Évközi 23 vasárnap

Évközi 23 vasárnap

Ez 33, 7-10; Róm 13, 8-10; Mt 18, 15-20

"Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd!”

A szentírási szöveg segítségével arra akar figyelmeztetni Egyházunk, hogy felelősséggel tartozunk egymásért. Különösen vonatkozik ez a felelősség a római katolikus papokra, akik folyamatosan hirdetik Isten kinyilatkoztatását, a gyóntatószékben kiszolgáltatják a bűnbocsánat kegyelmét. Nekik az Egyház minden tagja testvér, mindenkiért felelősséggel tartoznak. Ezekiel próféta írja: „Emberfia, őrnek állítottalak Izrael háza mellé, hogy halld számból szavaimat és közvetítsd üzeneteimet. Ha azt mondom az istentelennek: Istentelennek, meg kell halnod, és te nem teszel semmit, hogy az istentelent visszatérítsd útjáról, az istentelen meghal ugyan vétke miatt, de vétkét tőled kérem számon”(Ez 33, 7-8) Óriási a felelősség rajtunk! Meg kell mondanunk, mi az akarata a mindenség Urának, aki az istentelennek is Ura, hiába tiltakozik ellene a szerencsétlen istentagadó. Ha nem vállalnánk ezt a küldetést, minket is sújtana Isten ítélete. Mutatja ezt a folytatás is: „Ha ellenben meginted az istentelent, hogy hagyjon fel életmódjával és térjen meg, de nem tér le útjáról, meghal ugyan gonoszsága miatt, de te megmented életedet” (9) Itt nem pilátusi kézmosás következik, hanem a felelősség alól mentesülünk. Ennek a figyelmeztetésnek az evangélium szerint vannak fokozatai. „Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet” (Mt 18, 15) Ez történhet gyónáson belül és kívül is. „Ha azonban nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két társat, hogy kettőnek a tanúbizonysága vagy háromé tanúsítsa a dolgot” (16) Ez csak gyónáson kívül történhet. Ha rájuk sem hallgat, mondd meg a hívek közösségének. Ha a hívek közösségére sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos” (17) Ezzel nem azt állítja Jézus, hogy a keresztény elveszítheti a keresztség tényét, hiszen a keresztség szentsége eltörölhetetlen jelet hagy az ember lelkén, hanem vedd olybá, mintha nem is lenne keresztény. Felmerülhet a kérdés, vajon csak egyének privát dolgai tartoztak régen a prófétákra, ma, pedig a papokra? A közösség dolgában is felelősség van rajtunk. Jézus példája igazít el bennünket. Amikor az Úr a zsidó vezetőket kárpálja, így szól.„Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjukkal sem mozdítják meg azokat”(Mt 23,4) Amikor ünnepélyesen bevonult Jeruzsálembe és a tömeg ujjongva
hozsannázottja tömegből néhány farizeus azt mondta neki: Mester, figyelmeztesd tanítványaidat! Ő azonban azt mondta nekik: Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani”(Lk 19, 39-40) Pilátusnak, pedig így szólt:„Annak, aki engem a kezedbe adott, nagyobb a bűne” (Jn 19, 11)

Évközi 22 hét szombat

Évközi 22 hét szombat

1Kor 4, 9-15; Lk 6, 1-5

„Mert úgy gondolom, hogy Isten minket, apostolokat az utolsó helyre állított”

Miután Pál apostol Apollóval együtt Isten titkainak intézőjeként és Krisztus szolgáiként mutatta be magát, aztán a munkájukért járó elismerést vagy megrovást Krisztusra bízta, a gondolatsort így folytatja: Rajtunk tanuljátok meg, ne többet annál, ami írva van! Senki se fuvalkodjék kérkedve az egyikükkel, a másikkal szemben” (6) Ezzel talán arra utal az apostol, hogy a két Krisztust szolgáló alakjában a vetélkedő rajongó valahogy saját magát fedezi föl. Pál ezt egyszer s mindenkorra meg akarja állítani:„Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna? Már jóllaktatok, már gazdagok lettetek. Nélkülünk uralomra jutottatok; bár csak valóban uralomra jutottatok volna, hogy mi is uralkodhatnánk veletek együtt!”(7-8) Eme enyhe, de hathatós szidalmazás után Pál bemutatja, hogy milyen a keresztény alázat. „Mert úgy gondolom, hogy Isten minket, apostolokat az utolsó helyre állított, mint halálra szántakat, mert látványossága lettünk a világnak, az angyaloknak is, s az embereknek is” (9) Isten az angyalokkal sok mindent közölt a világ sorsáról, mielőtt megtörtént volna az esemény. Amikor Dániel kérlelte Istent, hogy vezesse vissza hazájába a zsidó rabokat, az Úr elküldte hozzá Gábriel főangyalt, hogy nyugtassa meg aggódó prófétáját: hamarosan kiadja a király a távozási engedélyt. Sőt, még azt is közli az angyal a hetek jövendölésével, hogy mikor fog megszületni a Messiás.(Dán 9) Viszont a történelem eseményeit általában az angyalok magából a történelemből ismerik meg. Erre utal az apostol: látványossága lettünk a világnak, az angyaloknak is, az embereknek is. A továbbiakban kitör Pál lelkéből az összegyűlt keserűség, hiszen neki sem mindegy, hogy az angyalok és az emberek szemében adott körülmények között milyeneknek látszanak Isten szolgái: „Mi oktalanok vagyunk Krisztusért, ti, pedig okosak Krisztusban; mi gyöngék, ti, pedig erősek; ti megbecsültek, mi pedig megvetettek. Mind ez óráig éhezünk és szomjazunk, nincs ruhánk, és verést szenvedünk, nincs otthonunk, és saját kezünkkel dolgozva fáradozunk. Ha átkoznak minket, mi áldást mondunk; ha üldöznek minket, mi eltűrjük; ha gyaláznak minket, mi jó szóval felelünk, szinte salakja lettünk a világnak, mindennek söpredékévé mind ez ideig”(10-13) Pál apostol sajnálja, hogy mindezt le kellett írnia, hiszen a mennyei Atya módján szereti volt híveit. Ezért nagyon okosan, Jézus szándékával nem ellenkezve (Mt 23, 8-11) meri magáról ezt állítani: „Ha tízezer tanítótok is volna Krisztusban, atyátok nincs sok, hiszen Jézus Krisztusban az evangélium által én adtam nektek életet. Kérlek tehát titeket, legyetek az én követőim!” (1Kor 4, 15-16)

 

 

SZENT BORISZ és GLEB

SZENT BORISZ és GLEB vértanúk

Borisz: +az Alta pataknál, Kijevtől délkeletre, 1015. július 24.

Gleb: +Szmolenszk közelében, 1015. szeptember 5.

Kijevi Szent Vladimir (lásd: 378. o.) birodalmának egy-egy erődítményét még életében fiai vezetésére bízta. Mivel az utódlás rendszere hiányzott, a nagyfejedelem halála (1015) számos utódjelöltben ébresztett politikai becsvágyat. Több vetélytárs jelentette be igényét Kijev trónjára. A krónika szerint turovi Szvjatopolk így nyilatkozott: ,,Meg akarom ölni minden testvéremet, és Oroszország egyeduralkodója akarok lenni.'' Ennek az irgalmatlan testvérharcnak esett áldozatul Borisz herceg (keresztneve Román) és muromi Gleb is (keresztneve Dávid). Ők voltak Vladimir legkisebb fiai, a fejedelemnek Anna bizánci hercegnővel kötött házassága előtti időből; anyjuk egy volgai bolgár nő volt.

Borisz apja halálakor a kijevi oroszföld déli részén tartózkodott, és visszatérőben volt a besenyők elleni hadjáratáról. Mivel tekintélyes hadsereg kísérte, különösen veszélyesnek tűnt féltestvére számára. Borisz határozottan visszautasította kíséretének ajánlatát, hogy hatalommal szerezze meg apja trónját, sőt még el is bocsátotta seregét. Nem hiányzott belőle a bátorság és a személyes vitézség, ám hogy bátyja ellen vonuljon, azt méltatlannak tartotta keresztény nevéhez.

