Ferenc pápa Pió atya kegyhelyén: Mindenki csodálja, de hányan követik?

Március 17-én délelőtt a Szentatya San Giovanni Rotondóban mutatott be szentmisét Pietrelcinai Szent Pió atya, a világhírű kapucinus szerzetes stigmái megjelenésének századik és halálának ötvenedik évfordulója alkalmából. Ebben a városban hunyt el Pió atya 1968-ban.

Beszédét a Szentatya három szó köré építette: ima, kicsinység, bölcsesség. Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

A szentírási olvasmányokból, melyeket hallottunk, három szót szeretnék kiemelni: ima, kicsinység, bölcsesség.

Ima. A mai evangélium az imádkozó Jézust állítja elénk. Szívéből ezek a szavak fakadnak: „Magasztallak téged, Atyám, ég és föld Ura…” (Mt 11,25). Jézus keresetlen szavakkal imádkozott, de számára az ima nem mellékes dolog volt: szokása volt ugyanis elhagyatott helyekre visszavonulni imádkozni (vö. Mk 1,35); az Atyával folytatott párbeszéd az első helyen állt. A tanítványok így természetes módon felfedezték, mennyire fontos az ima, mígnem egy napon meg is kérték: „Uram, taníts meg minket imádkozni” (Lk 11,1). Ha követni akarjuk Jézust, akkor mi is ott kezdjük el, ahol ő, vagyis az imánál.

Feltehetjük magunknak a kérdést: mi, keresztények, imádkozunk-e eleget? Gyakran, amikor eljön az ima ideje, sok kifogást találunk, sok sürgős teendőnk eszünkbe jut… Olykor azért tesszük félre az imát, mert magával ragad minket a cselekvési láz, mely eredménytelennek bizonyul, ha megfeledkezünk a „jobbik rész”-ről (Lk 10,42), ha elfelejtjük, hogy őnélküle semmit sem tehetünk (vö. Jn 15,5) – és így elhagyjuk az imát. Szent Pió, ötven évvel mennyei születésnapja után, segít minket, mert az imát akarta ránk hagyni örökségül. Ezt tanácsolta: „Imádkozzatok sokat, gyermekeim, szüntelenül imádkozzatok, sose fáradjatok bele” (Pió atya szavai az imacsoportok második nemzetközi kongresszusához, 1966. május 5.).

Jézus azt is megmutatja az evangéliumban, hogyan kell imádkoznunk. Mindenekelőtt azt mondja: „Magasztallak, Atyám”; nem azt mondja, hogy „erre és arra van szükségem”, hanem „magasztallak”. Nem ismerhetjük meg az Atyát, ha nem nyílunk meg a dicsőítésre, ha nem szentelünk időt csak őneki, ha nem imádunk. Mennyire megfeledkeztünk az imádó imáról, a dicsőítő imáról! Újra kell kezdenünk! Mindnyájan megkérdezhetjük maguktól: én miként imádok? Mikor imádok? Mikor dicsőítem Istent? Újra kell kezdenünk az imádó imát és a dicsőítő imát! A személyes érintkezés, a négyszemközti találkozás, az Úr előtti csendes időzés a titka annak, hogy egyre szorosabb egységben legyünk vele. Az ima születhet kérésként, gyors beavatkozás kéréseként is, de a dicsőítésben és az imádásban válik éretté. Érett ima. Akkor valóban személyessé válik, mint amilyen Jézusé, aki aztán szabadon beszélget az Atyával: „Igen, Atyám, így tetszett neked” (Mt 11,26). És akkor a szabad és bizalommal teli párbeszédben az ima az egész élettel megtöltődik és az egész életet Isten elé viszi.

Tegyük fel hát magunknak a kérdést: imáink hasonlítanak-e Jézuséhoz, vagy pusztán alkalmi segélykérések? „Szükségem van erre…, tehát rögtön megyek, és imádkozom érte.” És amikor épp semmilyen szükséget sem szenvedsz, mit csinálsz? Vagy úgy tekintjük imáinkat, mint szabályos időközönként beveendő nyugtatókat, hogy egy kicsit fellélegezhessünk a stresszből? Nem, az ima a szeretet gesztusa, azt jelenti, hogy Istennel vagyunk, és eléje visszük a világ életét: ez az irgalmasság egyik nélkülözhetetlen lelki cselekedete. Ha mi nem bízzuk testvéreinket, az élethelyzeteket az Úrra, akkor ki fogja megtenni? Ki fog közben járni, ki fog kopogtatni Isten szívén, hogy nyissa meg az irgalmasság kapuját a szükséget szenvedő emberiség előtt? Pió atya ezért hagyta ránk az imacsoportokat. Azt mondta nekik: „Az ima, ez az összes jó lelkek egyesült ereje az, ami mozgatja a világot, ami megújítja a lelkiismereteket, […] ami meggyógyítja a betegeket, ami megszenteli a munkát, ami javítja az egészségügyi ellátást, ami erkölcsi erőt ad, […] ami Isten mosolyát és áldását hinti minden ernyedtségre és gyengeségre” (ugyanott). Jegyezzük meg ezeket a szavakat, és ismét kérdezzük meg magunktól: én imádkozom? És amikor imádkozom, tudok-e dicsőíteni, imádni, oda tudom-e vinni életemet és az egész népét Isten elé?

Második szó: kicsinység. Az evangéliumban Jézus dicsőíti az Atyát, mert kinyilatkoztatta országának titkait a kicsinyeknek. Kik ezek a kicsinyek, akik be tudják fogadni Isten titkait? A kicsinyek azok, akiknek szükségük van a nagyokra, akik nem önellátók, akik nem gondolják, hogy elegendők önmaguk számára. Kicsinyek azok, akiknek alázatos, nyitott, szegény és rászoruló a szívük, akik érzik annak szükségét, hogy imádkozzanak, hogy rábízzák magukat Istenre, és hagyják, hogy ő kísérje őket. Ezeknek a kicsinyeknek a szíve olyan, mint az antenna: veszi Isten jelét, rögtön; azonnal észleli. Mert Isten mindenkivel keresi a kapcsolatot, de aki magát nagyra tartja, hatalmas vételzavart okoz, nem éri el Isten vágyakozása: amikor valaki tele van saját magával, akkor nincs helye Isten számára. Ezért Isten a kicsinyeket részesíti előnyben, nekik nyilatkoztatja ki magát, és a vele való találkozáshoz vezető út az, ha alacsonnyá válunk, ha belül kicsinnyé leszünk, ha elismerjük, hogy szükséget szenvedünk. Jézus Krisztus titka a kicsinység titka: ő kicsinnyé, semmivé lett. Jézus titka – miként látjuk a szentostyában minden misében – a kicsinység, az alázatos szeretet titka, amit csak akkor tudunk felfogni, ha mi magunk is kicsinnyé válunk, és kapcsolatba kerülünk a kicsinyekkel.

Most pedig feltehetjük magunknak a kérdést: tudjuk-e ott keresni Istent, ahol található? Itt van egy különleges szentély, ahol ő jelen van, mert ott van sok kicsiny, az ő kedvencei. Szent Pió „az ima és a tudomány templomának” hívta ezt a helyet, ahol mindenkinek az a feladata, hogy „szeretettartalék” legyen a többieknek (Beszéd a ház felavatásának első évfordulóján, 1957. május 5.): ez a Casa Sollievo della Sofferenza kórház [Szenvedés Enyhítésének Háza].

