BOLDOG TOSZKÁNAI BARTOLUSZ

BOLDOG TOSZKÁNAI BARTOLUSZ

 III. r. 

(1228-1300)

Régi és híres grófi család sarja. San Gimignanoban született. Édesanyja sok könyörgés után nyerte el gyermekét Istentől. Örült, mikor látta, hogy serdülő gyermeke vonzódik a papi hivatás felé. Apja azonban erről hallani sem akart. Az apa haragja elől édesanyja segítségével a pisai bencés monostorba menekült, ahol betegeket ápolt. Az apát biztatta, öltse magára a bencés ruhát. Egy éjszaka azonban Bartolusz látta az Üdvözítőt sebekkel borítva. Így szólt hozzá: „Bartolusz, nem ebben a ruhában fogod megkapni a mennyei koszorút, hanem a szenvedés, a sebek és a bűnbánat ruhájábán.” Bartolusz ekkor elhatározta, hogy kérni fogja Szent Ferenc III. Rendjének bűnbánó ruháját és világi pap lesz. Több éven át készült a papságra. 30 éves volt, amikor Volterra püspöke felszentelte. Előbb káplánként, majd plébánosként buzgón teljesítette feladatát a környéken. Bevételeit jótékony célokra és a szegényeknek adta. Egy éjjel egy nagyon szegény ember kért bebocsátást a plébániára, és ő szállást adott neki. Éjfélkor hangot hallott: „Bartolusz, te Üdvözítődnek adtál szállást.” S a titokzatos szegény ember nyomtalanul eltűnt. A buzgó plébános azonban a férfikor teljében, 52 éves korában megkapta a leprát. Abba kellett hagynia lelkipásztori működését s elvonulnia egy leprakórházba. Ekkor vette fel a ferences III. rendi ruhát. Megható, hogy földije, a szintén ferences III. rendi Boldog Vivaldus mellette volt, 20 éven keresztül gondozta. Maga Bartolusz nagy türelemmel viselte betegségét és szenvedéseit. Kiérdemelte a „Toszkánai Jób” nevet, mellyel először Vivaldus tűntette ki. Sokan keresték fel, hogy épüljenek magatartásán és buzdító szavain. Halála napját előre megmondta. 1300. dec. 12-én halt meg 72 éves korában San Gimignanoban. X. Piusz pápa emelte a boldogok sorába.

„Ha valamelyik testvér bárhol is megbetegszik, a többi testvér ne hagyja őt, magára, hanem rendeljenek melléje egy, sőt ha a szükség úgy kívánja, esetleg több testvért is. És ezek olyan odaadással szolgáljanak neki, amilyennel maguk is szeretnék, hogy nekik szolgáljanak.”

Meg nem erősített Regula 10. f.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Bartoluszt előbb lelkipásztori buzgósággal, majd a betegség

viselésében türelemmel áldottad meg. Példájával és közbenjárására

kelts bennünk új erőt hűséges szolgálatodra és a türelmes kereszthordozásra.

A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Adventi kalendárium 18.

Adventi kalendárium – 2014. december 17.

Advent első vasárnapján elkezdődött egyházunkban a megszentelt élet éve. Ehhez kapcsolódunk kalendáriumunkkal: korábbi századokban élt és köztünk élő, ismert és kevésbé ismert szerzetesek gondolatait idézzük mindennap. Várjuk együtt az Úr érkezését!

„A szeretet kezembe adta hivatásom kulcsát. Megértettem, hogy ha az egyháznak különféle tagokból álló teste van, akkor a legszükségesebb, legnemesebb tagjának sem lehet híjával. Megértettem, hogy az egyháznak szíve van, s hogy ez a szív szeretettől lángol. Megértettem, hogy egyedül a szeretet tarthatja életben az Egyház tagjait. Ha a szeretet megszűnne, az apostolok nem hirdetnék többé az evangéliumot, a mártírok sem akarnák vérüket ontani. Megértettem, hogy a szeretet magában foglalja az összes hivatást, hogy a szeretet minden.”
                                                                 (Lisieux-i Szent Teréz karmelita szerzetes)

Teremtő és megváltó Istenünk, akinek akaratából a Szűzanya méhében testet öltött az örök Ige, méltasd figyelemre kérésünket. Engedd, hogy egyszülött Fiad, aki emberi életünket vállalta, adjon részt nekünk isteni életéből. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Advent 3. hete szerda

Advent 3. hete szerda 

Ter 49,2.8-10; Mt 1,1-17

„Júda, téged dicsőítenek majd testvéreid, ellenségeid nyakán lesz majd kezed”

