Ferenc pápa Rabatban: Az Atya szíve azt akarja, hogy mindenki üdvözüljön

Ferenc pápa marokkói látogatásának utolsó programja március 31-én a rabati Moulay Abdullah hercegről nevezett sportközpont 52 ezer fő befogadására alkalmas stadionjában bemutatott szentmise volt, mely helyi idő szerint fél négykor kezdődött.

Nagyböjt negyedik vasárnapjának evangéliumi szakasza, a tékozló fiú története emberi létünk misztériumát tükrözi – mutatott rá Ferenc pápa. – Az öröm és ünneplés helyett olykor inkább az elszigeteltséget és a magányt választjuk. Ne engedjük, hogy szívünket megmérgezze a gyűlölet és a bosszúállás, ami csak pusztuláshoz vezet. Az Atya szeretetéből kiindulva törekedjünk az egyetemes testvériségre, anélkül hogy tagadnánk a különbözőségeket.

„Atyja már messziről meglátta őt, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta” (Lk 15,20) – kezdte homíliáját Ferenc pápa a tékozló fiú példabeszédéből vett idézettel. Az apa, akit mélyen megrendített fia hazatérésének a híre, nem várja meg, hogy megérkezzen, hanem elébe siet. Öröme azonban nem lett volna teljes másik fia jelenléte nélkül, így őt is meghívja, vegyen részt testvére ünneplésében. Azonban az idősebb fiúnak nincs ínyére az ünnep, nem tudja elviselni apja örömét. Továbbra is úgy érzi, hogy elveszítette testvérét, mivel ez már régen megtörtént szívében. Így képtelen részt venni az ünneplésben, inkább választja az árvaságot a testvériséggel szemben, az elszigeteltséget a találkozással szemben, a keserűséget az ünneppel szemben. Nemcsak attól vonakodik, hogy megbocsásson testvérének, hanem azt sem tudja elfogadni, hogy apja képes a megbocsátásra, az együttérzésre.

Annak az atyai háznak a küszöbén megnyilvánul emberi mivoltunk misztériuma: egyrészt az ünnep az újból megtalált gyermekért, másrészt egyfajta elárultság és méltatlankodás érzése azért, mert megünnepelték a tékozló fiú visszatérését. Egyrészt a vendégszeretet az iránt, aki megtapasztalta a nyomort és a fájdalmat, eljutva egészen odáig, hogy a disznók eledelével táplálkozzon, másrészt a bosszúság és a harag azért, hogy helyet készítenek egy erre méltatlannak, aki nem érdemelte meg, hogy átöleljék.

Így ismét felszínre kerül a feszültség, amelyet népünk körében, közösségeinkben, sőt, még saját magunkban is megélünk. Egy feszültség, amely Káin és Ábel óta bennünk lakik és amellyel szembe kell néznünk. Kinek van joga ahhoz, hogy közöttünk maradjon, hogy leülhessen asztalunkhoz és helyet kapjon összejöveteleinken, aggodalmainkban és foglalatosságainkban, tereinken és városainkban? – tette fel a kérdést Ferenc pápa. Úgy tűnik, hogy továbbra is visszhangzik a testvérgyilkos kérdés: „Talán őrzője vagyok testvéremnek?” (vö. Ter 4,9) Annak a háznak a küszöbén megjelennek a megosztottságok és az összecsapások, az agresszivitások és konfliktusok, amelyek továbbra is mindig döngetik nagy vágyaink, a testvériségért folytatott küzdelmeink kapuit.

Annak a háznak a küszöbén ugyanakkor teljes fényességében ragyogni fog az Atya kívánsága, hogy minden gyermeke vegyen részt örömében; senki se éljen embertelen körülmények között, mint kisebbik fia, sem árvaságban, elszigeteltségben, keserűségben, mint idősebbik fia. Szíve azt akarja, hogy minden ember üdvözöljön és eljusson az igazság ismeretére (1Tim 2,4).

Minden bizonnyal sok körülmény táplálhatja a megosztást és a konfliktust; tagadhatatlanok azok a helyzetek, amelyek megosztanak, összecsapáshoz vezethetnek bennünket. Mindig fenyeget bennünket a kísértés, hogy higgyünk a gyűlöletben és a bosszúállásban mint törvényes eljárásban, hogy gyorsan és hatékonyan igazságosságot nyerjünk. Azonban a tapasztalat azt mutatja, hogy a gyűlölet, a megosztás és a bosszúállás csak annyit érnek el, hogy megölik népünk lelkét, megmérgezik gyermekeink reményét, elpusztítják mindazt, amit szeretünk.

Ezért Jézus arra hív bennünket, hogy szemléljük az Atya szívét, csak így fedezhetjük fel, hogy egymás testvérei vagyunk. Csak innen kiindulva leszünk képesek arra, hogy leküzdjük a megosztottság rövidlátó logikáját, hogy eljussunk egy olyan tekintetre, amely nem kívánja elhomályosítani vagy megcáfolni különbözőségeinket, egy erőltetett egységet vagy egy csöndes kirekesztettséget keresve. Csak ha mindennap képesek leszünk az égre emelni tekintetünket a „Mi Atyánkhoz” fordulva, akkor tudunk belépni egy olyan dinamizmusba, amely lehetővé teszi, hogy merjünk ne ellenségként, hanem testvérként élni.

„Mindenem a tiéd” (Lk 15,31) – mondja az apa az idősebbik fiának. Nem pusztán az anyagi javakra utal, hanem arra, hogy fia részese szeretetének és együttérzésének. Ez egy keresztény legnagyobb öröksége és gazdagsága. Mert ahelyett, hogy méricskélnénk vagy osztályokba sorolnánk magunkat erkölcsi, társadalmi, etnikai vagy vallási szempontok alapján, elismerhetjük, hogy van egy másik emberi állapot, amit senki sem tud eltörölni vagy megsemmisíteni, mivel puszta ajándék: az Atya által szeretett, várt és ünnepelt gyermekek léte. „Mindenem a tiéd” – az együttérző képességem is, mondja nekünk az Atya. Ne essünk abba a kísértésbe, hogy lefokozzuk gyermekségünket törvények és tiltások, kötelességek és előírások betartása kérdésévé. A mi gyermekségünk és küldetésünk nem születik önkéntességből, törvényességből, relativizmusokból vagy integrizmusokból, hanem hívő személyekből, akik mindennap alázatosan könyörögnek az Atyához: „jöjjön el a te országod”.

Az evangéliumi példabeszéd befejezése nyitott. Az atya kéri idősebb fiát, hogy vegyen részt az irgalmasság ünnepén, de nem tudjuk, hogy elsőszülötte milyen döntést hozott. Talán azért nyitott ez a befejezés, hogy minden közösség, minden egyén megírhassa azt saját életével. A keresztény tudja, hogy az Atya házában sok hely van, és csak azok maradnak kívül, akik nem akarnak részt venni örömében.

A pápa homíliája végén köszönetét fejezte ki a marokkói keresztényeknek, hogy tanúságot tesznek az ország földjén az irgalmasság evangéliumáról. Továbbra is növeljék az irgalmasság kultúráját, amelyben senki sem néz közömbösen a másikra, nem fordítja el tekintetét a másik szenvedését látva, szolgálják a kicsinyeket és a szegényeket, a kirekesztetteket. Legyenek továbbra is az Atya ölelésének és szívének jele. Az Irgalmas és Könyörületes – akihez olyan gyakran fohászkodnak muzulmán fivéreink és nővéreink – erősítse meg őket és tegye termékennyé szeretetének műveit – zárta beszédét Ferenc pápa.