Ferenc pápa a passzionistákhoz: Közel lenni a szenvedő világhoz

A pápa október 22-én fogadta a passzionista szerzeteseket, akik október 6. és 27. között tartják nagykáptalanjukat Rómában.

Ferenc pápa arra kérte a passzionistákat, hogy segítsék elő a lelki gyógyulást és a kiengesztelődést, amelyre nagy szüksége van a régi és új sebektől szenvedő világnak. Szenteljék magukat különösen is a legszegényebbeknek, a legelhagyatottabb helyeken. A Szentatya kiemelte, értékes tanúságtételt jelent a passzionista szerzetesek emberekhez való közelsége, amely hagyományosan a nép missziókban, a lelkivezetésben és a bűnbánat szentségének kiszolgáltatásában jut kifejeződésre.

Az Egyháznak olyan szolgákra van szüksége, akik gyengédséggel szólnak az emberekhez, ítélkezés nélkül meghallgatják és irgalommal befogadják őket. Az Egyház ma erős felhívást érez arra, hogy kilépjen önmagából és elmenjen a földrajzi és egzisztenciális perifériákra – hangsúlyozta a pápa.

A változásoknak ebben a időszakában, amikor korszakváltást élünk át, arra kaptak meghívást a passzionista szerzetesek, hogy figyeljék a jelent és a Szentlélek cselekedeteit, fürkészve az idők jeleit. Új helyzetek új válaszokat igényelnek – mutatott rá a Szentatya. – Keresztes Szent Pál kreatívan válaszolt kora szükségleteire. Regulájában felismerte, hogy „Isten szeretete nagyon találékony és nem igazán a szavak, hanem inkább a tettek és a szeretetteljes példamutatás által mutatkozik meg”. A passzionisták üzenetének ereje és egyszerűsége, amely a kereszten kinyilatkoztatást nyert isteni szeretet, ma is szólni tud a társadalomhoz, amely megtanulta, hogy ne a szavaknak, hanem a tényeknek higgyen.

Sok istenkereső fiatalnak Jézus szenvedése a remény és a bátorság forrása lehet, amely megtanítja nekik, hogy Isten mindenkit egyenként és a végsőkig szeret – zárta a passzionista rend nagykáptalanjának résztvevőihez intézett beszédét Ferenc pápa.

A passzionisták rendjét (lat. Congregatio Passionis Jesu Christi, CP) 1720-ban alapította Keresztes Szent Pál. 1741-ben nyertek pápai jóváhagyást. Szemlélődő életet élnek, s a hármas szerzetesi fogadalommal kötelezik magukat a Krisztus szenvedése iránti tisztelet ápolására és terjesztésére. Ruhájuk: fekete reverenda bőrövvel és rózsafüzérrel, szívük felett a passzionista jelvénnyel.                                         

    (Magyar katolikus lexikon)

Évközi 29. hét kedd

Évközi 29. hét kedd

Három nagy valóság hiányzik a hitre nem jutott ember életéből: Krisztus, a reménység és a békesség; s ez a három egy, mert ahogy a mai Szentleckében Krisztus a mi békességünknek mondatik, más helyen azt találjuk, hogy Krisztus a mi reménységünk. Valójában tehát a békére és reményre szomjazó ember nem valamire vágyik, hanem magára Jézus Krisztusra. Van persze valamiféle reményük a Krisztust nem ismerőknek is, hiszen a pogányok is hittek egyfajta túlvilági életben, ahol a lélek árnyként él tovább, ez a sápadt reménység azonban össze sem hasonlítható azzal az új reménységgel, melyet Húsvét hajnala ragyogtatott fel a testében megdicsőült Jézus Krisztusban. A keresztény reménység nem azonos az Ószövetségben fokozatosan kibontakozó reménykedéssel sem, amely abban állt, hogy az igazak az idők végén majd feltámadnak: a kereszténység abban remél, ami már megtörtént és végbement Jézus testének megdicsőülésében. Ezért a mi reménységünk tárgya nem is a világvégi feltámadás, hanem maga az Úr Jézus Krisztus!

Különösen is felragyog ez a misztérium elhagyatottságunk sötét éjszakájában, amikor lehullottak a csillagok, és a hold sem világít, amikor igazságtalannak érezzük a sorsunkat, és talán létezésünk értelmét is megkérdőjelezzük. Ő nem hagy cserben minket, soha meg nem feledkezik rólunk, mert pótolhatatlan vagyunk számára a szeretet isteni titkának örvénylő mélységeiben. Az ember, aki személy, sohasem találhatja meg lelke békéjét tárgyakban vagy személytelen dolgokban, csak egy másik személyben, szívének végső nyugalmát pedig nem lelheti meg másutt, csak a végtelenül és örökké szerető személyek közösségében, a Szentháromság egy Istenben.

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy a mai Evangélium szolgáját követve felövezzük magunkat, meggyújtsuk szívünkben az eljöveteledbe vetett reménység gyertyáját, és így várjuk érkezésedet. Ne engedd, kérünk, hogy elborítson az elkeseredés és kétségbeesés parttalan érzése, hanem a legkilátástalanabb helyzetben is megtapasztaljuk azt a békességet, amely nem más, mint a Te titokzatos jelenléted, végső eljöveteled előtti kegyelmi látogatásod.

Hierapoliszi Szent Aberk

Szent Aberk 

püspök.

Marcus Aurelius császár uralkodása alatt a főként pogányok által lakott Hierapoliszban, Aberk volt a püspök. Egy napon, a pogányok ünnepén, látva a bálványimádók áldozatait, imádságban fordult Istenhez értük. Látomásában egy ifjú vesszőt adott a kezébe, hogy azzal rombolja szét a bálványokat. Másnap Aberk így is cselekedett. A pogányok ezért halálát kívánták. Az összegyűlt tömeghez kiment a szent főpap és kiűzte a két ifjúból az ördögöt, felemelte őket a földről. Az egész város kérte a püspököt, hogy oktassa őket és keresztelje meg. Aberk ezt meg is tette. Ezek után meg Szíriában, Mezopotámiában és Kis-Ázsiában hirdette az Evangéliumot. Mindenütt rombolta a bálványtemplomokat, felvilágosította a sötétségben élőket, gyógyította a betegeket és sok csodát tett. Végül ismét Hierapoliszba tért vissza, és éveken át gondozta szellemi nyáját. Halálának idejét jó előre megtudva, elbúcsúzott híveitől. Életének 73. évében, 167 körül békében hunyt el hívei között.

„Ne féljetek!” – II. János Pál pápa székfoglaló homíliája (Róma, 1978. október 22.)

„Ne féljetek!” – II. János Pál pápa székfoglaló homíliája (Róma, 1978. október 22.)

Szent II. János Pál pápa homíliáját adjuk közre az alábbiakban, mely a római Szent Péter téren bemutatott első ünnepélyes szentmisében hangzott el negyven évvel ezelőtt.

„Te vagy a Krisztus, az elő Isten Fia!” (Mt 16,16) Ezeket a szavakat Simon, Jónás fia mondta Fülöp Cezareájának vidékén. Igen, a saját nyelvén mondta ki, mély, eleven és átérzett meggyőződéssel, de amit kimondott, az nem belőle származott, nem Ő maga volt a forrása: „mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ezt ki neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van”(Mt 16,17)

Ezek a hitnek a szavai voltak. És e szavak jelzik Péter küldetésének kezdetét az üdvtörténetben, Isten népének történelmében. Ettől fogva, e hitvallás elhangzásától kezdve Isten népe üdvösségének szent története más dimenziókat nyert: az Egyház történelmi távlataiban kezdett megmutatkozni. Az üdvtörténet ezen egyházi dimenziói eredetükben és születésükben a hit szavához tartoznak, és ahhoz az emberhez kötődnek, aki e szavakat kimondta: „Te Péter vagy – azaz kőszikla, kőszál –, és én tereád mint sziklára fogom építeni Egyházamat”. Ma és ezen a helyen újra el kell hangoznia és újra meg kell hallanunk ezeket a szavakat: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!”

Igen, Testvéreim és Gyermekeim, először ezeket kell elmondanunk és meghallanotok. Mert e szavak tartalma szemünk elé állítja az élő Isten misztériumát: azt a titkot, amelyet a Fiú ismer és elhozott nekünk. Ugyanis senki nem hozta oly közel az emberekhez az élő Istent, és senki nem nyilatkoztatta ki úgy, ahogy Ő maga. Istenismeretünkben és Isten felé vezető utunkon teljesen ezekhez a szavakhoz vagyunk kötve: „Aki engem lát, látja az Atyát”. Isten, aki végtelen, kifürkészhetetlen és kimondhatatlan, közel jött hozzánk Jézus Krisztusban, az egyszülött Fiúban, aki Szűz Máriától született a betlehemi barlangistállóban.

