Évközi 5. vasárnap

Évközi 5. vasárnap

A földön egyetlen létezőt sem nyomaszt a világnak ez az értelmetlensége, csak az embert. Ő képes egyedül meglátni és átérezni, hogy a teremtett világ minden szépsége hiábavaló és elégtelen önmagában, hogy a végső ok és végső cél nélkül az élet végtelenül unalmas és sivár. Van a létezés értelmetlenségének olyan éles észlelése és olyan félelmetesen pontos és hiteles kifejezése, amely jobban kiált a végső értelem, Isten után, mint sok szépen megfogalmazott, de a jelenségek felszínén megragadó imádság. Aki látja az emberi élet s az egész világmindenség létezésének értelmetlenségét Isten nélkül, az – bár talán észre sem veszi – ott áll Isten színe előtt.

Aki azonban a világ dolgainak hiábavalóságán túl megpillantja a végső valóságot, Istent, aki előtt felragyog mindennek az értelme, az nem marad tétlen: ellenállhatatlan késztetést érez, hogy ezt másoknak is megmutassa. Ezért megy Jézus, és hirdeti az evangéliumot, ezért mondja Szent Pál, hogy „Krisztus szeretetet sürget minket” és hogy „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!”. Az evangélium hirdetése pontosan a létezés végső értelmét tárja fel: azt, hogy Isten a szeretet, s hogy örök szeretetre hívja az embert. Az, aki megpillantja az egész értelmét, bizonyosan megtalálja a maga helyét az egészen belül, s az is nyilvánvaló lesz számára, hogy küldetése van, melynek teljesítése örömteli kötelesség, nem teljesítése viszont visszazuhanás az értelmetlenségbe.

Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy feltártad előttünk a létezés értelmét, és kinyilatkoztattad nekünk a legnagyobb örömhírt, hogy Isten saját magát jelölte ki az ember végső céljául. Add kegyelmedet, hogy együtt tudjunk érezni azokkal, akik a létezés értelmetlenségének nyomasztó súlya alatt roskadoznak, s a Te szeretetedtől sürgetve közvetítsük az örömhírt mindazoknak, akik az üdvösséget keresik.