A betegben Jézust találjuk, a felebarát sebei fölé hajoló szerető gondoskodás a Jézussal való találkozás útja. Aki gondját viseli a kicsinyeknek, az az Isten oldalán áll, és legyőzi a kidobás kultúráját, amely – épp ellenkezőleg – a hatalmasokat kedveli és hasztalannak tartja a szegényeket. Aki a kicsinyeket részesíti előnyben, az az élet próféciáját hirdeti minden idők halálprófétáival szemben – ma is –, akik kidobják az embereket, kidobják a gyermekeket, az öregeket, mert nem hasznosak. Amikor gyermekek voltunk, az iskolában tanították nekünk történelemből a spártaiakat. Engem mindig megrendített az, amit a tanító néni mondott, hogy tudniillik amikor fogyatékos csecsemő született, azt felvitték a hegytetőre, és ledobták a szakadékba, hogy ne éljenek azok a csecsemők. Mi, gyermekek azt mondtuk: „Micsoda kegyetlenség!” Testvéreim, mi ugyanazt tesszük, nagyobb kegyetlenséggel, nagyobb tudománnyal. Azt, ami nem hajt hasznot, ami nem hoz nyereséget, azt ki kell dobni. Ez a kidobás kultúrája, a kicsinyeket ma nem akarjuk. És ezért söpörjük félre Jézust.

Végül a harmadik szó. [A bölcsesség.] Az olvasmányban Isten azt mondja: „Ne bölcsességével dicsekedjen a bölcs, és ne erejével dicsekedjen az erős” (Jer 9,22). Az igazi bölcsesség nem abban áll, hogy nagy képességekkel rendelkezünk, az igazi erő nem abban mutatkozik meg, hogy mekkora a hatalmunk. Nem az a bölcs, aki erősnek mutatkozik, és nem az az erős, aki a rosszra rosszal válaszol. Az egyetlen bölcs és legyőzhetetlen fegyver a hittől vezérelt szeretet, mert hatalma van arra, hogy lefegyverezze a gonosz erőit. Szent Pió egész életében küzdött a gonosz ellen, és bölcsen küzdött, mint az Úr: alázattal, engedelmességgel, kereszttel, szeretetből felajánlva fájdalmát. Mindenki csodálja, de kevesen teszik ugyanazt. Sokan dicsérik, de hányan követik? Sokan készségesen „lájkolják” a nagy szentek webhelyein, de ki teszi azt, amit ők? A keresztény élet ugyanis nem egy „kedvelés”, hanem „önátadás”. Az élet akkor jó illatú, amikor ajándékba adjuk; de szagtalanná válik, ha megtartjuk magunknak.

Az olvasmányban Isten azt is elmagyarázza, honnan kell merítenünk az élet bölcsességét: „Aki dicsekedni akar, azzal dicsekedjen, hogy […] ismer engem” (Jer 9,23). Ismerni őt, vagyis találkozni vele, mint megmentő és megbocsátó Istennel: ez a bölcsesség útja. Az evangéliumban Jézus így biztat: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok és terhektől roskadoztok” (Mt 11,28). Ki érezheti magát közülünk kizárva ebből a meghívásból? Ki mondhatja: „Nekem nincs rá szükségem”? Szent Pió felajánlotta életét és számtalan szenvedését, hogy testvérei találkozhassanak az Úrral. A találkozás elősegítésének legfőbb eszköze pedig a gyónás, a kiengesztelődés szentsége volt. Ott kezdődik el és kezdődik újra a bölcs élet, mely megtapasztalja Isten szeretetét és bocsánatát, ott kezdődik el a szív gyógyulása. Pió atya a gyóntatószék apostola volt. Ma is oda hív minket, és azt mondja: „Hová mész? Jézushoz vagy a szomorúságaidhoz? Kihez térsz vissza? Ahhoz, aki megment téged, vagy csüggedéseidhez, bánataidhoz, bűneidhez? Gyere, gyere, az Úr vár téged! Bátran, nincs olyan súlyos ok, mely kizárna téged irgalmasságából!”

Az imacsoportok, a Casa Sollievo kórház betegei, a gyóntatószék; három látható jel, melyek három értékes örökségre emlékeztetnek minket: az ima, a kicsinység és az élet bölcsessége. Kérjük a kegyelmet, hogy mindennap ápoljuk őket!