Az ifjú herceg sejtette ugyan, hogy milyen sors vár rá, mégis vonakodott attól, hogy harcba bocsátkozzék, mert nem akarta megsérteni a testvéri szeretet törvényét. Tudta, hogy ,,Krisztus minden tanítványa azért jött a világra, hogy szenvedjen, hogy minden önkéntes vagy ártatlanul vállalt szenvedés Krisztus nevéért elviselt szenvedés''. Kevéssel halála előtt az Üdvözítő ikonja előtt térdelve így imádkozott: ,,Te a mi bűneinkért vetted magadra szenvedéseidet; erősíts meg, hogy én is vállalhassam az enyémet.'' Nemcsak Urunk szenvedéseire gondolt, hanem ,,Szent Nyikita és Szent Vjacseszláv (Szent Vencel, lásd: A szentek élete, 549. o.) szenvedéseire is. Az utóbbihoz akart hasonló lenni. Arra is gondolt, hogy Szent Borbálát saját apja ölte meg''.

Ha Borisz maga nem is, de életrajzírója bizonyára a herceg szenvedéseit Krisztus és a szent vértanúk szenvedése megújításának és folytatásának tekintette. A krónikás szerint Borisz Krisztus példájára imádkozott ellenségeiért is.

Gleb néhány évvel fiatalabb volt Borisznál, s ,,vértanúságát'' Szmolenszk közelében szenvedte el a Dnyeperen levő hajóján. Az uralomért vívott küzdelemben a győzelem nem Szvjatopolké, hanem Borisz és Gleb egy másik féltestvéréé, Jaroszláv fejedelemé lett. Mindkét herceg holttestét a Kijevtől nem messze levő Vizsgorod Baziliosz templomában temettette el, és szentté avatásuk érdekében is fáradozott. Haláluk napja különbözik, közös ünnepük, május 2-a az 1072-ben történt ereklyeátvitel emlékezete. Az orosz keresztények körében Borisz és Gleb olyan pár lett, mint számunkra Kozma és Damján, János és Pál. Idővel még a két név össze is olvadt: Boriszoglebszk lett a nép ajkán. Több falu és kolostor viselte ezt a nevet.

Mi a bűnbocsánat szentsége?

Mi a bűnbocsánat szentsége?

A bűnbocsánat szentsége az a szentség, amelyben a pap Istentől kapott hatalmával megbocsátja a keresztség után elkövetett bűnöket. Ez is szentség, tehát látható jel, amelyet Jézus kimondottan arra rendelt, hogy a keresztség után elkövetett bűnöket törölje el. A keresztség előtt elkövetett bűnöket a keresztség szentsége törli el az eredeti bűnnel együtt. Van-e hatalma Jézusnak a bűnök megbocsátására? Ezt a kérdést az Ószövetség hivatalos képviselői vetették fel Jézus nyilvános működésének elején. Négy férfi cipelte Jézus elé béna barátját. Testi gyógyulását remélték Jézustól. „Jézus pedig, amikor látta a hitüket, ezt mondta: Ember! Bocsánatot nyertek bűneid. Az írástudók és farizeusok erre tanakodni kezdtek. Kicsoda ez, hogy így káromkodik? Megbocsáthatja-e a bűnöket más, mint az Isten? Jézus azonban ismerte gondolataikat, és ezt válaszolta nekik: Miért gondoljátok ezt szívetekben? Mi könnyebb, azt mondani, Bocsánatot nyertek bűneid, vagy azt mondani: Kelj föl, és járj. Hogy pedig lássátok, hogy az Emberfiának hatalma van a földön a bűnöket megbocsátani – így szólt a bénához -: Kelj föl, fogd ágyadat, és menj haza. Az mindjárt fölkelt a szemük láttára, fogta az ágyát, amelyen feküdt, és hazament. Erre elcsodálkoztak mindnyájan, dicsőítették Istent, és félelemmel eltelve ezt mondták: Ma csodálatos dolgokat láttunk”. (Lk 5,20-26) a bűn állapota láthatatlan. Jézus hatalma is az. Ezért kellett Jézusnak előbb kijelenteni, hogy megbocsátotta a bűnöket,azután egy látható gyógyítással igazolni a láthatatlan bűnbocsánat megtörténtét.Miért bocsáthatja meg Jézus a bűnöket? Mert Ő Isten, és mert megváltó szenvedéseivel és kereszt-halálával kiérdemelte minden bűn bocsánatát. Ezt érzékeltette halála előtt közvetlenül, amikor a bocsánatot kérő jobb latornak teljes bűnbocsánatot adott:„Bizony, mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban!” (Lk 23,43)

A papok honnan kapták a bűnbocsátó hatalmat? Húsvétvasárnap este megjelent tanítványainak. Így szólt hozzájuk: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. Amikor ezt mondta, rájuk lehelt és így szólt hozzájuk: Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak”. (Jn 20,21-23) Mennybemenetele előtt pedig ezt parancsolta tanítványainak: „Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell és harmadnapon feltámadnia halottaiból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek”: (Lk 24,46-49)
Félni kell-e a bűnbocsánat szentségétől? Nem attól kell félni, hanem a bűn elkövetésétől.

Hogy kell fekészülni a szentgyónásra? Bűnbánó lélekkel, a javulás szándékával. Össze kell szedni minden bűnünket, a halálos bűnöket fajtájuk és számuk szerint. A bűnöket őszintén bánni kell. Ha készakarva kihagyja a gyónó csak egy halálos bűnét is, érvénytelen a szentgyónás. Ezt mondjuk szentségtörésnek. Ha kifelejt valaki halálos bűnt a bevallásból, a bűnei meg vannak bocsátva, a kifelejtett is. Viszont a legközelebbi szentgyónásban meg kell mondani, hogy ezt a bűnt legutóbb kifelejtettem a bűnbevallásból. Meg kell mondani a súlyosbító körülményeket is.Ha szülőjét bántja meg valaki akarattal
hozzá kell tenni: szülőmet bántottam meg.Fontos megjegyzés: a bűn istenbántás. A társadalmi laza megítélés nemmentesít senkit. A megfogant magzat első pillanattól kezdve ember. Senkinek sincs joga elvenni az életét. Isten védi.

Évközi 22 hét péntek

Évközi 22 hét péntek

1Kor 4, 1-5; Lk 5, 33-39

„Úgy tekintsen ránk minden ember, mint Krisztus szolgáira, és Isten titkainak intézőire”

Az apostol bemutatkozott a korintusiaknak, hogy felesleges vitatkozniuk azon, hogy melyik igehirdetőhöz jobb csatlakozniuk. Akik egymás után jöttek Korintusba, valamennyien Isten küldöttei. Megnyilatkozása szerint legbölcsebb, ha így néz rájuk minden ember, „mint Krisztus szolgáira, és Isten titkainak intézőire” Ez elsősorban a keresztény közösségre érvényes, mert ők már tudják, hogy nem önös érdekből jöttek Korintusba, mint a nagy hajók utasai, a város szépségére kíváncsi turisták, nem is a hajón hozott portékájukat kívánják eladni, mint a többi pénzes ember, a gazdag kereskedők. Nem is tudásukat akarják összemérni más filozófusokkal, mint a hírnévre vágyók, akik nyakukba akasztják bölcseletük fontos mondanivalóját, eme reklámmal hívják fel magukra a járókelők figyelmét: jöjjetek, hallgassatok meg engem, és az én tanításom szerint gondolkodjatok a világ dolgairól, mert akkor boldogok lesztek. Egyszerű öltözetünk, szerény magatartásunk arra utal, hogy mi nem önmagunkat akarjuk reklámozni, hanem a Názáreti Jézusról akarunk beszélni. „Mi az Ő szolgái vagyunk, és Isten –az egy igaz Isten- titkainak intézői” Minden embernek szól ez a figyelmeztetés.
A keresztények után azoknak a pogányoknak, akik kiábrándultak a bálványok élettelen szobraiból, és belső sugallatra, a keresztények életére kezdtek felfigyelni. Nagyon érdekes, hogy az önző embereknek a keresztényekről mi volt az első és legmeglepőbb észrevétele:
„Nézzétek, mennyire szeretik egymást!” Meglepődtek ezen? Nagyon.
Az önzés világából kitekintve azt látni, hogy vannak emberek,akik önzetlenül teszik a jót, akik önzetlenül igyekeznek a melléjük rendelt embereket boldoggá tenni, és elhiszik, hogy ennek kincs értéke van a másvilágon. Elhiszik, hogy „Szeretet az Isten, és aki a szeretetben marad, Istenben marad, és az Isten őbenne” (1Jn 4, 16) Ennek az Istennek vagyunk mi ügyintézői, és az Isten szolgáinak a szolgái. Biztosak vagyunk ebbéli hitünkben, mert a megsértett Isten saját egyszülött Fiát embertestvérünkké tette, rárakta a világ összes bűnét, vele szenvedtette le a kereszthalálban minden adósságunkat. Azt parancsolta, hogy mi is így szeressük egymást.(Jn 15, 12. 13) Azt hirdetjük, hogy minden ember lehet ennek az Istennek fogadott gyermeke. Megtanítunk minden önként jelentkezőt az üdvösség titkaira.„Márpedig az intézőtől azt várják, hogy hűséges legyen”(1Kor 4,2) Isten elvárja tőlünk: „Nekem azonban az a legkisebb gondom, hogy ti mondjatok rólam ítéletet, vagy más emberi fórum, sőt magam sem ítélem meg magamat. Semmiben sem érzem magam bűnösnek, de ez még nem tesz engem igazzá. Az Úr az, aki megítél engem. Tehát ne mondjatok ítéletet idő előtt, amíg el nem jön az Úr, aki a sötétség titkait megvilágítja, és a szívek szándékait is nyilvánosságra hozza. Akkor majd mindenki megkapja a dicséretet Istentől” (3-5) Boldogító ígéretként hozzáfűzhetjük: a keresztség szentsége nemcsak Isten gyermekévé tesz, hanem minden elkövetett bűnt eltöröl. Tiszta lappal indul tovább az új keresztény. Érdemes megfontolni. 

ANTIOCHIAI SZENT BABILÁSZ

Szent Babilász felszentelt vértanú

A szent és istenfélő Babilász az antiochiai egyház főpapja volt. Szellemi nyáját jól kormányozta, a híveknek példaképe volt minden jóban. Egy pogány ünnepen Babilász összegyűjtötte az antiochiai keresztényeket a templomba, hogy vérontásnélküli áldozatot mutassanak be Istennek. Ugyanakkor tanította a híveket az igaz hitre, buzdította őket az egyház melletti hűséges kitartásra. Déciusz császár, visszatérve a pogány ünnepségről, a keresztények temploma felé vette útját. Szeretett volna ott kíváncsiságból szétnézni, szerette volna a szent templomot beszennyezni. Babilász főpap a templom ajtójában várta és nem engedte meg, hogy Isten házába belépjen. Egyben megrótta a császárt bálványimádása miatt. A császár, látva a jelenlevő keresztényeket, nem akart erőszakosan a templomba lépni. Kísérői előtt megszégyenítve, palotájába ment.

Bosszújában megparancsolta, hogy másnap gyújtsák fel a keresztények templomát. Katonái megtették ezt. Babilász főpapot is magához hivatta. Szemrehányást tett neki előző napi viselkedéséért. Kíváncsi kérdéseket is feltett a keresztény hitről. Ezután következett a szokásos módszer. Először hízelgésekkel és ígéretekkel akarta rávenni a szent főpapot a bálványimádásra. Nem ért el vele semmi eredményt. Súlyos láncokat tétetett utána a főpap nyakára és lábaira, így akarta a városon körülvezetni. A főpap mellett volt három édestestvér fiú: Urbán, Prilidián és Apolloniosz. Babilász tanította őket, és úgy tartotta, mint saját fiait. A császár a főpapot börtönbe záratta, a három fiút magához hivatta, majd anyjukat Krisztodulát is. Hízelgéssel próbálta a gyermekeket bálványimádásra bírni. Mivel ezt megtagadták, anyjukkal együtt megverette őket. Kínzásul a főpapot és gyermekeket fára függesztették és tűzzel égették. A súlyos kínzások után a főpap és a gyermekek karddal lefejezve haltak meg. Az anyát szabadon engedték, ő ezután békében fejezte be életét. A szent főpap testét, kívánsága szerint, a keresztények azokkal a láncokkal temették el, amit a testén viselt. Vele temették el a három vértanú gyermeket is. Mindezek 251-ben történtek.

A papi hivatás

A papi hivatás

„A papi hivatás titok. „Egy csodálatos csere” (admirabile commercium) Isten és az ember között. A pap Krisztusnak adja emberségét, hogy Krisztus föl tudja azt használni a saját maga számára, mint az üdvösség eszközét, szinte másik önmagát alkotva belőle. Ha sikerül megértenünk ennek a „cserének” a titkát, akkor érthetjük meg, mi történik abban a fiatalban, aki meghallja a hívást: Kövess engem! És ezért mindent megtagad Krisztusért. Abban a biztos tudatban, hogy ezen az úton embersége kiteljesedik” (II. János Pál)

Jézus Krisztus, Isten egyszülött Fia, Atyja örökös szándéka szerint emberré lett. Emberi természetének két lényeges összetevője van: az anyagi test volt a teremtendő világ anyagi formáinak ősmintája, szellemi lelke pedig az angyalok és az emberi lelkeké. Isten az összes embert üdvösségre hívta meg, tehát arra, hogy viszonylag rövid földi élet után teste és lelke romlatlan egészében azonnal a mennyországba kerüljön Istenboldogító színe látására. Ősszüleink súlyos bűne miatt az ember ezt a lehetőséget elvesztette. Örök rendeltetése ugyan megmaradt, de teljesíteni nem tudta. Ezért volt arra szükség, hogy Isten Fia ne csak, mint a teremtés beteljesítője jöjjön el emberként a földre, hanem az ősbűn következményétől, az örök kárhozattól is mentse meg az embereket. Ezt, mint örök főpap emberi életének feláldozásával valósította meg. Meghalt értünk, majd feltámadva előkészíti számunkra a helyet a mennyországban. Ezt a szolgálatot Jézus az emberek közül válogatott papok közreműködésével alkalmazza. Már földi életében azzal kezdte üdvözítő szolgálatát, hogy tanítványokat választott az akkori férfiak közül, és meghívta őket: Jöjj, kövess engem! (Mk 1,16-20) Nem magyarázta meg, mire szól a tényleges meghívás. Azért lassanként minden tisztázódott: Jézusnak vissza kell térnie a mennyországba, de művét, az emberek üdvözítését folytatni akarja munkatársai, a papok közreműködésével. Ma is választ és hív műve folytatására papokat. A Szentséges Atya ezt csodálatos cserének nevezi. Jézus meghív valakit a papságra. Miért éppen őt? Titok. Annyit azonban megsejthetünk ebből a titokból, hogy a meghívottat Jézus jól ismeri. Testét és lelkét egyaránt alkalmasnak ítéli, sőt egyenesen alkalmasnak tervezte és alkotta meg a papságra. Jeremiás prófétának mondta:„Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, ismertelek, és mielőtt kijöttél anyád méhéből, megszenteltelek, prófétául rendeltelek a nemzetek számára” (Jer 1,5) Jézus olyan papot akar küldeni, akinek egész lénye, testi és lelki minősége az adott időben és körülmények között a lehető legalkalmasabb arra, hogy Jézust jelenítse meg, a céljait rajta keresztül tudja megvalósítani, a jövendő hívei rajta keresztül kapják meg, amire az üdvösségük érdekében szükséges a számukra. Isten megadja a lehetőséget. Meghívja örök választottját. Túl kevés a papi hivatás? Vagy eleve nem értik meg a hívó szót? Vagy annyira erős a földi hatás, hogy a mennyei vonatkozások eltörpülnek? Esetleg annyira földhöz tapad még a meghívott is, hogy nem látja értelmét Jézus kezére adni önmagát? Ha a meghívott megértené, hogy milyen nagy és fontos csere kell, hogy végbemenjen benne azért, hogy megértse: Jézus itt és most csak az eszével, jóindulatával, testi energiájával tudja és akarja célját elérni. Hogy önző, elzüllött világunkat csak azzal tudná jó útra vezetni, ha magát átengedné Jézus céljára; megértené, hogy orvosságnak van szánva kora társadalmi betegségeire. Ekkor ő is, mi is könnyebben értenénk meg, hogy működik Jézus üdvözítő ereje papjain keresztül. Minden meghívottnak, meg kellene értenie Isten rendelkezését: boldog csak az lehet, aki kizárólag mások boldogítására szánja életét.