Jó nekünk itt! – Interjú Német László nagybecskereki megyéspüspökkel

Főpásztori szolgálatának eltelt tizenegy évéről, a délvidéki katolikusság életéről, misszióról és missziós tapasztalatairól, valamint a csíksomlyói pápalátogatásról nyilatkozott Német László SVD nagybecskereki megyéspüspök a Romkat.ro erdélyi hírportálnak. Részleteket közlünk az interjúból.

– Tavaly ünnepelte püspökké szentelésének tizedik évfordulóját. Milyen volt ez az évtized, milyenek a hívek, a katolikusság, milyen az élet a nagybecskereki egyházmegyében?

– Egyházmegyénk egyik különlegessége, hogy kétnyelvű, de van több nyelvcsoport is. A hívek nagyobbik része, körülbelül 75 százaléka magyar anyanyelvű, majd következnek a szláv csoportok: horvátok, csehek, szlovákok, bolgárok. Nagyon érdekes, kevert világban élünk. A híveink vallásossága jó értelemben tradicionális, megőrizték a régi jámborság elemeit. Ilyen például a Mária-tisztelet, a szentmise értéke, a szentségekhez való járulás, a zarándokhelyek látogatása. Jámborok és egyházhűek, és a Szentatyát is szeretik a hívek. Ezek azok a pontok, amelyek meghatározzák a keresztény, katolikus jelenlétünket.

Ugyanakkor szórványban élünk, az egész egyházmegye egy nagy szórvány: északon, a magyar határ közelében található a tömbmagyarság, a tömbplébániák. Nagybecskerektől délre a magyarok száma csökken. A déli végeken valójában már csak szláv plébániák vannak, köztük csak egy nagyobb magyar közösség, Székelykeve. A települést az 1890-es években betelepített bukovinai székelyek lakják, de ők hihetetlenül gyorsan tűnnek el.

Nagyon sok az idős ember. 1991-ben, amikor a volt Jugoszlávia területén kitört a háború, a szétesés háborúja, akkor a sorozás elől nagyon sok magyar és horvát katolikus fiatal ment el. Utóbbiakat különösen is érintette a háború, mivel horvát–szerb szembenállás volt, és nem akartak saját embereik ellen harcolni. Jellemző volt, hogy sokkal több kisebbségi fiatalembert hívtak be, mint szerbet, emiatt is kezdődött az elvándorlás. Először csak a férfiak mentek, de őket követte a család, az asszonyok a gyerekekkel. Abban reménykedtek, hogy a háború egy-két évig tart majd, de négy évig tartott… És Szerbiában még akkor se fejeződött be, mert folytatódott a déli tartományban, Koszovóban. 1999-ben még a NATO is bombázta Szerbiát, tehát nagyon-nagyon rossz volt a helyzet. Ez az elvándorlás nemcsak a háború miatt volt, hanem a gazdasági hanyatlás miatt is. Minden háború rengeteg pénzbe kerül, és azt egyszer – előbb vagy utóbb – ki kell fizetni. Majd a 2008-as gazdasági válság oda vezetett, hogy nagyon sok munkahely veszett el Szerbiában, akkor újból megindultak a polgáraink.

A katolikusok Szerbiában 99 százalékban nem szerb nemzetiségűek, mert a szerbek pravoszlávok. Sokkal könnyebb volt úgy kiutazni az országból, hogy van egy hátország, tehát a magyaroknak ott volt Magyarország, a horvátoknak Horvátország, a bolgároknak Bulgária.

2010 után bevezették a kettős állampolgárságot, amely hihetetlen csapássá változott azáltal, hogy a 250 ezer magyarból több mint 100 ezren kaptak állampolgárságot, és abból aki csak tehette – nagyjából 30 ezer fő – elment. Ők mind a fiatalabb és a munkaképesebb rétegből kerültek ki. Sok plébániánk van, ahol kevés a gyerek, ez látszik a hittanórákon, látszik a bérmálások és az esküvők számában. Rengeteg iskolát zár be a kormány, a falvakban régóta nincs, csak négy-öt vagy tíz gyerek. Ilyen értelemben rossz irányba haladunk. A híveinkben, akik otthon maradtak, van kitartás. „Jó nekünk itt!” mottóval – elsősorban Urunk színeváltozásának eseményére utalva – 2016 óta tart az egyházmegyei zsinatunk. Tudjuk, ez a színeváltozás csak egy pillanat volt Jézus életében, még a szenvedése előtt, ez nem ment fel semmi alól, tehát a szenvedés és a megdicsőülés egybe tartozik, de akárhogy nézzük, Isten velünk van, és Jézus, akire felnézünk, nemcsak földi király, hanem a Megváltó, Isten fia, akire azt mondta az Atya hangja: ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik.

Hihetetlen karizmákat fedeztünk fel a híveinkben, különösen a zsinati folyamatban, amelyet 2020 szeptember végén akarunk befejezni. Rengeteg ember van, aki szívügyeként tekint az Egyházra. Boldog vagyok és elégedett, meg kell dicsérnem a híveimet: van 113 animátorunk, 60 zsinati atya és anya. Személyesen hívtam fel mindegyiket, hogy vállalja, és hihetetlen, hogy egyetlenegy személytől sem kaptam elutasító választ, mindenki elfogadta első körben. Ezek az emberek azok, akik tényleg csinálják, de nem kényszerből és nem fizetségért.

– A pápalátogatás témája, úgy gondolom, az egész Kárpát-medence magyarságát megszólítja. Készülnek erre a zarándoklatra? Miben látja leginkább az esemény fontosságát?

– Készülünk. Nem sokkal azután, hogy megjelent a hír hivatalosan is a vatikáni honlapon, az egyik papom feltette a kérdést, hogy ha Szarajevóba mentünk három évvel ezelőtt, amikor a pápa Boszniában járt, akkor Csíksomlyóra is mehetnénk-e? Nem egészen tíz nap alatt össze is jött egy buszra való, hatvan ember, és lesz három papi kísérő is. A csoportot Halmai Tibor, az egyházmegyei Karitász igazgatója vezeti.

Örülünk, hogy a pápa eljön Csíksomlyóra, mert kicsit fájó volt húsz évvel ezelőtt, hogy csak Bukarestet kereste fel a Szentatya, pedig a katolikusok nagy része nem ott él. Szerintem a mostani látogatás kimagaslóan fontos és jelképes: Ferenc pápa találkozik románokkal és magyarokkal. Ismerjük Ferenc pápánkat, biztos vagyok abban, hogy ki tudja használni ennek a lehetőségét, hogy rámutasson a közösség és az együttműködés fontosságára, mert ez a helyzet, itt élünk ebben a kevert környezetben. Én Szerbiában nem tudom elképzelni az életemet úgy, hogy a szerb valóságtól elszakadva éljek. A kultúránk lehet különböző, de megvan az állami berendezkedés, amelynek a keretein belül élünk.

Szerintem a pápának az az igazi feladata, hogy megerősítsen minket a hitben, rámutasson a vallásunk szépségére, az élő Isten jelenlétére itt és ezen körülmények között, és hogy felhívja figyelmünket arra, hogy a cselekvő szeretet fontos a népi vallásosságban is, amit meg kell tisztítani azoktól az elemektől, amelyek nem mindig felelnek meg a katolikus tanításnak. Mindig van egy olyan kérdés, hogy mit és hogyan lehetne változtatni azért, hogy közelebb kerüljünk ahhoz az ideálhoz, amelyre a jó Isten ösztökél minket.

– Verbita szerzetesként mi a kívánsága saját egyházmegyéje és egyházmegyéink számára a misszió terén? Hová tartsunk, mi az irány?

– Ferenc pápával újból központi témává vált a missziós gondolat. Emlékszem, amikor beléptem a noviciátusba ’77-ben, akkor még az volt az alapgondolat: megyünk valahová misszióba. Időközben tudjuk, hogy ez megváltozott, tehát elsősorban nem földrajzi vonatkozású, mert missziósnak lenni azt jelenti, hogy azt a hitet, amit ajándékba kaptunk, azt éljük meg. És ha az ember őszintén megéli a saját hitét, akkor nem tud a bőrében maradni, hanem tovább akarja adni a hitet. Ez a missziós szellem kell hogy uralkodjon Nagyváradon, Nagybecskereken és mindenhol. Boldogan kell beszélni arról, hogy katolikus vagyok. Ilyen értelemben ennek az örömteli továbbadásnak kellene uralkodnia híveinkben, egyházmegyéinkben, egyházközségeinkben. Néha úgy érzem, hiányzik belőlünk a pozitív hozzáállás, mert sokkal könnyebb rögtön a rosszat látni és azzal foglalkozni. A zsinati folyamatban látja az ember, hogy mennyi jó dolog történik, amiről fogalma sincs. Az volna a fontos, hogy ne zárkózzunk önmagunkba, és ne bízzunk kizárólag önmagunkban. Mindennek célja van, tehát nem azért van, hogy önmagában valamit gyarapítsunk, hanem hogy közelebb vigyük az embereket Istenhez és az Istent az emberekhez. Ez volna számomra fontos, és ebben látom a missziós életet.