Évközi 22. hét csütörtök
A
keresztény életben elengedhetetlen az egész nap és egész éjjel való fáradozás,
de azt is meg kell tanulnunk, hogy ez önmagában kevés a csodához, az
üdvösséghez. Szükséges, de nem elégséges feltétel az önmegtagadás, a mindennapi
kemény munka, melynek igazi értelme az, hogy a kudarcig eljussunk, s
megvalljuk: nem fogtunk semmit, nem értünk el semmit. Kereszténységünk nagy
próbája az, hogy eddig a pontig eljutva hogyan reagálunk Jézus szavára. Sajnos,
sokan akkor veszítik el reményüket, és hagynak fel az aszkézissel, amikor
éppenséggel folytatniuk kellene, hiszen úgysincs már vesztenivalójuk. Ha a
lehetetlenségen túl is belekapaszkodnának az Úr akaratába, mondván: „Nem bírom,
kevés vagyok, nincs kedvem hozzá, de a te szavadra, Uram, újra megpróbálom”,
megtapasztalnák a csodát.
A
kudarc még nem tesz alázatossá, csak megtöri bennünk a gőgös önelégültséget,
amivel addigi sikereinkhez viszonyultunk. Ez a szívbéli töredelem az
alázatosság előszobája. Alázatossá pedig akkor válunk, amikor – akár minden
eddigi tapasztalatunk ellenére – megtesszük azt, amit az Úr kér tőlünk, s a
sikert nem a magunk érdemének, hanem egyedül az ő kegyelmének tulajdonítjuk. A
mi fáradozásunk szükséges, de a csoda az Úr kegyelmén múlik. Aki szavának
engedelmeskedve a lehetetlent is megkísérli, annak megadja kegyelmét és
feltárja előtte isteni tetszésének mélységeit.
Urunk Jézus, saját határainkat megtapasztalva
és a Te határtalan szereteteddel találkozva mi is megvalljuk, amit Simon Péter:
„Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!”, vagyis: Sohase hagyj magamra,
bár tudom, hogy méltatlan vagyok arra, hogy a bárkámban ülj. Add nekünk
kegyelmedet, hogy kudarcaink szívbéli töredelemre, a Te parancsaid teljesítése
őszinte alázatra, életünkben véghezvitt csodáid pedig hálaadásra és bizalomra
neveljenek minket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése