Húsvét 7. hét kedd
Sokszor
hallani szülők, nevelők szájából mintegy önigazolásképpen, hogy ők mindent
megtettek azért a gyermekért, s lám, mégis mi lett belőle... De vajon valóban
mindent megtettek? Azzal, hogy anyagi jólétet teremtettek számukra, hogy
megtanították őket bizonyos ismeretekre – akár teológiaiakra is –, és ellátták
őket jó tanácsokkal, hogy boldogulni tudjanak az életben, vajon teljesítették a
rájuk bízott feladatot, s elmondhatják Szent Pállal: „Nem szárad rajtam
senkinek a vére sem”?
Semmilyen
igazságot, de főként a Jézustól kapott teljes igazságot nem lehet másképp
másképp átadni, mint hogy magunk is arra tesszük fel egész életünket. Aki nem
vállalja az életszentség keskeny útján való járást, hiába tesz meg mindent,
végül is visszariad attól, hogy Isten akaratát teljes egészében feltárja a
rábízottak előtt, hiszen ő maga sem akarja teljes egészében megismerni.
Tanítása és élete között nincs teljes megfelelés, s ez azt sugallja, mintha
lehetne úgy élni, hogy Isten nem mindig és nem mindenben Isten az ember
számára. A ránk bízott munkát csak akkor végezzük el egészen, ha a krisztusi
kinyilatkoztatást úgy adjuk át gyermekeinknek, tanítványainknak, hogy lássák
rajtunk, hogy ez áll életünk középpontjában. Ezek után mellékes, hogy milyen
módon halunk majd meg, hogy lesz-e alkalmunk ünnepélyesen elbúcsúzni
szeretteinktől. Akkor halálunk nem hatálytalanítja, hanem pecsétjével
hitelesíti és végérvényessé teszi tanúságtételünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése