemsokára lefejeztette, de újabb százötven év múlva a felszabadító hadseregnek küldött zászlajára XI. Ince pápa ezt írta: „Budát Mária adja vissza’”. István életrajzírói megemlítik, hogy országát életében többször felajánlotta Nagyasszonyunknak, élete utolsó estjén pedig végrendeletileg neki ajándékozta országát: „Mennynek Királynője, a világ nemes megújítója, nagy könyörgéssel a te oltalmadba ajánlom a szent Egyházat a püspökökkel és a papokkal, az országot az előkelőkkel és a néppel együtt, s amikor tőlük végbúcsút veszek, lelkemet a te kezedre bízom”. (Hartvik, Vita S. Stephani, 84-85) Másnap, 1038. augusztus 15-én Szent István meghalt. Végrendelete életbe lépett. Országa, az egész Kárpátmedence örökké a Magyarok Nagyasszonya birtoka lett. Magyarok Nagyasszonyának tisztelete pedig tovább élt.A székesfehérvári nemzeti búcsúk a kegyelem forrásai maradtak. Az imádkozó hívők talán mégis a legszebb küldetést azzal vállalták, hogy a XIII. századtól elfogadták a domonkos szerzetesek rózsafüzér imáját, és abban a ferences Üdvözlégy imádságát kezdték mondani. A titok utáni könyörgést a ferencesek fűzték hozzá,és a magyar ferencesek a világon egyedül mint a Magyarok Nagyasszonya egyetlen tulajdon népe így imádkoznak: „Asszonyunk, (Királynőnk) Szűz Mária, Istennek Szent Anyja, imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. Ámen”.Nagyasszonyunk látogatásakor rámutatott, hogy Jézus kedvéért első királyunk sok jót tesz majd, népünk ezért bújhat bizakodva az ő oltalma alá.