„De hát szakállas, és panágiája is van!” – Görögkatolikus érsek pravoszláv földön

Kocsis Fülöp érsek-metropolita január 9. és 12. között a doni sírokat kutató és gondozó Mártha Tibor fényeslitkei polgármester meghívására Oroszországba utazott. Felkereste a II. világháborúban elesett magyar honvédek sírhelyeit, és megemlékezéseket tartott.

Az urivi áttörés helyszínétől alig húsz kilométerrel délre a szovjetek Scsuscsjénél is áttörték a frontvonalat 1943 januárjában, és behatoltak a magyar seregek által tartott területekre. E vidék településein is mindenfelé találhatók magyar katonai sírok. Kocsis Fülöp érsek-metropolita útja során Puhovóba is ellátogatott.

A falu közepén egy meglehetősen rossz állapotban lévő templom áll, ennek udvarában található az itt eltemetett magyarok emlékkeresztje. A száznyolcvan éves Szent György-templomot a szomszéd házban lakó idős asszony nyitotta ki a magyar zarándokok számára, és mesélt nekik a vakolatlan, romos istenháza történetéről is. Noha a templomot a háború megkímélte, s a sztálini templomrombolásnak sem esett áldozatul, a szovjet ideológia pusztító hatását nem kerülhette el: kifosztották, évtizedekig raktárként használták, később a fiatalok grundjává lett. Csupán három éve kezdték rendbe hozni, érdekes módon belülről kezdve a felújítást. Kívülről még ma is rozoga raktárnak tűnik, de belépve egészen takaros templombelső tárul elénk. A templomkert temetőjében vannak eltemetve honfitársaink, emlékükre 1992-ben állított keresztet Mártha Tibor.

A csoport tagjai a templomban panachidát, halottak lelki üdvéért végzett szertartást végeztek Kocsis Fülöp vezetésével, majd a sírkereszt előtt elénekelték a Himnuszt.

Az asszony elmondta azt is, hogy sok magyar jár ehhez a kereszthez. A kérdésre, hogy haragszanak-e a magyarokra, azt válaszolta: nem, a múlt elmúlt, a háború régen volt, a halottak emlékezetét tiszteletben kell tartani, Isten előtt mindannyian egyek vagyunk. „Nekünk semmi bajunk a magyarokkal, vagy az ukránokkal. Mindannyian Isten gyermekei vagyunk” – tette hozzá.

Az érsek-metropolita és kísérői ezután meglátogatták a gyivnogorjei monostort, mely a második világháborúban előbb szovjet, majd magyar hadikórház volt. Csöndesebb időben a magyar katonaorvosok a helyieket is gyógyították itt. Az elbeszélések szerint volt egy beteg asszony, akiről minden orvos lemondott már, a magyar orvosok azonban ebben a monostorépületben mentették meg az életét. A keserű emlékek mellett sok hasonló történettel is lehet itt találkozni. Egy idős ember például könnyes szemmel mesélte, hogyan mentette meg édesapját egy magyar katona a biztos haláltól, amikor német katonák ki akarták végezni. Ebben a faluban egyébként ma már egy magyar tulajdonú ház is van. Az egyik kint dolgozó honfitársunk kifejezetten azért vásárolt meg egy régi faházat, hogy azt felújítva szálláshelyet biztosítson az ide utazó magyaroknak.

A hatalmas hóban gyalog ereszkedtek le a magyar csoport tagjai a mély völgybe, amelynek alján megbújik a monostor. Szépen felújított templomában karácsony ünnepi tropárját énekelték el a zarándokok, majd Alekszij atyát, az igument keresték, aki várta őket, azonban az időjárási viszonyok miatt még nem érkezett vissza a monostorba. Ezért egy fiatal szerzetesnővér mutatta be a monostor fölött magasodó sziklába vájt templomot és ahhoz tartozó folyosórendszert a magyar főpásztornak és társainak. A nővérnek, megtudván, hogy a magyar vendégek görögkatolikusok, kis híján kiesett a kezéből a világítás gyanánt használt gyertya, és zavarában angolul kezdett motyogni. „Mindig angolul beszélek, ha sokkot kapok” – mondta. Elbúcsúzáskor már nem is kért áldást a görögkatolikus metropolitától – mint tette a találkozás pillanatában.

