Tagle Fülöp-szigeteki bíboros: „Fel kell mutatnunk a reményt!”

Tagle Fülöp-szigeteki bíboros: „Fel kell mutatnunk a reményt!”

Luis Antonio Tagle Fülöp-szigeteki bíboros, manilai érsek Erdő Péter bíboros, prímás meghívására a Budapest-Esztergomi Főegyházmegye pedagógusainak tartott konferencia vendége volt május 25-én, csütörtökön. Ebből az alkalomból adott interjút szerkesztőségünknek.

– A Biblia olvasásának és a karitász gyakorlásának fontosságáról beszélt a pedagógusoknak Esztergomban. Miért éppen ezt a két témát választotta?

– Először is azért, mert Erdő Péter bíboros úr ezt a két témát javasolta: a Biblia vagy a karitász szerepe a katolikus iskolákban nevelt gyermekek számára. Úgy döntöttem, mindkettőről beszélek, hiszen nagyon fontos kérdés a gyermekek nevelésében, hogyan integrálható a személyiségükbe Isten szava és a segítő szeretet. A II. vatikáni zsinat tanítása a keresztény nevelésről sok fontos dologra rávilágított: nem csak az információk, a tudományos adatok átadása fontos, az igazi cél, hogy emberségesebb és hitelesebb embereket neveljünk. A keresztény nevelésben az emberiesség modellje Jézus. De hogyan találkozunk Jézussal? A Biblián és a segítő szereteten keresztül, amikor meglátjuk Jézust a felebarátainkban. A katolikus nevelés célja, hogy megteremtsük ezt a légkört, ebben a kultúrában formáljuk a fiatalok személyiségét. Az emberiesség kultúrájában, amely Jézus személyére összpontosít. Isten szava és a szeretet gyakorlása nélkül nem lehet találkozni Jézus személyével.

– Nagy Szent Gergely pápa mondása juthat erről eszünkbe: „Isten szava együtt növekszik azzal, aki olvassa.”

– Igen, létezik ez a dinamika: amikor hittel olvasom az evangéliumot, nemcsak Jézus személyével találkozom, hanem az egész emberiséggel, sok ember történetével is. Jézus idejében élt emberekről van szó az evangéliumokban, de ezek a történetek ma is folytatódnak: köztünk vannak a szegények, a hajléktalanok, az éhezők, a kirekesztés áldozatai, a bűnös emberek, akiket elítél a társadalom, és itt vannak a farizeusok is. Jézus története nagyon emberi és nagyon hétköznapi, ma is folyamatosan zajlik. Amikor Isten szavát olvassuk, korunk világának helyzetéről is olvasunk. Amikor irgalmasan cselekszem, elmegyek például egy menekülttáborba, akkor az evangélium fényében jól értem azt a helyzetet, ami ott uralkodik. Ha egy keresztény meg akarja érteni a mai világot, ott van a válasz a Szentírásban. Ugyanakkor jobban megértem és értékelem az evangéliumot, ha a saját tapasztalataim fényében olvasom, ha ismerem a szegények szenvedését. Nem lehet azt mondani, hogy én inkább erre vagy arra hajlok, ez nem választás kérdése, a Biblia olvasása és a karitász gyakorlása egyaránt fontos.

– Olaszul megjelent könyvének címe: A legutolsóktól tanultam. Hogyan lehet tőlük tanulni?

– A címet valójában a szerzők javasolták, akik az interjúkat készítették velem. Úgy látták, ez a vezérfonala a beszélgetéseknek: egy püspök úgy növekszik bölcsességben, hogy az utolsóktól tanul. A legszegényebbekben nagy bölcsesség van, vannak dolgok, amiket csak a szegények tudnak. Eszembe jut, amikor szeminaristaként Manila egy szegénynegyedében vettem részt karácsony vigíliáján szentmisén. A terület tulajdonosa néhány nappal korábban úgy döntött, hogy elűzi a szegényeket a földjéről, mert a családjának szüksége van rá, ráadásul azonnal. Amikor a szentmisén a Miatyánk elimádkozására került sor, a pap felhívását követően csendben maradtak a hívek. Senki nem tudta elkezdeni… Kellett néhány perc, hogy a közösség az Atyjához tudjon szólni. Egy idős nagymama megmagyarázta: „Nektek könnyű azt mondani, hogy »Mi Atyánk…, mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma«, mert biztosak vagytok benne, hogy amikor hazamentek, van Atyátok, van ételetek. Isten valóban Atya, de bennünk van egy belső harc, időnként küzdenünk kell a kétséggel, és engednünk kell, hogy a hit győzedelmeskedjen.” Igazi mester volt ez a néni. Sok ilyen ember volt, akitől tanulhattam hitről, reményről, nagylelkűségről. Az igazi, hiteles nagylelkűségről: a szegények között találkoztam sokakkal, akiknek szinte semmijük nincs, mégis gondolnak másokra, megosztják azt a keveset velük.

– 2015-ben a Caritas Internationalis elnökévé választották. Mit jelent Önnek ez a megbízatás?

