Ferenc pápa homíliája a Szentszék jubileumán: Isten munkatársai vagyunk

A Szentszék jubileumi búcsúja Cathedra Petri ünnepén - ANSA

Február 22-én hétfő délelőtt, Szent Péter apostol székfoglalása ünnepén Ferenc pápa szentmisét mutatott be a Szent Péter bazilikában a Római kúria tagjainak, a Kormányzóság és a Szentszék egyéb intézményei munkatársainak és családtagjainak a jelenlétében. A pápával együtt közel ötven bíboros, mintegy száz püspök, ötszáz pap és sok ezer szentszéki munkatárs vett rész Cathedra Petri ünnepén, a Szentszék jubileumán, mely az egész délelőttöt kitöltötte.

A pápa pontos és egyszerű hívő ember

Aki korán érkezett a VI. Pál aulába, már ott találta az első sorban a bíborosok-püspökök között Ferenc pápát, aki jó példáját adta a pontosságnak. A szentszéki jubileum a kilenc órai napközi imaórával kezdődött, majd Marko Ivan Rupnik szlovén jezsuita teológus és mozaikművész mintegy félórás elmélkedést tartott, melyben a jubileum és a kúria szolgálatában álló személyek kapcsolatáról szólt: Belső szabadsággal, Krisztus és a felebarát befogadásával kínálják fel a communio, a krisztusi közösség megteremtésének a lehetőségét! A csendes reflexió után a Szentszék munkatársai hosszú kígyózó sorban haladtak a bazilika felé és imádság közben lépték át a Szent Kaput. A világi hívek között haladt Ferenc pápa és most ő is, egyszerű hívő emberként lépett át a Szent Kapun, jobbjával megérintve annak bronzszárnyát.

Díszbe öltöztetett Szent Péter szobor és a gyertyafényben lobogó Katedra

Fél tizenegykor kezdődött a latin nyelvű szentmise az ünnepi díszbe öltözött bazilikában. Péter apostol bronz szobrát az ősi hagyománynak megfelelően felöltöztették, vállára bíborszín köpenyt terítettek és a fejére helyezték a pápai hármas tiarát. A szentély mélyén pedig Bernini mester Péter széke bronzszobrát a Szentlélek ablak alatt sok száz gyertya világította meg és idézte fel a „régi szép, díszes időket”.

Szent Péter sírjánál vele együtt hitvallást teszünk

„Szent Péter apostol székfoglalásának az ünnepe összegyűjtött bennünket, Isten munkatársait, a Római kúria tagjait, a Kormányzóság és a Szentszék egyéb intézményei munkatársait és családtagjaikat. Átléptünk a Szent Kapun és ideérkeztünk Szent Péter sírjához, hogy vele együtt hitvallást tegyünk” – kezdte beszédét a pápa. „Ahogy elsőként ő ismerte el Jézust Isten Fiának és az életünk Urának, úgy mi is Krisztusra emeljük tekintetünket, az egyetlen alapra. Ő a „kőszikla”, akire  építenünk kell”.  A pápa Szent Ágoston szavait idézte, hogy „a háborgatott és megremegtetett egyház „nem omlik össze, mert kősziklán nyugszik, amiből Péter neve ered. Nem a kőszikla kapja a nevét Pétertől, hanem Péter nyeri a nevét a pietra-kősziklából, miként a Krisztus neve sem a keresztény szóból ered, hanem a keresztény kapja a nevét Krisztustól. A kő maga Krisztus és Péter is erre a sziklára épül rá” – hangsúlyozta Ferenc pápa.

Az irgalmas Jó Pásztor példájának a lelkületével

„Ebből a péteri hitvallásból ered mindnyájunk feladata, hogy válaszoljunk Isten felhívására. Különösképpen a pásztoroktól kívánja meg, hogy modellként magára az Istenre tekintsenek, aki gondjába veszi a nyáját. Ő ugyanis az elveszettek keresésére indul, összegyűjti őket és visszavezeti az akolba, bekötözi a sebeiket. Szeretete nem ismer határt, hogy még a leggyengébbekhez is eljusson az irgalma. Az egyház pásztorai hagyják, hogy a Jó Pásztor arca megvilágítsa, megtisztítsa és átalakítsa őket, és így megújultan küldje őket új missziókba. A mi saját környezetünkben, ahol dolgozunk, érezzük meg, műveljük és gyakoroljuk ezt a pásztori lelkületet, főként azok felé, akikkel nap mint találkozunk” – emelte ki a pápa.

Isten munkatársaiként hűséggel és irgalmassággal

„Meghívásunk jegyében Isten munkatársaiként veszünk részt ebben az alapvető és kivételes vállalkozásban, hogy a létezésünkkel tanúskodjunk a kegyelem erejéről, mely a Lélek hatalmával alakít át és újít meg. Hagyjuk, hogy az Úr megszabadítson minket mindattól, ami eltávolít a küldetésünktől, és fedezzük fel annak a szépségét, hogy megvalljuk a  hitünket az Úr Jézusban. A szolgálatban való hűség jól illeszkedik az irgalmassághoz, amiről tapasztalatot szeretnénk szerezni. A Szentírásban egyébként hűség és irgalmasság egymástól elválaszthatatlan kettősnév. Ahol az egyik, ott a másik, és éppen a kölcsönösségben és az egymás kiegészítésében lehet látni a Jó Pásztor jelenlétét. A hűség az a kívánalom, amely Krisztus szíve szerint akar cselekedni. Ezt kérte Jézus Pétertől, hogy nagylelkűen vezesse a rábízott nyájat, legyen példa mindenki számára. Ilyen módon, „amikor megjelenik a legfőbb Pásztor, elnyerik majd a dicsőség hervadhatatlan koszorúját” – zárta homíliáját Ferenc pápa a Szentszék jubileumi szentmiséjén.

Az Irgalmasság Szent Éve 85.

A kereszfához megyek - Elmélkedés hatodik rész

„Most a lelkiismeret életemnek átka lett, Istenem, hová legyek?  Nincs lelkemnek csendessége, rettent a bűn szörnyűsége Jaj, kétségbe kell esnem”
Először azoknak a lelkiismeretét próbáljuk megismerni, akik Jézus kortársai voltak és élesen szembehelyezkedtek vele. Az első, akinek a lelkiismerete pozitívan alakult, egy pogány római százados volt. „A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet. E szavakkal kilehelte lelkét. Amikor a százados a történteket látta, dicsőítette az Istent, s azt mondta: Ez az ember valóban igaz volt (Lk 23,44-47) Aztán az összeverődött kíváncsiak tömege. „És ez az egész kíváncsi tömeg, amely összeverődött, a történtek láttán mellét verte és szétoszlott” (48) Ott voltak Jézust és apostolait követő segítő asszonyok: „a hét első napján kora hajnalban kimentek a sírhoz, s magukkal vitték az előkészített illatszereket is. Úgy találták, hogy a kő el volt a sírtól hengerítve. Bementek, de az Úr Jézus testét nem találták. Még fel sem ocsúdtak meglepetésükből, már két férfi jelent meg mellettük ragyogó ruhában. Ijedtükben a földre szegeződött a tekintetük. De azok így szóltak hozzájuk: Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, feltámadt. Emlékezzetek vissza, mit mondott nektek, amikor még Galileában járt: az Emberfiának, mondta a bűnösök kezébe kell kerülnie, fölfeszítik, de harmadnap feltámad. Erre eszükbe jutottak e szavai. A sírtól visszatérve mindent hírül adtak a tizenegynek és a többieknek. Mária Magdolna, Johanna és Jakab anyja, Mária, s néhány más asszony hozta a hírt, aki még velük volt, az apostoloknak, de azok üres fecsegésnek tartották, és nem hittek nekik” (Lk 24,1-11) Nem beszél a Szentírás minden nekünk szánt isteni üzenetről. Imádkozva sok fontos eligazítást ad. Üdvünket szolgálja minden, ami tőle származik.

Nagyböjt 2. hete kedd

Nagyböjt 2. hete kedd

Akár tetszik, akár nem, Isten legnagyobb műveit emberi közvetítőkre bízza: az életadást (testi és lelki értelemben), az evangélium hirdetését, a legszentebb áldozat bemutatását, a szentségeket. Isten mintegy kiszolgáltatja, kezünkbe adja magát nekünk, gyarló embereknek. Ugyanakkor azonban nem a közvetítők személyes életszentségétől teszi függővé ajándékait: tanítása akkor is érvényes, ha méltatlan száj hirdeti, szentségei akkor is hatnak, ha azokat méltatlan kezek szolgáltatják ki.

Az ember, ha helyesen fogadja és igyekszik felnőni Istentől kapott hivatásához, küldetéséhez, annak szentsége őt magát is megszenteli. Ha azonban visszaél hivatásával, és hivatalt csinál belőle, amelyhez úgy ragaszkodik, mintha járna neki, súlyosan vétkezik küldője ellen. Bűne annál nagyobb, minél szentebb a feladat, amelyet rábíztak. (Ezért a mindenkori írástudók és farizeusok felelőssége is nagyobb, mint például azoké a művészeké, akik a szépség tanítószékében ülnek, s akiktől van mit tanulnunk, de életvitelüket nem kell követnünk, mert tehetségükhöz nem biztos, hogy megfelelő iránymutatást is kaptak, emberi sérüléseikkel pedig nem találták meg az igazi Orvost.)

Urunk Jézus, Te vagy az egyetlen a világtörténelemben, akiben a szó és a tett egysége maradéktalanul megvalósult, az egyetlen Mester, akinek nem csupán tanítása, de életének minden lépése is követésre méltó. Te nem raktál elviselhetetlen terheket az emberek vállára, hanem Te hordoztad a mi terheinket; Te nem azért jöttél, hogy neked szolgáljanak, hanem hogy Te szolgálj másoknak, és életedet add váltságul sokakért; Te nem foglaltad el az első helyeket, hanem megaláztad magad, és engedelmes lettél a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Taníts meg arra a lelkületre, mely egyedül méltó a Te követésedhez, és segíts, hogy amiben „írástudók” és „mesterek” vagyunk, azt életünkkel is hitelesítsük, amiben pedig tanítványok vagyunk, abban ne tanítóink hibáit, bűneit nézzük, hanem a szent tanítás szerint éljünk, melyet ők közvetítenek nekünk.

 

ANTIOCHIAI SZENT BARADÁT

Szent Baradát 

remete

Szentünk Antiochiából származott. Először Antiochia vidékén egy hegyen élt teljesen magányos életet böjtben, imádságban, virrasztásban, Istent szüntelenül dicsérve. Aztán felment egy sziklára, és ott egy ládában lakott. Állandóan görnyedt testtartásban élt, tűrte az időjárás viszontagságait a szellős láda miatt. Szent Teodót, antiochiai pátriárka meglátogatva őt, azt tanácsolta, hogy hagyja el az alkalmatlan lakást. Azután álló helyzetben élt, kezeit állandóan az ég felé tarva és az égre nézve. Gyenge testben erős lélek lakozott nála. Mivel sokan keresték fel tanácsért, útbaigazításért, a remete mindenkinek okos és hasznos tanácsokat adott. Közben óvakodott mindenféle gőgtől. Az V. században élt.

Pápai Lajos nagyböjti beszédsorozata II. – A keresztény jövője

A győr-révfalui és kisbácsai plébánia hívei zarándokoltak február 19-én a győri Nagyboldogasszony-székesegyházban őrzött Könnyező Szűzanya-kegyképhez. A bazilikában Pápai Lajos megyéspüspök mutatott be szentmisét és mondott szentbeszédet.

Sok évtizedes hagyomány a Győri Egyházmegyében, hogy a győri és a Győr környéki települések hívei a nagyböjti péntekeken elzarándokolnak a győri Könnyező Szűzanya kegyképéhez, vigasztalást és erőt kérve égi pártfogójuktól. Pápai Lajos püspök minden évben szentmisével és beszéddel fogadja a zarándokokat.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Pápai Lajos február 19-én elhangzott szentbeszédét.

Krisztusban Kedves Testvérek!

Az Evangéliumban hallottuk az Úr Jézus szavait: „Ha igaz voltotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juthattok be a mennyek országába.” (Mt 5,20) Az Úr Jézus egy egészen új jövőt állít elénk, ami értelmet ad mindennek, s amit minden vasárnap megvallunk a Hiszekegyben: „várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet.”

A neves svájci református teológus, Karl Barth nyilatkozta a Zsinat után egy rádióadásban, hogy örül annak, mikor katolikus testvérei lelkesen elkötelezik magukat a szociális igazságosság mellett, mikor sokat tesznek ezen a területen. De hangsúlyozta, hogy ezek – bármily fontosak is – mindig csak az „utolsó előtti kérdések” maradnak, s nekünk, keresztényeknek fel kell tenni az „utolsó kérdéseket” is. Ugyanis az azokra adott válasz határozza meg evilági életünket, helytállásunkat is.

Erről a kérdésről jelent meg a neves – nálunk kevéssé ismert – zsinati teológusnak, Gustave Martelet jezsuitának egy szép könyve ezzel a címmel: L’au – delà retrouvé, vagyis az újra megtalált túlvilág. Alcíme az érdekesebb: Christologie des fins dernières, a végső idők krisztológiája. A Hittani Kongregáció is kiadott ezzel kapcsolatban egy jelentős dokumentumot 1979-ben (Recentiores episcoporum synodi), valamint az NTB is külön dokumentumban foglalkozott e kérdéssel 1993-ban (Quelques questions actuelles concernant l’ eschatologie).

Vessünk egy pillantást a minket körülvevő világra. Minden emberben kiolthatatlan vágy van az örök élet után. Már a szeretetben megélünk valami többletet, valami transzcendenciát: hogy az ember nem lehet csak eszköz. Gabriel Marcel írta: „Ha valakinek azt mondom, hogy »szeretlek«, ez azt jelenti, hogy »azt akarom, hogy élj örökké«.” Ám óriási a szakadék a vágyam és a szomorú realitás között. Itt van mindenekelőtt az elmúlás ténye és tapasztalata.

Természetesen vannak „magyarázatok”, hogy megnyugtassanak. „Nincs halál” – mondják, csak egyesek halnak meg. Rónay György írta egyik versében: „…a hullámok múlandók, a hullámzás örök”. De érezzük, hogy ez nem megoldás. André Malraux írta a La condition humaine-ben, amely az első vietnámi háború idején játszódik, hogy fiatal anarchisták harcoltak, s az egyiket halálos lövés érte. Társai vigasztalták: tudod, hogy nincs halál, ügyünk győzedelmeskedik, stb. Mire ő így válaszolt: „Tudom, hogy nincs halál. De én… én meghalok.” S ilyenkor az ember nem tud hazudni önmagának.

Déry Tibor is felvetette egy cikkében (Egy nap hordaléka, Élet és Irodalom), hogy a halál gondolata foglalkoztatja. S feltette a kérdést: „Így tehát a halál kettőspont helyett pontot tesz az üzem leállása után? Hacsak – ami egyre bajosabb – nem hiszünk egy személy szerinti túlvilági folytatásban.” Amiben ő nemigen tudott hinni. De hozzátette, az akkori hivatalos ideológiára utalva, hogy: „Nem vigasztal, hogy belőlem fennmarad a nem emberi rész (atomok stb.), miközben ami valóban emberi, az eltűnik.” Szabó Lőrinc tragédiaként éli meg az elmúlást, szinte követeli a halhatatlanságot. Egyik versében (A hitetlen büntetése, 1937) írja, utalva versfordításaira:

„Por és hamu közt porladok és
bent istenekkel vagyok tele,
De nekem más kellene, nékem
egy külső isten kellene,
egy külső, közönséges isten,
isten, aki úgy van, ahogy
a fák vannak, isten, akit nem
én, a sóvárgás alkotok.”

Az árny keze című versében így sóhajt fel az emmauszi tanítványok történetére utalva:

„…szívem szakad, oly egyedül vagyok,
s kell a hit, a közösség, szeretet.
S kezét nyújtja. Mert beesteledett.”

Sajnos nem tud hinni, s ez az ő tragédiája: ő maga is annak érzi. Simon de Beauvoir is megállapítja, hogy még abban sem reménykedhet, hogy majd egymás mellett nyugszanak azzal, akit szeretett, mert „a semmitől a semmiig nincsen semmiféle út”. És mi, keresztények ebbe a világba állítjuk be meggyőződésünket: „hiszem a test föltámadását és az örök életet”.

Illyés Gyula a Kháron ladikján című művében csodálja a keresztények bátorságát: akik szinte kesztyűt dobnak a realitásnak, a tapasztalatnak, s hirdetik a föltámadást, örök életet. Ám ők nem voltak filozófusok, nem filozófiai levezetésként mondták, hogy „kell lenni örök életnek”. Ők egyszerű emberek voltak. És beszéltek valakiről, akit ismertek, ti. az Úr Jézusról, és tanúskodtak egy tényről, aminek tanúi voltak, tudniillik Krisztus feltámadásáról. S a mi hitünknek is ez az alapja.

Gabriel Marcel egy kérdésére válaszolta („Miért hiszek a feltámadt Krisztusban?”): mindig megdöbbent Szent Pál kijelentése, hogy „Ha (pedig) Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem.” (1Kor 15,14) Így csak az beszél – mondta –, aki teljesen biztos a dolgában. És valóban: Krisztus feltámadása nem egy a jelek közül, ami megerősít egy e nélkül is álló üzenetet, Krisztus feltámadása az üzenet maga! A központi misztérium. S ezen alapul az Egyház hite.

Szent Pál számára is ez volt a hitre jutásának nagy élménye, a Föltámadottal való találkozás a damaszkuszi úton. Ugyanez volt Szent Péter számára is az alap: „Ezt a Jézust támasztotta föl Isten – mondta –, s ennek mi mind a tanúi vagyunk.” (ApCsel 2,32) Hallgassuk csak Szent Pált: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk. De Krisztus feltámadt a halálból, elsőként a halottak közül.” (1Kor 15,20) Hallgassuk Antióchiai Szent Ignácot (†107): „..legyetek teljesen meggyőződve a Poncius Pilátus kormányzása alatt bekövetkezett születéséről, szenvedéséről és föltámadásáról!” (Magn. XI, 1.) Hallgassuk Meliton szárdeszi püspököt (II. század), hogy ujjong Krisztus föltámadásán:

„Ilyen az, aki alkotta az eget és a földet,
és aki formálta kezdetben az embert,
akit előre hirdettek a Törvény és a próféták,
aki megtestesült egy Szűztől,
akit felfüggesztettek egy fára,
akit eltemettek a földben,
aki föltámadt a halálból
és aki az egek magasságába ment föl,
aki az Atya jobbján ül,
- - - - - - - - - - - - - -
Ő az Alfa és az Omega,
Ő a kezdet és a vég.
- - - - - - - - - - - - - -
Ez a Krisztus, ez a Király, ez a Jézus;
Ő az Úr, Ő támadt föl halottaiból,
Ő ül az Atya jobbján,
Ő hordozza az Atyát és Őt hordozza az Atya;
Neki legyen dicsőség és hatalom századokon át.”

(Sources chrétiennes, 123. Cerf., 1966, 121–127. o.)

Ez az ősegyház hite – s ez a mi hitünk is! Ez a központi – az egyetlen misztérium!

A feltámadás értelmezésében két téves véglet van:

1. Az apologetikus túlzás, csoda, egy halott megelevenedése, amely megerősíti tanítását, amely e nélkül is létezne. Itt a lényeg sikkad el! A Föltámadás nemcsak a fundamentális tárgya, hanem mindenekelőtt a dogmatikáé!

2. A másik a kritikus túlzás: csak annyit jelentene a föltámadás, hogy „ügye megy tovább”. (Bultmann)

Ha Krisztus nem támadt volna föl, akkor – ahogy már Szent Pál írta –, hiábavaló lenne a hitünk. „Ügye nem ment volna tovább.” Gondoljunk csak az emmauszi tanítványokra! Dosztojevszkij a bázeli múzeumban látta Holbein képét a keresztről levett Jézusról. Egyik regényében (Félkegyelmű) meg is írta. A kép előtt megjegyzi az egyik szereplő: „Ha ezt nézem, nem tudom elhinni, hogy Krisztus feltámadt!” Míg a másik (s ebben Dosztojevszkij a saját véleményét mondatja ki): „Ha erre a képre nézek, biztos vagyok, hogy apostolai nem ilyennek látták utoljára!” Ugyanakkor Krisztus föltámadása nem hasonlítható Lázár feltámasztásához sem. Lázár erre a világra támadt fel, itt élt tovább és halt meg. A feltámadt Krisztus pedig már nem ennek a világnak a lakója. Feltámadt – átalakult. Más tér-idő kategóriában él már. Többé már nem halhat meg. Az apostoli igehirdetés is csak dadogva tud beszélni róla. Ő egy másik világba ment át, amit a Szentírás így is megfogalmaz: fölment a mennybe.

Krisztus feltámadása a – mi föltámadásunk záloga. A keresztségben az ő új, feltámadt élete elkezdődött bennünk. Emlékezzünk Gabriel Marcelre: „Azt akarom, hogy élj örökké!” De erre nekünk nincs hatalmunk. Viszont az Úr Jézusnak van. Akit nevén szólít, azt örök életre hívja. Ahogy a szaddúceusok ellenvetésére válaszolt: „Nem olvastátok Mózes könyvében a csipkebokorról szóló részben, mit mondott Isten a halottak feltámadásáról? Én, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene vagyok! Tehát nem a halottak Istene, hanem az élőké.” (Mk 13,26–27) Joseph Ratzinger (XVI. Benedek pápa) ezért beszélt a „dialogikus halhatatlanságról”. A kinyilatkoztatás nem kíváncsiságunkat elégíti ki (hogyan lesz?), hanem magát a tényt hirdeti, hogy reménységünk biztos legyen. A Hogyan? kérdése már Pál apostol korában is felmerült, neki is feltették a kérdést. De ő lehűtötte a kérdezőket: „Oktalan…” (1Kor 15,35–44).

Sajnos a tapasztalat az, hogy még a hívők között is sokan nem hisznek az örök életben. Ennek oka lehet egyrészt az ellenkező tapasztalat, hogy minden elmúlik, talán ezért is ad Isten néha jeleket az Egyházban is, másrészt sok helytelen elképzelés, mintha a föltámadás annyit jelentene, hogy a halottak előjönnek sírjukból, és folytatják a földi életet. De a földi örök élet mítoszát nem mi hirdetjük! Mi hirdetjük a tényt: hogy Krisztus föltámadt, s ahogy ő feltámadt, mint a halottak elsőszülöttje, úgy támaszt fel Isten minden embert az életre vagy ítéletre. S ahogy Krisztus föltámadásával új létmódba ment át, túllépte a mi történelmünk kategóriáit, úgy a mi feltámadásunk sem ennek a világnak az eseménye lesz – ezért is nem tudjuk elképzelni. Csak magát a tényt hinni!

Krisztusban Kedves Testvérek!

Nemeshegyi Péter SJ írta, hogy „…a nagybeteg [Boldog XXIII.] János pápa húsvétvasárnap beszélt. Tudta, hogy szervezetét roncsolta a rák, napjai meg vannak számolva. De szavaiból csak úgy áradt a béke, az öröm, a jóság. Beszéde végén húsz nyelven kívánt áldott húsvéti ünnepeket. Kiejtése nem volt tökéletes – de mindenki értette. Végül felkiáltott: Christus surrexit spes mea! – és a tömegből kitört a lelkesedés. Igen, Krisztus feltámadt, Krisztus él!” A nagyböjti szent időben erre a hitre kell nekünk is eljutni, hogy a hitből fakadó reménység követei lehessünk!

Ámen.

Az Irgalmasság Szent Éve 84.

A kereszfához megyek - Elmélkedés ötödik rész

Feltekintve a mérhetetlen csillagos égre azon elmélkedünk, hogy a Teremtő Isten az emberek életforrásává rendelte a napot. A többi csillag csak villog, de a napunk óriási hélion gáz tartalékát nem kímélve másodpercenként öt-hat tonna mennyiséget robbant fel. Amíg a túlforró energiamennyiség kitüremkedik a nap felszínére, sok hőt és fényt veszít, de töméntelen növény, állat és ezek gazdája a hétmilliárd ember nyeli az ingyen energiát és szeme lát a sugarak fényénél. Máskor is volt napfogyatkozás, de az Élet Ura ember testének gyilkosai óriási bűnt követnek el, mikor az Isten kedves városából kitoloncolt Messiást istengyalázással vádolják. A pogány Pilátushoz kísérve követelik, hogy minősítse római rabszolgává, katonáival űzesse ki Júdea tartomány fővárosából a Golgota tetején kijelölt rabszolga kivégző helyre. Mindehhez követelik, hogy istenemberi, csodatévő kezét, a jótevők útját járó lábát pedig idomtalan, kovácsolt vasszögekkel rögzítsék a tömör olajfából ácsolt kereszthez. A Nap égitest. Se nem lát, se nem hall, de a mindenek Ura megérezteti vele az emberi gonoszság borzalmait. Ezért írta az ihletett szerző az előző versben: „a Nap elsötétedett, ennyi kínt nem nézhetett. Borzadván rengett a föld. Sírt, kesergett, gyászolt minden az egész nagy természetben, de gyötrelmed nagyobb volt” (4) Hogyne lett volna mindennél nagyobb az Édesanya fájdalma. Hisz általa teljesedett be a több mint hétszáz éve Izajás próféta ajkáról elhangzott jövendölés:„Halljátok hát, Dávid háza! Nem elég nektek, hogy próbára teszitek az emberek türelmét, még az én Istenem türelmét is próbára teszitek?  Ezért az Úr maga ad nektek jelet: Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el” (Iz 7,13-14) Akkor Izajás próféta szállt szembe a bálványozó Ácház királlyal, itt a kereszt alatt a Megváltó Édesanyja néz szembe a megvalósult jövendöléssel:„Ne félj, Mária!  Kegyelmet találtál Istennél! Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. Nagy lesz ő, és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Dávid házán örökké, s országának nem lesz vége”(Lk 1,30-33) Most pedig „a nép bámészkodott, a főtanács tagjai gúnyolódtak: Másokat megmentett – mondták - most mentse meg magát, ha ő a Messiás, az Isten választottja” Az egyik fölfeszített gonosztevő káromolta: Nem te vagy a Krisztus? Szabadítsd meg hát magadat és minket is. A másik rászólt: Nem félsz az Istentől? Hisz te is ugyanazt a büntetést szenveded. Mi tetteink méltó jutalmát kapjuk. De ő nem csinált semmi rosszat. Aztán hozzá fordult: Jézus, emlékezzél meg rólam országodban. Ezt válaszolta neki: Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban. A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet. E szavakkal kilehelte lelkét” (Lk 23,35-46)

Szent Péter apostol székfoglalása

Szent Péter apostol székfoglalása       
1Pét 5,1-4; Mt 16,13-19
„mint elöljárótársuk és Krisztus szenvedésének tanúja és az ő dicsőségének is részese”

Jézus,Atyja útmutatása szerint Szent Pétert szemelte ki, hogy Egyházának legfőbb pásztora, Jézus Krisztus helytartója legyen. Amikor Jakab és János apostolok édesanyjuk közvetítésével azt kérték az Úrtól, hogy Jézus országában ők ketten legyenek a főminiszterek, akik Jézus mellett ülnek jobb és baloldalon, Jézus kereken kijelentette, hogy ezt a kérést nem ő dönti el, ezt az Atyaisten saját maga adományozza (Mt 20,20-23) a két apostolnak ezt már korábban is meg kellett volna érteniük, amikor Péter felelt Jézus kérdésére. „És ti kinek tartotok engem? Simon Péter válaszolt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Jézus azt felelte neki: Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyben van. És mondom neked: Te Péter (szikla) vagy és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a menyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is”. (Mt 16,15-19) Jézusnak ekkor még nem volt Egyháza. Az Isten fiait majd a halálával fogja egybegyűjteni (congrego> ekkaleo> ekklészia> Egyház). „Egyikük pedig, Kaifás, aki abban az esztendőben főpap volt, azt mondta nekik: Ti nem tudtok semmit, s arra sem gondoltok, hogy jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért, mint ha az egész nemzet elveszik! Ezt pedig nem magától mondta, hanem főpap lévén abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a (zsidó)nemzetért, és nemcsak a nemzetért, hanem hogy az Isten szétszórt gyermekeit egybegyűjtse”. (Jn 11,49-52) Az összegyűjtést Jézus kereszthalálával vitte végbe. Ezért mondják az egyházatyák, hogy Jézus oldalából a lándzsadöfés nyomán született meg az Egyház, és a szentségek, a kegyelemeszközök, amelyekkel Jézus a világ minden nemzetéből összegyűjtött embereket Isten gyermekeinek új és örök Egyházában egyesíti. Péter akkor még nem volt szikla. Megrendült a félelemtől, megtagadta Krisztusát. Feltámadt Ura ezt a három tagadást három szeretet-nyilatkozattal visszavontnak tekinti, rábízza ténylegesen összes hívének vezetését. Ettől kezdve Péter Jézus helytartója. Halálával pedig ez a hűség örök pecsétet kap (Jn 21,19) Ma ezt a titkot ünnepeljük: Péter tanítószékének, katedrájának hívjuk ezt a tanításban, kegyelemosztásban kifejeződő krisztusi megbízatást. Péter tanítószéke először Jeruzsálemben állt, aztán Péterrel együtt áttelepült rövid időre a Szíriai Antióchiába, majd végül és örökre Rómába. Pár évszázad múlva fogalmazta meg világosan egy egyházatya: „Ubi Petrus, ibi Ecclesia” Ahol Péter van, ott van az Egyház. Nagyon fontos tudnunk, hogy mi azt az egyházat nevezzük Egyházunknak, amelyet az Atya jelölt meg és szentesített Jézus szavaival: „Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni Egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta” Egy az Atya, egy a Krisztus, egy halála volt, és egy Egyháza van.