Valamennyien, hívő emberek, akik birtokában vagytok a hit fölbecsülhetetlen ajándékának; s mind, akik keresitek Istent, de azok is, akiket még kétségek gyötörnek, halljátok meg újra – ma és ezen a szent helyen – Simon Péter szavait, és ezekben a szavakban az Egyház hitét. Mert bennük van az új igazság, sőt a végső és megmásíthatatlan igazság az emberről: hogy az ember az élő Isten fia! „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia!”

Ma az új római püspök ünnepélyesen megkezdi szolgálatát és elkezdi Péter küldetésének teljesítését. Mert Péter ebben a városban bontakoztatta ki és fejezte be az Úrtól kapott küldetését. Az Úr hozzá fordult és ezt mondta neki: „...amikor még fiatal voltál, magad övezted föl magadat és oda mentél, ahova akartál. De majd ha megöregszel, kiterjeszted a kezeidet, más övez föl téged és oda visz, ahova te nem akarod.” (Jn 21,18)

Péter eljött Rómába! Mi vezérelte őt, és mi hozta el ebbe a Városba, a Római Birodalom szívébe, ha nem az Úrtól kapott indítás iránti engedelmesség? Ez a galileai halász talán nem is akart idejönni. Talán szívesebben maradt volna otthon, a Genezáreti-tó partján hajójával és hálói között. De az Úr szavára, indításának engedelmeskedve, elérkezett idáig.

Egy nagyon régi hagyomány szerint (ami nagyszerű irodalmi formát kapott Henryk Sienkiewicz regényében) a Néró-féle üldözés idején Péter el akarta hagyni Rómát. De az Úr közbelépett: szembe jött vele. Péter ezzel a kérdéssel fordult hozzá: „Quo vadis, Domine? – Hová mégy, Uram?” Az Úr ezt válaszolta neki: „Megyek Rómába, hogy másodszor is megfeszítsenek.” Péter erre visszatért a városba, és ott maradt egészen addig, míg megfeszítették.

Igen, Testvéreim és Gyermekeim, Róma Péter székvárosa. A századok folyamán mindig új és új püspökök léptek az ő helyébe. És ma is új püspök foglalja el Péter római székét. Egy püspök, aki telve van félelemmel és a saját méltatlanságának tudatával. De hogyan ne remegne a neki szóló meghívás nagyságától és ennek a Római Széknek az Egyház egésze felé szóló küldetésétől?

Ma olyan püspök kerül Péter római székébe, aki maga nem római. Egy olyan püspök, aki Lengyelország fia. De ettől a perctől kezdve maga is rómaivá lesz. Igen, római lesz! Azért is, mert egy olyan nemzet fia, amelynek a történelme, a csíráitól kezdve és ezeréves folyamatában mindvégig, eleven, erős, megszakítások nélküli kapcsolatban élt Péter székével; egy olyan nemzet fia, amely mindig hűséges volt a Római Székhez. Ó, micsoda kifürkészhetetlenek az isteni gondviselés tervei!

Az elmúlt századokban, amikor Péter utóda elfoglalta az ő székét, a fejére tették a hármas uralkodás jelképét, a tiarát. Az utolsó így megkoronázott pápa VI. Pál pápa volt 1963-ban. De a koronázás szertartása után mar soha nem viselte a tiarát, és szabadságot hagyott utódának abban a kérdésben, hogy akarja-e viselni.

I. János Pál pápa, akinek emléke elevenen él a szívünkben, nem akarta viselni a tiarát, és nem akarja az ő utóda sem. Nincs itt az ideje annak, hogy visszatérjünk a koronázás szertartásához és a tiarához, amelyet – talán méltatlanul – a pápák e világi hatalma szimbólumának tekintettek.

A mi korunk arra szólít, arra ösztökél és arra kötelez, hogy az Úrra tekintsünk, és Krisztus legfőbb hatalmának misztériumában merüljünk el alázatos és áhítatos meditációban. Mert Ő, aki Szűz Máriától született – az ács fia, ahogy vélekedtek róla, és az élő Isten Fia, amint Péter megvallotta –, azért jött, hogy valamennyiünkből „papi népet” alkosson.

A II. Vatikáni Zsinat emlékezetünkbe idézte ennek a hatalomnak a misztériumát és azt a tényt, hogy Krisztus küldetése – a Pap, a prófétai Tanító és a Király küldetése – folytatódik az Egyházban. Mindenki, Isten egész népe részese ennek a hármas küldetésnek. A múltban talán azért is tették a pápa fejére a hármas koronát, hogy ezzel a szimbólummal fejezzék ki, hogy Krisztus Egyházának egész hierarchikus rendje, az egész „szent hatalom”, amelyet az Egyházban gyakorolnak, nem egyéb, mint szolgálat. Olyan szolgálat, amelynek egyetlen célja van: hogy Isten egész népe részesedjék Krisztusnak e hármas küldetésében és mindig az Úr hatalma alatt maradjon. Ez a hatalom nem e világi eredetű, hanem a mennyei Atyától való, s a kereszt és a föltámadás misztériumából következik.

Az Úr feltétlen és mégis édes és szelíd hatalma az ember legmélyebb vágyainak felel meg, és kielégíti értelmének, akaratának és szívének legmagasabb törekvéseit; nem az erőszak nyelvén beszél, hanem a szeretetben és az igazságban fejezi ki magát.

Péter új utóda a Római Székben ma alázattal, de bizakodva és áhítattal így imádkozik: „Ó Krisztus! Engedd, hogy a te egyetlen hatalmad szolgája lehessek! A te édes hatalmad szolgája! A te hanyatlást nem ismerő hatalmad szolgája! Tedd meg, hogy szolga legyek, sőt a te szolgáidnak a szolgája!”

Testvéreim! Ne féljetek Krisztus körül összegyűlni és elfogadni az ő hatalmát! Legyetek segítségére a pápának és mindazoknak, akik Krisztusnak akarnak szolgálni és Krisztus hatalmával akarják szolgálni az embert és az egész emberiséget!

Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki Krisztus előtt a kapukat! Nyissátok meg az ő üdvözítő hatalma előtt az államhatárokat, a gazdasági és politikai rendszerek határait, a kultúra, a fejlődés és a civilizáció széles mezőinek korlátait. Ne féljetek! Krisztus tudja, hogy „mi lakik az emberben”. De egyedülő tudja ezt! Manapság az emberek nagyon sokszor nem tudják, hogy mit hordoznak magukban, lelkük mélyén, a szívükben. Sokszor olyan bizonytalanná válik a földi élet értelme.

Kételyek árasztják el az embert, és kétségbe is tud esni. Engedjétek tehát – kérlek benneteket, alázattal és bizalommal kérlek –, hagyjátok, hogy Krisztus beszéljen az emberekhez. Egyedül nála vannak az élet, az örök élet igéi!

Ma üli az Egyház a Missziók vasárnapját. Azért imádkozik, elmélkedik és cselekszik, hogy Krisztus szava el tudjon jutni minden emberhez; hogy életet adó szavait úgy hallgassák az emberek, mint a remény, az üdvösség és a teljes szabadulás üzenetét.

Megköszönöm mindenkinek, aki úgy határozott, hogy részt vesz Péter új utódjának ünnepélyes szolgálatkezdésén.

Szívből köszönetet mondok az Államfőknek, a diplomáciai képviseleteknek, és a kormányküldöttségeknek, hogy megjelenésükkel megtiszteltek.
Köszönet nektek, Római Anyaszentegyház Bíborosai!
Köszönetet mondok nektek, szeretett Püspöktestvéreim!
Köszönet nektek Papok, de nektek is, minden szerzet fiai és leányai!
Köszönet nektek, Rómaiak!
Köszönet a zarándokoknak, akik a világ minden tájáról eljöttek!
És köszöntésem mindazoknak, akik kapcsolatban vannak velünk ebben a szentmisében a rádió vagy a televízió révén.

Ezután néhány lengyel mondat következett, amit olaszul így magyarázott meg a pápa a jelenlévőknek:
Ez most imádságra szóló felhívás volt, hogy imádkozzanak az új pápáért Lengyel-országban. De ugyanazzal a felhívással fordulok a Katolikus Egyház minden Fiához és Leányához is. Emlékezzetek meg rólam ma és mindig imádságaitokban!

Kitárom a szívemet felétek is, különböző keresztény közösségeket képviselő Testvérek, és külön szeretettel fordulok azokhoz, akik egy közeli személyes találkozásra várva vannak itt jelen. Addig is őszinte köszönetemet fejezem ki nektek a jelenlétetekért!

És most az összes emberhez fordulok, minden emberhez. De mekkora tisztelettel kell kimondania Krisztus apostolának ezt a szót: EMBER!
– Imádkozzatok értem!
– Segítsetek, hogy szolgálni tudjalak titeket! Ámen.