A sziklatemplom mellett, a sziklák tövében fejfák jelzik a szerzetesek temetkezési helyét. Itt van tizenhét magyar honvéd sírja is. Őket a templom melletti kis földszintes téglaépület padlója alá földelték 1943 telén, mivel ott nem volt megfagyva a föld. Maradványaikat 1998-ban exhumálták, majd helyezték át az újonnan indított monostor temetőjébe, ahol már 1995-ben, tehát három évvel korábban megjelölte a sírok helyét Mártha Tibor a Magyarországról kihozott fakereszttel.

Innen a kosztamarovói női szerzetes monostorba vezetett Fülöp érsek útja. A szakadatlan havazás nehezítette ugyan az utat, de vecsernyére éppen megérkeztek a magyar zarándokok. A hatalmas területen, sziklás dombok ölelésében fekvő, fenyvessel övezett monostor igazi tündérvilágnak hatott a hatalmas hóban. A szertartás után a hegy sziklájába vájt remetecellákat és templomokat is megtekintették. A nővérek készségesen mesélték el a hagyomány szerint ezer évnél is régebbi sziklatemplomok történetét. Építészeti stílusuk azt a feltételezést támasztja alá, hogy eredetileg talán görög szerzetesek telepedtek meg itt, és ők vájták ki a templomokat és az első cellákat. Az évszázadok folyamán jöttek-mentek itt a remeték, szerzetesek, szent életű atyák, a falu népe. A jövőbelátó Péter szent életű atya a harmincas években többször homokhalmokat formázott az út porában. Ezzel a titokzatos tettével jelezte előre, hogy hamarosan temetetlen holttestek borítják majd a vidéket. Ez a jövendölés a mi magyar honvédeinkre is vonatkozott.

Idővel kihaltak a férfi szerzetesek, és nővérek jöttek a helyükre. A kommunizmusban természetesen bezárták a monostort, a sziklába vájt templomokat pedig Hruscsov föl akarta robbantatni, ez azonban nem sikerült neki. Mint mesélik, a rendszerváltásig fiatalok tobzódásának helyszíne volt a különleges hely, de a kilencvenes évektől kezdve a falu népe megtisztította a barlangokat. Az időközben újra benépesülő és kivirágzó monostor ma gyönyörűen viseli gondjukat és használja őket különböző szertartásokra.

A hosszas beszámoló után a nővérek gazdag, saját kertjükből származó terményekből készült vacsorával vendégeltek meg a magyarokat, akik a meghíváskor jelezték, hogy nem ortodoxok, hanem görögkatolikusok. A nővér azonban csak legyintett: az nem számít. Ez jól esett a vendégeknek, akik azonban az igumena anyával elfoglaltsága miatt mégsem találkozhattak.

Mivel a havazás egész nap nem állt el, a magyar csoport tagjai óvatos tempóban indultak vissza Voronyezsbe. Útközben még tartogatott számukra egy lelki élményt a Gondviselés.

Kamenyka egykori pravoszláv papja, Alexander atya a kezdetektől rengeteget segített Mártha Tibornak a jelöletlen sírokba temetett magyar katonák felkutatásában. Az idős atya betegsége miatt fél szemére megvakult, már csak mankókkal biceg, de barátságuk azóta is töretlen. Kocsis Fülöp és zarándoktársai meglátogatták az idős atyát, aki feleségével együtt nagy szeretettel fogadta őket szerény otthonukban. A magyar csoport tagjai egész kint tartózkodásuk alatt érezték a tartózkodást görögkatolikusságuk miatt a pravoszláv egyházi személyek részéről. Alexander atya kicsiny konyhájában is érezni lehetett, hogy kétségek és kérdések forognak az öreg pap fejében. Megtisztelő volt neki, hogy egy püspök tért be hozzá, de mégse az ő egyházának püspöke. „De hát szakállas – jegyezte meg csodálkozva –, és panágiája is van!” A barátságos együttlét vége felé látszott rajta, hogy föloldódik a tartózkodása, s önkéntelenül is elismeri, hogy görögkatolikusságuk ellenére szoros testvéri kötelék áll fenn közte és a magyarok között, akik egyáltalán nem olyanok, mint ahogy azt ő egy életen át elképzelte.

Búcsúzáskor a hosszú, fehér szakállú, öreg pravoszláv pap áldást kért Fülöp atyától, majd hosszan megölelték egymást. A tisztelendő asszony pedig félénken engedélyt kért öreg férjétől, hogy ő is kérhessen áldást. A bátyuska biccentett egyet, majd Fülöp atya megáldotta az idős asszonyt is, aki kezet csókolt a görögkatolikus püspöknek.