– Úgy érzem, meghívást kaptam rá. Úgy választottak meg, hogy nem is voltam jelen, elküldték a nevemet, de nem volt országos szintű tapasztalatom sem, csak az egyházmegyei karitászt ismertem. Azt mondták, ne aggódjak, ez csak egy jelölés. Aztán megválasztottak, és most már nemcsak meghívás számomra, hanem formálódás, nevel engem is. A nehéz helyzetekből tanulok. Felfedeztem, hogy a Caritas egyik missziója a humanitárius segítségnyújtáson, a szegények megsegítésén túl az, hogy a remény jelét mutassa fel a nehéz helyzetekben. A hit tekintetével megláthatjuk, hol vannak a remény jelei. Ott vannak a menekülttáborok, szörnyű helyek: látom, érzem a szegénységet, a szenvedést, az igazságtalanságot, ugyanakkor mást is látok. Látom azt az édesapát, akinek semmije nincs, mégis játszik a kislányával, minden áldozatot meghoz a szenvedésnek ebben a sivatagában, és ebben a gesztusban kinyílik a szeretet virága. Egy szudáni családdal találkoztam Görögországban: Szudánból Szíriába, onnan Törökországba, majd Görögországba mentek, hihetetlenül hosszú úton, a háború elől menekülve. A feleség várandós volt, és a táborban szülte meg a gyermekét. Hirtelen eltűnt a háború szörnyű emléke, megszületett az élet. Ennek a családnak az öröme azt hirdette, hogy érdemes szenvedni az új életért. Sok a konkrét feladat a Caritas Internationalisban, ott van Venezuela, a szíriai háború, az iraki keresztények helyzete. Pakisztán, Mianmar… 65 millió menekült él a földön, rengetegen éheznek. Segíteni kell őket, és meg kell mutatni, hogy van remény, a szeretet legyőzi a szenvedést, győz a háborúk felett is. Fel kell mutatnunk ezt a reményt.

– Mik a prioritások ennek a világméretű szervezetnek a működésében?

– Minden évben indítunk egy kampányt, idén a fő téma a migráció, a migránsokkal való személyes találkozás fényében. A világ számos részén félelem uralkodik a migránsokkal szemben. A legtöbben, akik félnek, nem találkoztak soha egyetlen migránssal sem. Fel szeretnénk hívni a figyelmet a személyes találkozásra: aki találkozik egy migránssal, az látja, hogy normális, hétköznapi ember, olyan, mint ő, lehetne ő maga is, vagy lehetnének a szülei, rokonai. A személyes találkozás szellemében tekintünk a migrációra. A Caritas nem old meg minden problémát, nem számolja fel a háború gyökereit, de előmozdíthatja a találkozást, a személyességet.

– Vannak, akik azt gondolják, a karitász egyfajta kiegészítő tevékenység, egyes emberek feladata…

– Ez nem így van. XVI. Benedek pápa a Deus caritas est kezdetű enciklikájában azt mondta, hogy az Egyház mint közösség három dologra épül: Isten szavára, a szentségekre, különösen az Eucharisztiára és a karitászra. Az egész közösség feladata a karitász, nem csak egy csoporté, mindenkinek meg kell tennie a maga részét. Azt javasoljuk, mindenki kezdje a saját kis világában: a családban, az iskolában, a boltban… És a kis mag, ami a földbe hull, lassan kihajt. Az én kis hozzájárulásomnak, a kis küldetésemnek sok gyümölcse van, melyek túlvezetnek a saját kis világomon.

– Magyarország a Fülöp-szigetektől veszi át a stafétát 2020-ban az eucharisztikus kongresszus megszervezésével. Hazájában a kongresszuson fontos szerepe volt a karitásznak. Milyen összefüggés van az Eucharisztia, Krisztus megtört teste és a megtört ember között?

– Mi hozzászoktunk ahhoz, hogy az eucharisztikus misztériumra úgy gondoljunk, a kenyér Jézus jelenlétévé változott. Ez igaz, de az evangéliumban, különösen János evangéliuma hatodik fejezetében ott van az is, hogy Jézus maga vált kenyérré: „Én vagyok az élet kenyere.” Nemcsak a kenyér válik Jézussá, hanem Jézus maga kenyérként jelenik meg. Az ő teste a megtört test, a kenyér, az ehető kenyér. A Bibliában, a teológiában van egyfajta egymásba mosódás: test és kenyér egymásba mosódása. Hol van Máté evangéliuma szerint Krisztus teste? Az éhezőkben, a mezítelenekben, a sebezhető, gyenge testekben. Szeminarista voltam, amikor 1974-ben Kalkuttai Teréz anya a Fülöp-szigetekre látogatott. Egy interjúban megkérdezték tőle, hogy amikor elmegy más népekhez, miért a szegényekhez megy oda, akik piszkosak, tanulatlanok, nehéz velük beszélgetni. Ő csak annyit válaszolt: „Én Jézust látom bennük. Jézus testét érintem meg.”