Évközi 10. hét péntek
Mi,
bűnös emberek tudva-tudatlanul folyton azon mesterkedünk, hogy Istent saját
dicsőségünk elősegítőjévé, eszközévé tegyük. Ez a törekvés nem egy kicsit más,
mint amit Isten akar, hanem homlokegyenest az ellenkezője. Emiatt kétszeresen
fájdalmas és megbotránkoztató, ha az Egyházban ugyanaz a becsvágy,
karrierizmus, hatalomra törés érvényesül, mint amelynek törvényei az istentelen
világot is uralják, csak ráadásul vallási köntösbe bújtatva, Istenre, Jézus
Krisztusra és az evangéliumra hivatkozva.
Ezért
nagy áldás számunkra a beersebai puszta tapasztalata, mellyel Isten nem
megalázni akar minket, hanem felkészíteni arra, hogy kinyilatkoztassa nekünk
végtelen gyöngédségét, irgalmát, szelídségét. Mert hogyan is ismerhetnénk fel
az enyhe szellő suttogásában az Úristen jelenlétét mindaddig, míg a mi szívünk
kemény, irgalmatlan és másokra villámokat lehívó? Előbb össze kell törnünk, meg
kell ízlelnünk a kiszolgáltatottságnak a halálhoz hasonló feneketlen mélységét,
és megtanulnunk alázatosan könyörögni az egyetlen szabadító Istenhez. Kármeltől
Hóreb hegyéig Beerseba pusztáján vezet az út...
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy amikor
megengeded, hogy tekintélyünk egy pillanat alatt odalegyen, dicsőséges művünk
összedőljön, és akár még életünk is veszélybe kerüljön, valójában irgalmat
gyakorolsz velünk, és szeretetedről adsz kinyilatkoztatást nekünk. Segíts
felismernünk ezekben a történésekben, fájdalmas tapasztalatokban a szabadulás
útját, mert jobb nekünk, ha valamit elveszítünk ebben a földi életben, mint az,
hogy épségben megússzuk, de a lelkünk kárát vallja, s az üdvösségünk veszélybe
kerüljön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése