Nagyböjt 3 hete szombat
Oz 6, 1-6; Lk 18, 9-14
„Azoknak, akik elbizakodottak”
Az emberek ritkán látnak a nagy szavakat hangoztatók homloka mögé. Nehéz eldönteni bizonyos súlyos körülmények között, hogy igaz-e, amit állítanak, egyesek vagy hazudnak? Ilyenkor jó, hogy akad olyan általános szabály, ami kisegíti a döntésre kényszerülő, de tanácstalan embert. Aki tudja, hogy az igazság és a szeretet egy lelkületnek a jellemzői, azt is tudomásul kell, hogy vegye: a hazugság a gyűlölettel ugyanígy egy akolba tartozik. Ha tehát döntenem kell, elfogadjam-e valakinek az ígéretét, megbízhatok-e szavai őszinteségében vagy nem, figyelnem kell állásfoglalása másik jellemzőjére: ha a szándéka általános jó akaratról, ellenfele megítélésében önzetlenségről tanúskodik, akkor az objektív szeretetről és annak párjáról, az igazságról kapunk bizonyságot. Joggal feltételezhetjük, hogy igazat beszél, megbízhatunk benne. Ha azonban általános gyűlölettől hemzseg a beszéde, főleg, ha ellenfelét oktalanul vádolja, sőt állandóan ócsárolja, akkor a gyűlölet beszél belőle, és gátlástalanul hazudik. Jézus a ma felolvasott példabeszédében szintén erre tanít minket. A farizeusok úgy beszéltek önmagukról, mint akik kifogástalanul gyakorolják vallásukat. A zsidó közmeggyőződés, pedig a vámosokat és az adószedőket közönséges, nyilvános bűnösöknek könyvelte el. Jézus arra hívja fel figyelmünket, hogy az a perdöntő, hogyan vélekedik róluk a felséges Isten. Mindkét csoportból felmegy egy-egy képviselő a zsidók templomába. A farizeus öntudatosan előremegy, kihúzza magát, és belekezd öndicséretébe: „Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenből”. (Lk 18, 11-12) Hallgatva őt, mire gondolunk: Igaz-e, vagy hazudik? Látszólag igaz: nem rabol, nem tör házasságot, kétszer böjtöl, megadja a tizedet a templomnak, a levitáknak. Viszont rosszul imádkozik, mert nem a végtelenül jó Istent dicsőíti, hanem önimádó, - lenézi a vámost, mert mások is ezt teszik,- támadja Jézust, mert nem feltétlen bámulója a farizeusi hagyományoknak, -és féktelenül gőgös, mint a sátán. A vámostól mit hallunk? Miután alázattal letérdel a templom puszta kövére, alázattal mellét veri, és csak ennyit rebeg el az ajka: „Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!” (13) Ő maga mondja őszintén, hogy bűnös. Akkor könnyű dolgunk van, nekünk csak helyben kell hagynunk saját ítéletét. Vagy mégsem? Jézus szava a döntő: „Mondom nektek, ez megigazultabban ment haza, mint amaz. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják”. (14) Bárkiről vagy bármiről van kétségünk, átmenetileg döntsünk a bevezetésben ajánlott mód szerint. A végső döntéssel, pedig várjuk meg Isten ítéletét.
Oz 6, 1-6; Lk 18, 9-14
„Azoknak, akik elbizakodottak”
Az emberek ritkán látnak a nagy szavakat hangoztatók homloka mögé. Nehéz eldönteni bizonyos súlyos körülmények között, hogy igaz-e, amit állítanak, egyesek vagy hazudnak? Ilyenkor jó, hogy akad olyan általános szabály, ami kisegíti a döntésre kényszerülő, de tanácstalan embert. Aki tudja, hogy az igazság és a szeretet egy lelkületnek a jellemzői, azt is tudomásul kell, hogy vegye: a hazugság a gyűlölettel ugyanígy egy akolba tartozik. Ha tehát döntenem kell, elfogadjam-e valakinek az ígéretét, megbízhatok-e szavai őszinteségében vagy nem, figyelnem kell állásfoglalása másik jellemzőjére: ha a szándéka általános jó akaratról, ellenfele megítélésében önzetlenségről tanúskodik, akkor az objektív szeretetről és annak párjáról, az igazságról kapunk bizonyságot. Joggal feltételezhetjük, hogy igazat beszél, megbízhatunk benne. Ha azonban általános gyűlölettől hemzseg a beszéde, főleg, ha ellenfelét oktalanul vádolja, sőt állandóan ócsárolja, akkor a gyűlölet beszél belőle, és gátlástalanul hazudik. Jézus a ma felolvasott példabeszédében szintén erre tanít minket. A farizeusok úgy beszéltek önmagukról, mint akik kifogástalanul gyakorolják vallásukat. A zsidó közmeggyőződés, pedig a vámosokat és az adószedőket közönséges, nyilvános bűnösöknek könyvelte el. Jézus arra hívja fel figyelmünket, hogy az a perdöntő, hogyan vélekedik róluk a felséges Isten. Mindkét csoportból felmegy egy-egy képviselő a zsidók templomába. A farizeus öntudatosan előremegy, kihúzza magát, és belekezd öndicséretébe: „Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenből”. (Lk 18, 11-12) Hallgatva őt, mire gondolunk: Igaz-e, vagy hazudik? Látszólag igaz: nem rabol, nem tör házasságot, kétszer böjtöl, megadja a tizedet a templomnak, a levitáknak. Viszont rosszul imádkozik, mert nem a végtelenül jó Istent dicsőíti, hanem önimádó, - lenézi a vámost, mert mások is ezt teszik,- támadja Jézust, mert nem feltétlen bámulója a farizeusi hagyományoknak, -és féktelenül gőgös, mint a sátán. A vámostól mit hallunk? Miután alázattal letérdel a templom puszta kövére, alázattal mellét veri, és csak ennyit rebeg el az ajka: „Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!” (13) Ő maga mondja őszintén, hogy bűnös. Akkor könnyű dolgunk van, nekünk csak helyben kell hagynunk saját ítéletét. Vagy mégsem? Jézus szava a döntő: „Mondom nektek, ez megigazultabban ment haza, mint amaz. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják”. (14) Bárkiről vagy bármiről van kétségünk, átmenetileg döntsünk a bevezetésben ajánlott mód szerint. A végső döntéssel, pedig várjuk meg Isten ítéletét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése