Az Élet Igéje − 2014. június

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani azt a magyarázatot, amelyet Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítója havonta a Biblia egy-egy mondatához fűzött, s amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

Caravaggio − La cena in Emmaus (Az emmauszi vacsora)

„Íme én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,20)

Evangéliumának legelején Máté azt írja, hogy Jézus az Emmánuel (vö. Mt 1,23), a velünk az Isten. Az ő történetéről számol be. Az evangélium legvégén pedig Jézus szavait idézi, az ígéretét, hogy mindig velünk marad, a Mennybe való visszatérése után is. A világ végezetéig velünk az Isten.

Jézus akkor mondta ezt tanítványainak, amikor rájuk bízta a feladatot, hogy menjenek el az egész világra hírül adni üzenetét. Úgy küldte őket, mint bárányokat a farkasok közé, és tudta, hogy ellenállásba ütköznek majd, és üldöztetést szenvednek (vö. Mt 10,16-22). Ezért nem akarta magukra hagyni őket küldetésükben. Megígérte nekik – éppen akkor, amikor eltávozott tőlük –, hogy velük marad! Nem fogják többé látni, nem hallják majd a hangját sem, nem is érinthetik, mégis ott lesz velük, mint korábban, sőt még annál is jobban. Eddig ugyanis csak meghatározott helyeken volt jelen: Kafarnaumban, vagy a tónál, vagy a hegyen, vagy Jeruzsálemben; mostantól fogva viszont ott lesz mindenütt, ahol tanítványai vannak.

Jézus figyelme mindannyiunkra kiterjed, akik hétköznapi gondok között élünk. Mivel Ő a megtestesült Szeretet, azt gondolta: „Mindig az emberekkel szeretnék lenni, szeretnék megosztani velük minden aggodalmat, szeretném megvigasztalni őket; ott szeretnék járni velük az utcán, belépni az otthonukba, jelenlétemmel újra és újra örömöt szerezni nekik…”
Ezért akart velünk maradni és éreztetni közelségét, erejét, szeretetét.
Lukács evangéliuma elbeszéli, hogy a tanítványok, miután látták Őt fölmenni az Égbe, „nagy örömmel tértek vissza Jeruzsálembe” (Lk 24,52). Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy megtapasztalták, amit mondott.
Mi is eltelünk örömmel, ha valóban hiszünk Jézus ígéretében:

„Íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.”

Jézus földi életének végét jelzik a tanítványaihoz intézett utolsó szavai. Ezek jelentik egyben az egyház életének kezdetét is, melyben sokféle módon van jelen: az Eucharisztiában, Igéjében, szolgáiban (a püspökökben és a papokban), a szegényekben, a kicsikben, a kitaszítottakban… minden felebarátban.

Mi szívesen hangsúlyozzuk Jézus különleges jelenlétét, melyet maga ajánlott fel nekünk szintén Máté evangéliumában: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) Ezen a jelenléten keresztül mindenhol ott szeretne lenni.

Ha éljük mindazt, amit parancsol, különösen az új parancsot, akkor megtapasztalhatjuk ezt a jelenlétét a templomokon kívül is, az emberek között, mindenhol. Amit ehhez tőlünk kér, az a szolgáló, megértő, kölcsönös szeretet, amely osztozik a testvér fájdalmaiban, vágyaiban és örömeiben; az a tipikusan keresztény szeretet, mely mindent betakar, mindent megbocsát.
Éljünk így, hogy mindenkinek lehetősége nyíljon már itt a földön találkozni Vele!

Chiara Lubich

SZENT PAMPHILOSZ és TÁRSAI

SZENT PAMPHILOSZ és TÁRSAI 

vértanúk
*Beryt (= Bejrút), a 3. század közepe. +Cézárea, Palesztina, 309/10. február 16. 

Pamphiloszt, a nagy műveltségű papot kiemelkedő életmódja miatt általában rendkívüli módon tisztelték. Tanítványa és barátja, Cézáreai Euszebiosz (263 körül--339) így ír róla: ,,Olyan férfi, aki egész életén át kitűnt mindegyik erényben: a világi élvezetekről való lemondásban és az önmegtartóztatásban, a rászorulókról való gondoskodásban, minden földi szerencse kevésre becsülésében, okos és szigorú életmódban, a szent iratokért való nemes fáradozásban, fáradságot nem ismerő munkaszeretetben, s hozzátartozói és minden hozzá közel kerülő iránti segítőkészségben'' (Palesztina vértanúi).

A szíriai Berytben (a mai Bejrút) született előkelő családból. Beryt híres iskoláiban tanult, majd állami hivatalnok lett. Amikor megismerte a kereszténység belső gazdagságát, arra vágyott, hogy Krisztust követhesse. Lemondott hivataláról, és Alexandriába indult, hogy teológiát tanuljon és elmélyedjen a Szentírás tanulmányozásában. Szent Pieriosz (+312) katechéta, az alexandriai presbiterek egyike volt ott a tanítója. Pieriosz, aki külső szegénységben élte lemondással teli életét, jó nevet szerzett magának műveltsége és nagy tudása révén. Bámulatos ügyességgel rendelkezett a Szentírás kutatásában és magyarázatában, s egyben jó igehirdető is volt. Vezetése és irányítása alatt Pamphilosz az Ó- és Újszövetség, s az egész korai keresztény irodalom kiemelkedő ismerőjévé fejlődött. (Még ma is kora legjobb Biblia-ismerőjének nevezik.) Pierioszt, mivel nagyon kötődött tanítójához, Origenészhez (184--254), ,,az ifjabb Origenész'' melléknévvel illették; tanítványában, Pamphiloszban is egészen különleges szeretetet gyullasztott fel Origenész iránt, akinek személye és tanítása akkoriban és még a későbbiekben is hosszú ideig vitatott volt.

Pamphilosz, miután befejezte tanulmányait, a palesztinai Cézáreába ment. Az ottani püspök, Agapiosz fáradhatatlan hűséggel és kitartással gondoskodott közössége ügyeiről, s különösen a szegényeknek és rászorulóknak fogta pártját. Bizonyára hamarosan felismerte Pamphilosz kiemelkedő tulajdonságait, ezért pappá szentelte. Papi tevékenysége mellett neki kellett vezetnie Cézáreában az Origenész által alapított teológiai iskolát. Különösen szívén viselte, hogy a hasonlóképpen Origenész által ott elhelyezett könyvtárt saját költségén közhasznúvá fejlessze. Sevillai Szent Izidor (lásd: A szentek élete, 146. o.) állítása szerint ez a könyvtár 30.000 darabból állt, amelynek jó részét, bizonyára az egész őskeresztény irodalmat, Pamphilosz szerezte be. Fontosabb másolatok készítésében is részt vett. Az 8 fáradozásainak köszönhette az Egyház többek között az Origenész által összeállított és Cézáreában őrzött Hexapláról, a Biblia hat különböző szöveghagyományának a kiadásáról készített igen értékes másolatot. Ilyenféle munkáiban hűségesen mellette állott Euszebiosz. Az Újszövetség Origenész által kidolgozott szövegalakjának megbízható másolására is nagy gondot fordított a két barát. Az Ó- és Újszövetség még ma is meglévő kéziratai közül néhány a két fáradhatatlan gyűjtő tevékenységére vezethető vissza. Pamphilosz egyik fő feladatának tekintette, hogy testvérei oktatására és belső tökéletesedésük segítségéül lehetőleg sokat szerezzen a szent szövegekből. Nagylelkűen odaajándékozott saját kezű másolataiból is.

A jótékonykodás volt Pamphilosz kiemelkedő jellemvonása. Jóságában és segítőkészségében egész atyai örökségét elosztogatta a szegények között, és örült, hogy megvalósíthatja az evangéliumi szegénységet. Rabszolgáit és szolgáit fiainak tekintette, és igazi atyai gyöngédséget tanúsított irántuk. Aszkétaként visszavonult életet élt, hogy akadálytalanul szolgálhasson Istennek és testvéreinek.

Eme áldásos tevékenysége közben a békesség rövid évei után Maximus Daia császár újból megkezdett keresztényüldözése során 307 novemberében letartóztatták. Urbanus, Palesztina akkori helytartója elrendelte a híres presbiter elővezetését, és ítélőszéke előtt először ékesszólását tette próbára. A helytartó ezután azt követelte az Evangélium bátor hirdetőjétől, hogy engedelmeskedjék a császár parancsának, és áldozzon a bálványoknak. Mivel azonban Urbanus sem rábeszéléssel, sem fenyegetéssel nem tudott elérni semmit, haragra lobbanva megparancsolta, hogy a szent hitvallót kegyetlenül kínozzák meg, erősebben, mint fogolytársait. Krisztus szent tanújának az oldalait sokáig marcangoltatta éles karmokkal, anélkül, hogy bármit is elért volna. Ezután Pamphiloszt más keresztényekkel együtt börtönbe vetették, s ott csaknem két évet kellett eltöltenie.

Hosszú fogsága alatt is -- amennyire tehette -- töretlenül és rendíthetetlenül végezte megszokott munkáit. Ő, akinek addig alig jutott ideje irodalmi művekre, most (a feltehetően hasonlóképpen letartóztatott, vagy őt gyakran felkereső) Euszebiosz segítségével hozzálátott, hogy megírja Origenész ötkötetes védelmét. Terjedelmes írását azoknak a hitvallóknak ajánlotta, akiket Palesztina bányáiban és kőfejtőiben végzendő kényszermunkára ítéltek, és részben elutasító magatartást tanúsítottak Origenész teológiájával szemben. Megkísérelte, hogy Origenész krisztológiáját, Szentírás-magyarázatát és ortodoxiáját a vádakkal szemben megvédje. Az ókeresztény hitbuzgóságnak ez az értékes dokumentuma sajnos elveszett.

Urbanus helytartó halála után az akkori prefektus, Firmilianus 309 tavaszán újból elővezettette a szentet a jeruzsálemi Valens diákonussal és egy Paulus nevű, Jamniából való buzgó kereszténnyel együtt. Amikor a bíró látta, hogy mindhárom fogoly rendíthetetlenül kitart hite mellett, halálra ítélte őket.

Néhányan azonban még megelőzték Szent Pamphiloszt a vértanúságban. Amikor az elítélteket elvezették, egy Pamphilosz házából való, Porphüriosz nevű ember, akit fiaként nevelt és tanított, a bíró elé lépett, és megkérte, hogy urát a kivégzés után eltemethesse majd. A helytartó azonban, mivel az előírt áldozat bemutatását megtagadta, átadta a hóhérnak, csontjáig szétmarcangoltatta, majd lassú tűzre tétette.

Szeleukoszt, egy fiatal keresztény tisztet, akivel Pamphilosz közölte Porphüriosz halálhírét, s aki a vértanúk egyikét csókkal köszöntötte, a helytartó haladéktalanul lefejeztette. Euszebiosz, aki ezt közli, úgy véli, hogy azon a napon Pamphilosz érdemeinek megfelelően a mennynek egy nagyon nagy ajtaja tárult fel, és vele együtt sokan beléphettek az örök menyegző termébe. A helytartó egy hűséges öreg szolgáját, név szerint Theoduloszt is keresztre feszítették, mivel Szeleukoszhoz hasonlóan járt el. Magát Pamphiloszt Paulusszal és Valensszel együtt végezték ki.

Azon a napon Cézáreában összesen 12 keresztény halt meg vértanúként. Közülük az utolsó Julianus volt, aki éppen egy utazásáról tért vissza, és amikor az eseményekről értesült, még utazóruhájában odament, hogy halott testvéreit csókkal illesse. Őt is megragadták, és ugyanolyan módon, mint Pamphiloszt, tűzhalálnak adták. Megörült az elítéltetésének, és hangosan megköszönte az Úrnak ezt a kegyelmet.

,,Igy alakult ki a társak csapata -- mondja Euszebiosz bámuló csodálattal --, akiket arra választottak ki, hogy Pamphilosszal együtt vértanúk legyenek.''

„Maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból”

„Maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból”

Jézus feltámadása után a negyvenedik napon ismét megjelent apostolainak. Húsvét után, mióta feltámadt testben élt, tulajdonképpen már nem volt ennek a földi létnek részese. Valószínűleg Édesanyjával lakott, tehát a földön élt, de nem kötötték a földi viszonyok, a tér és az idő kategóriái. Nem volt szüksége étkezésre sem, bár tudott enni, ha éppen akart. Az apostolokat időnként felkereste Jeruzsálemben. Szent János evangéliumából tudjuk, hogy egy alkalommal Galileában, a Genezáreti tó partján találkozott néhány tanítványával Ott csodálatos halfogást ajándékozott nekik, majd reggelire halat sütött és megvendégelte őket. Ezután a reggeli után kérdezte meg Pétertől: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek? Ő azt felelte: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek. Erre azt mondta neki: Legeltesd bárányaimat!” (Jn 21,15) A kérdés és válasz még kétszer megismétlődött. Péter ekkor már láthatóan elszomorodott, mert eszébe jutott, hogy három tagadásáért kell vezekelve megvallani szeretetét. Jézus szeretete viszont minden földi jót felülmúlt, hiszen Ő is háromszor mondja: Legeltesd bárányaimat! Péter személyében, majd utódaiban vezeti a katolikus Egyházat a világ végéig.„Feltámadása után Jézus (a negyvenedik napon) utoljára jelent meg az apostoloknak, és így búcsúzott tőlük: Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnapon föl kell támadnia a halálból. Az ő nevében Jeruzsálemtől kezdve minden népnek megtérést és bocsánatot kell hirdetni. Ti vagytok ezeknek tanúi”. (Lk 24,46-48) Az apostolok valóban állandó tanúi lettek Jézus szenvedésének és feltámadásának. A szenvedés mellett is tanúskodni kellett, hogy Jézus istenemberi kínjai és kereszthalála voltak a bűneink bocsánatának ára. A föltámadás, pedig biztosítás volt számunkra, hogy kiérdemelte nekünk a mennyei boldogságot.„Ezután kivezette őket Betánia közelébe, és kezét fölemelve megáldotta őket”. (50) Ez az áldás örökre ott lebeg nemcsak az apostolok és utódaik felett, hanem a Jézusban hívők milliárdjain,felettünk, magyar katolikusok és Krisztus-hívők felett is. Erőforrás volt, amikor bátor hitre volt szükség a hitünkért kiállni, és kegyelmek forrása marad ezután is, amikor reménnyel teli a jövőnk. Áldását hálásan köszönve nézzünk Jézus után az égre! Köszönjük meg neki a szenvedéseket,az övét és a mieinket is, és a felragyogott reményt, hogy vele és egymással kezet fogva mindig biztosan haladjunk előre a magyar jövő építésében. Legyünk mindig együtt a templomban, mert az égiek segítsége nélkül nem boldogulunk.

URUNK MENNYBEMENETELE

HÚSVÉT 7.VASÁRNAP 

URUNK MENNYBEMENETELE


„Feltámadása után Jézus utoljára jelent meg az apostoloknak, és így búcsúzott el tőlük: Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnapra fel kell támadnia a halálból. Az ő nevében Jeruzsálemtől kezdve minden népnek megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni. Ti vagytok ezeknek tanúi. Én meg elküldöm nektek Atyám megígért ajándékát. Maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból”

Jézus feltámadása után többször is megjelent tanítványainak. Ezek a találkozások húsvétkor azért voltak fontosak, hogy az apostolok végképen megértsék: nagypénteken Jézus nem elbukott, hanem teljesítette Atyja akaratát, szenvedésével és kereszthalálával megváltotta a világot. Az emberek sok és rettenetes bűnét felvitte magával a keresztre és ott saját vérének kiontásával tisztára mosta a minket vádoló bűnlistát. Megfizette az isteni igazságosságnak a bűnökért járó adósságot, amit mi megváltásnak, ritkábban kiváltásnak nevezünk. Húsvét este megjelent az apostoloknak egészségben. Megmutatta nekik, hogy a szegek és lándzsa nyomát kivéve teljesen ép a teste. Ezek a sebek pedig igazolják, hogy a teste ugyanaz, mint ami a fára volt felfeszítve. Rögtön megbocsátotta hitük elvesztését, és megadta nekik a bűntörlő hatalmat, de csak nekik és utódaiknak. Ez az önigazolás azért volt szükséges, hogy nekik, mint szemtanúknak mi bátran hihessük istenemberi győzelmét, a feltámadást. Most pedig, a negyvenedik napon újra megígéri övéinek, hogy a Harmadik Isteni Személyt elküldi műve folytatására, kivezeti övéit az Olajfák hegyére. Ott elköszön tőlük, áldását adja rájuk szemük láttára felemelkedett a mennybolt felé.„HOZSANNA DÁVID FIÁNAK! ÁLDOTT, AKI JÖN AZ ÚR NEVÉBEN!HOZSANNA a MAGASSÁGBAN!”

BOLDOG BAPTISTA VARANO

BOLDOG BAPTISTA VARANO

 szűz, klarissza

 (1458-1524) 

 
Az Assisitől mintegy 40 km-re fekvő Camerinoban* született hercegi család elsoszülöttjeként. A Kamilla névre keresztelték. A hercegi udvarban kiváló reneszánszkori műveltségre tett szert s egy ideig élte a maga világias életét. Egyszer hallott egy prédikációt Jézus szenvedéséről, attól kezdve nem szűnt meg Jézus szenvedésére gondolni. Hivatást érzett a szerzetesi életre, de apja csak két évi tusakodás után adta beleegyezését. 23 éves korában Urbinoban belépett a klarisszákhoz. Lelki szárazságot, hosszas betegségeket, az ördög heves kísértéseit viselte el, közben azonban sokszor megtapasztalta az isteni szeretet édességét is. Rendkívüli karizmákban (látomások, kinyilatkoztatások, beléöntött szemlélodés) részesült. Több írása fennmaradt. Legismertebb: Az Úr Jézus lelki szenvedései (1488). Ebben különösen a haláltusát vívó Jézus szívének szenvedéseit írja le a neki adott kinyilatkoztatások szerint. A Jézus Szíve tiszteletre vonatkozó jelentos írás ez, mely hamarosan több kiadásban megjelentetve századokon át ismert lelki könyv lett. Másik műve: A lelki élet harca - önéletrajz. Lelkiatyjának számol be ebben lelki fejlődéséről s a neki adott kegyelmekről. 1484-ben kolostort alapított szülővárosában, Camerinoban (ezt apja építtette leánya számára), s ennek elöljárója lett hosszú éveken át. Közben egy másik helyen (Firmino) is alapított kolostort. Kapcsolatot tartott fönn kora obszerváns ferenceseivel, s ő maga is törekedett a szerzetesi élet megújítása által az Egyház reformját szolgálni a reneszánsz pápák korában. Mint sötét háttér, az ő életében különösen is jelen van a reneszánszkori egyház szomorú valósága: VI. Sándor törvénytelen fia, Borgia Cézár meggyilkoltatta Baptista apját és két testvérét. Ő sokat imádkozott a gyilkosokért is. Közel 70 éves korában halt meg szent halállal Camerinoban - halála éve vagy 1524 vagy 1527. XVI. Gergely avatta boldoggá 1843-ban. Nyelvét - Páduai Szent Antaléhoz hasonlóan - ereklyetartóban őrzik.
Boldog Baptista az Isten iránti szeretet felindításáról (Oktatások c. munkájából):
„Akkor van meg benned egész biztosan a szeretet, ha a jó úton járva lelkedet gyakran az Istenhez emeled és ezt emlegeted: „Uram, mindent irántad való szeretetből teszek.” Mondd ezt gyakran akár tudatosan, akár öntudatlanul.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Baptista szüzet azzal tűntetted ki, hogy Fiad, Jézus Krisztus szenvedéséről állandóan elmélkedjék. Közbenjárására add, hogy az önmegtagadások által testünkben hordozzuk a kereszt titkát, és így elnyerjük a boldog örök életet. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

 

 

„Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű"

„Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű"

Jézus iskolájába mindig van beiratkozási lehetőség. Ő maga hívott annak idején mindenkit, hogy tanuljanak tőle az emberek. Arra is fel kell figyelnünk, hogy O nem teljesen ismeretleneket szólít meg az úton, hogy keressék az alkalmat erre a tanfolyamra, hanem a mindig velejáró apostolainak mondja, akik jól ismerték Őt, állandóan hallgatták, tudták róla, hogy Ő a legkiválóbb mester, hogy mennyei tudása van, azaz mindent tud. Jézus mégsem arra hivatkozik, hogy ilyen minőségben menjenek hozzá tanulni, hanem azért, „mert szelíd és alázatos szívű". Mi, idős szerzetesek is meghallgatjuk ezt a felszólítást. Minden bizonnyal nem lesz kárunkra, ha elmerülünk ebben az isteni Szívben, és megtanuljuk a bölcsességét. A magyar nyelvben és általános felfogásban a szív az érzelem központja, forrása, egyben a jelképe is. A szeretet jele. A héber nyelvben több ennél: széles értelemben az ember egész bensőjét jelenti. Az embert magát, aki nem csak érez, nemcsak emlékezik, de ért is, akar is, elhatározásokat tesz. Kifejezi néha sok ember közmegegyezését: „Teljes szívvel követi Absalomot egész Izrael." ( 2 Sám 15,13) Vagy az egész embert jelöli: „Teljesítetted szívének óhajtását." (Zsolt 21,3) a gondolkodásnak központja: „a szellem tudásával látta el őket, értelemmel töltötte be szívüket, és megmutatta nekik, mi a rossz és mi a jó." (Sir 17,6) Magára Istenre is vonatkoztatja ezt a Szentírás: „De megmarad az Ur terve mindörökre, szíve szándéka nemzedékről nemzedékre." (Zsolt 33,11) „a Biblia konkrét és átfogó antropológiájában az ember szíve tudatos, értelmes és szabad személyiségének a forrása, döntő választásainak a helye, az íratlan törvény őre („így megmutatják, hogy a törvény követése a szívükbe van írva" Rom 2,15), és Isten titokzatos cselekvésének színtere. Mind az ó-, mind az újszövetség szerint az ember szívében találkozik Istennel. Ez a találkozás Isten Fiának emberi szívében válik teljes értékűvé. (BTSZ 1214) Isten kinyilatkoztatott szavából próbáljuk egyre jobban megérteni, mit is rejt ez a fogalom: Jézus Szíve, és a vele való kapcsolatunk. Szív és látszat. Az emberi szív el van rejtve a szem elől. Jó mélyen dobog a bordák várfala mögött. Ha látni szeretnénk, ki kell nyitni a mellkasunkat. Szerencsére az ilyen műtétre ritkán kerül sor, csak akkor, ha igen nagy a baj. De azért van egy fényes tükre a szívünknek: az emberi arc. „Az ember szíve elváltoztatja arcát hol vidámra, hol meg szomorúra." (Sir 13,31) Ugyanígy az ajak is árulkodik a szívről: „a bölcs szíve bölccsé teszi száját, és növeli ajka kedvességét." (Péld 16,23) a szív jelei lehetnek a cselekedeteink is: „Mert minden fát gyümölcséről ismerünk meg. Tövisbokorról nem szednek fügét, sem a csipkebokorról nem szüretelnek szőlőt. A jó ember jót hoz elő szívének jó kincséből, és a gonosz ember a gonoszból gonoszat hoz elő, mert a szív bőségéből szól a száj." (Lk 6,44-45) a kettős szívet viszont nagyon elítéli az Úr: „Ne sodorj el engem a bűnösökkel és a gonosztevőkkel, akik békésen szólnak felebarátjukhoz, holott szívükben gonoszság lakik." (Zsolt 28,3)

Húsvét hatodik hetének szombata

Húsvét hatodik hetének szombata

Kérjetek, és kaptok – szól Jézus egyszerű bátorítása felénk, s ezt az emberek közti alapszabályt kiterjeszti Istennel való kapcsolatunkra. Amikor Jézus arra buzdít minket, hogy bátran forduljunk Istenhez kéréseinkkel, mert meghallgat minket, akkor ezt az imádkozásra érti. Az embernek elsősorban az imádságban kell Istent és az ő országát keresnie. Ha lelkünket felemelve imára nyitjuk ajkunkat, valójában mindig Istent keressük, Isten után vágyakozunk. Tudjuk, hogy bármikor bizalommal közeledhetünk hozzá, mert nem zárkózik el tőlünk, hanem jóságosan elénk siet. Isten tudja, hogy mire van szükségünk, mielőtt még bármit is megfogalmazunk, mégis azt szeretné, hogy elinduljunk felé, megszólítsuk őt és megtaláljuk őt az imádságban. Kéréseinket mindig Jézus nevében intézzük hozzá!
A kéréshez alázat szükséges. Be kell ismernünk, hogy magunktól semmit sem tehetünk, és Isten segítsége nélkül nem sokra vihetjük. Kérésünkkel elismerjük, hogy rászorulunk az ő kegyelmére, és nincs meg mindenünk, ami biztosíthatná örömünket, boldogságunkat. Csak a gőgös ember gondolhatja, hogy mindene megvan és nincs szüksége az Istenre. Legyünk tehát alázatosak és kicsinységünk tudatában forduljunk Istenünkhöz, hogy Krisztus és az ő szeretete legyen nagy bennünk. Kérjünk bátran, és Isten meg fogja mutatni nagylelkűségét.

Uram, Te szeretsz engem a szenvedésben is! Uram, hiszek irántam való jóságodban és szeretetedben. Biztosan tudom, hogy te gondoskodsz rólam. Sok kegyetlenség van a világban. De a világ minden természetes összefüggésével együtt egy magasabb hatalomnak van alávetve. Hiszem, hogy te vagy a világ Ura és Teremtője. Hiszem, hogy minden a te kezedben van, minden ember, én is. Te Atyánk vagy, és szeretsz mindannyiunkat. Köszönöm, hogy te vagy az állandó változásban az élet nyugvópontja, amelyhez tarthatom magam. Köszönöm, hogy szilárd életem van benned, és így a jövőm nincs a véletlenre bízva.