Az Irgalmasság Éve 18.

Nem emlékszem arra, hogy szülőfalumban szokás lett volna Jézushoz ajándék ügyben a karácsonyi levélírás. Nagyobbacska gyermekként visszaemlékeztünk arra, hogy a kivágott fenyők testvérei volt azoknak, amelyek levágatlanul ott maradtak a falunkat körülvevő rengeteg erdőben. Megértettük, hogy a zöld fenyők azokból a fenyőtobozokból nőnek ki, amelyeket a hatalmasra nőtt fenyőfák érleltek és hullattak a gazdag erdei talajba. Hittanórákon azt tanultuk, hogy a Teremtő díszítette fel a kopár földet növényekkel, mert a teremtett embernek a fákra mindig nagy szükségük volt. A hatalmas törzseket kivágva ezekből készültek a családi házak tetőzetei, a gallyaikból pattogó tüzelő lett főzéshez, téli fűtéshez. Az égből érkező napsugarakat azért is sugározta tavasztól őszig, hogy ennivalót érleljen, a fákon remek ízű gyümölcsöt teremjen, és mindez Isten adománya. A karácsony betetőzése volt a magasságból ránk sugárzó isteni jóságnak. Vallásos szüleinktől, majd precízebben a hitoktató papjainktól hamar megtanultuk a teljes igazságot, hogy mire való ez a gyönyörű világ: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvösséget szerezzen a világnak. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában”. (Jn 3,16-18) a karácsony az egészségesen nevelt és tanított gyerekek számára tehát nem a karácsonyfa díszeire épült, hanem arra, hogy Isten Atyánk saját isteni Fiát elküldte a földre, hogy nekünk Ő fogadott testvérünk legyen, mi pedig az övéi, és a mennyországban örökké éljünk majd együtt boldogan. Ezt a szeretetet köszönjük meg Istennek: Istenünk, légy áldott!