Minden katolikus hívőnek tudni illik, hogy az első három és félszázados időszakban az Egyház csak Jézus feltámadását ünnepelte a liturgiában az év összes vasárnapján. Nagyobb ünneplésre mód sem nyílott, hiszen kétszázötven évig véres keresztényüldözés volt érvényben a hatalmas Római Birodalom egész területén. Ennek akkor szakadt vége, amikor 312-ben Róma mellett a Tiberis folyó Milvius hídja közelében Konstantin legyőzte vetélytársát, Maxentiust, és ő foglalta el a birodalom trónját. A kétes kimenetelű ütközet előtt kereszt jelent meg Konstantinnak. Felirat volt körötte: „E jelben győzni fogsz”. A pajzsokon, hadi jelvényeken reggelre mindenütt ott díszelgett a kereszt. Konstantin, akinek édesanyja keresztény asszony volt, győzött. Azonnal érvénytelenítette elődei keresztényüldöző parancsait, és 313-ban Milánóban ünnepélyes császári edictumban kihirdette a Keresztény Egyház polgárjogait. Ennek egyik következménye az volt, hogy az Egyház földet birtokolhatott. Maga Konstantin négy gyönyörű bazilikát építtetett Rómában. Így kialakulhatott az ünnepélyes liturgia. Ekkor kezdték összeállítani a fontosabb ünnepeket. Abban az időben ismeretlen volt a névnap, csak a születésnapot tartották. Jézus születésnapját nem ismerte senki. Szerettek volna nagyon szép napot találni a világ Urának. Ezért esett a választás a legnagyobb római pogány ünnep, a Sol invictus, a téli sötét által le nem győzött napisten üresen maradt ünnepnapjára, december 25-re. Ehhez az önkényesen választott születésünnepléshez akartak illő előkészületet rendelni, hogy Urunk eljövetelét (Advent) felkészülten várják. Először nyolc napos volt az a felkészülés (dec. 17-24), és csak idők folyamán alakult úgy, hogy négy vasárnap és a hozzájuk csatolt köznapok hajnali miséje emlékeztessen minden hívő embert a több ezer éves Messiásvárásra, az idei karácsonyi ünneplésre, és a nagy találkozásra Krisztussal a végítéleten. Ezért ilyen a szentírási olvasmányok beosztása is. Az ószövetségi olvasmány visszaidézi Ábrahám idejét, a Messiásról kapott ígéreteket hogyan adja tovább halála előtt Jákob a negyedik fiának, Júdának: „El nem vétetik a fejedelmi pálca Júdától, sem a vezér botja az ő térdei közül, míg el nem jön az, akié az, akinek a népek engedelmeskednek”.(Ter 49,10) Aztán az evangélium felsorolja Jézus háromszor tizennégy tagú családfáját. Így alapozza meg Jézus történelmi küldetését, a kétezer éves isteni kinyilatkoztatás megvalósulását. A fejedelmi pálca, íme, örökre Dávid Fiának kezébe kerül.

BURGUNDI SZENT ADELHEID

SZENT ADELHEID

 özvegy

*Burgundia, 931. +Selz, 999. december 16. 

A Rajna felső folyásától a Rhőne és Saőne folyók mentén a Földközi- tengerig terjedő Burgundia földrajzi fekvésének köszönheti nagy történelmi jelentőségét, amely a frank idők kezdetétől a késő középkorig tartott. E királyság birtoklásáért vívott küzdelemben a 937. év folyamán szerepet játszott egy hatéves kislány, Adelheid, az éppen elhunyt II. Rudolf királynak és a svábföldi Bertának leánya. Alig múltak el a gyász napjai, máris megjelent Lombardia királya, Hugó, egybekelt az özveggyel, fiát, Lothárt pedig eljegyezte a kis királylánnyal.

Adelheid, amikor 947-ben követte jegyesét az itáliai királyságba, csak keveset sejtett mindebből. Az ifjú uralkodópár csakhamar elnyerte Lombardia népének szeretetét, s ezzel magára vonta az önállóságukat féltő észak-itáliai grófok ellenségeskedését. Mindenekelőtt Berengár (+966), Ivrea őrgrófja lett a király veszélyes ellenfele. Gyűlölete oly nyilvánvaló volt, hogy Lothár 950-ben bekövetkezett hirtelen halálakor az a hír járta: ő mérgezte meg az uralkodót. Tudott a rémes hírről Adelheid is, akit Lothár tizenkilenc éves özvegyként hagyott itt. Annál inkább felháborodott, hogy Berengár merészelte magát királlyá koronáztatni, a fia számára pedig megkérni az ő kezét. Adelheid tudta, hogy korának felfogása szerint a királyság őrá szállott, és csak őt illeti meg a jog, hogy új férj választásával továbbadja az uralkodást. Választása semmiképpen nem esett Berengárra, aki bizonnyal a fiatal özvegy aggodalmára és gyengeségére számított. Adelheid fejedelmi magatartása azonban a végsőkig haragra ingerelte Berengárt. Elrabolta Adelheid királyi kincseit, személyes értékeit, sőt őt magát is elfogatta és borzalmas módon bántalmazta. Ütlegelve, megtaposva, lenyírt hajjal hurcolta Garda várába és szigorú őrizetben tartotta ott. Egyetlen szolgája és egy pap osztotta meg vele fogságát.

Adelheid barátai és hívei tehetetlenek voltak Berengárral szemben, de őt nem felejtették el. A reggiói püspök menedékhelyet ajánlott fel neki, ha sikerül Gardából megszöknie. Mások Nagy Ottó királyhoz fordultak és segítséget kértek tőle a hatalmas őrgróf ellen. A német fejedelemnek igen kapóra jött ez a hívás; tüstént fegyverkezett, és nagy hadsereggel átkelt az Alpokon. Berengár elmenekült, Ottó pedig 951 őszén harc nélkül bevonult Páviába. Eközben Adelheid hűséges alattvalóival együtt saját kezűleg vájt kijáratot a börtönből a szabadba, és kalandos úton Reggióba menekült. Ott érték el Ottó követei, hogy hódolattal megkérjék a kezét számára. Adelheid beleegyezett, és csakhamar másodszor is viharosan ünnepelték Páviában mint királynét. Ottó Németországba való visszatérésekor is örömmel üdvözölték. A királyi család, élén a király anyjával, Szent Matilddal (lásd: 148. o.), de az egész nép is szívesen látta, hogy Ottó első feleségének, Edithának halála (946) után ismét királynét vitt a birodalomba. Bár csaknem húsz év korkülönbség választotta el egymástól a királyi hitveseket, igazi szeretet kötötte össze őket. Ottó minden nagyobb vállalkozásában ott volt Adelheid is. Így a 961--965 közti itáliai nagy hadjáratban is, amelynek tetőpontja a német királyi pár császárrá koronázása és felkenése volt Rómában. E hadjárat folyamán Adelheid régi ellenfelét, ivreai Berengárt véglegesen legyőzték, Németországba vitték fogságba, ahol nemsokára meghalt. Milyen elevenen éledhetett fel még egyszer Adelheidben egykori szégyenének emléke! Érzelmeiből semmit sem ismerünk. Tudjuk viszont, hogy ellensége lányait pártfogásába vette, rangjukhoz méltóan neveltette, végül udvarhölgyei közé fogadta őket.

A császársággal Ottóra új felelősség és új feladatok hárultak, mert Szent Római Birodalmát Isten országa földi megvalósulásának tekintették. Adelheid felismerte, hogy milyen szerep hárul reá. Szerényen távol maradt Ottó politikai döntéseitől, de mindannyiszor érvényesítette befolyását, amikor egyházi és kulturális feladatokról volt szó. Az ő közbenjárásának köszönhető több kolostor alapítása és bővítése. Ő volt az, aki felvette a kapcsolatot a burgundiai Cluny reformkolostorával, apátjait bevezette az udvarba, és így előkészítette a német szerzetesi élet későbbi megújulását. A többi fejedelmi asszonnyal együtt a császári udvarban megteremtette a magas műveltség légkörét. A művészetek és tudományok első nagy virágkora kezdődött Németországban.

Hosszú évekig tartó itáliai tartózkodása után 973-ban meghalt Ottó császár. Három fia közül már csak Ottó élt, s akkor tizennyolc éves volt. Átvette az uralkodást (II. Ottó, 973--983); az első időkben teljesen apja szellemében, anyja okos vezetése szerint járt el. Csakhamar érezhető lett azonban önállóságra való törekvése. Megerősítette ezt benne felesége, Theophanu (+991) görög hercegnő, akivel röviddel atyja halála előtt kötött házasságot, hogy a keleti és nyugati birodalom közti szövetséget megpecsételje. Ottó szívesebben engedett idegen országbeli hitvesének, s az egyre jobban érvényesítette befolyását. Adelheid elleni indulata találkozott néhány fejedelem helyeslésével, akiket bosszantott a császárné egyházias lelkülete, mindenekelőtt a kolostorok és templomok iránti bőkezűsége. Mielőtt nyílt összeütközésre került volna sor, Adelheid elhagyta az udvart és király testvéréhez ment Burgundiába.

A következő évek nagy szenvedést hoztak számára. Különösen súlyosan érintette fiának háborúja a francia királlyal, aki mint az itáliai Lothárral kötött házasságából való lányának, Emmának férje, veje volt. Amikor azután Ottó római hadjáratára fegyverkezett, elébe sietett Felső- Itáliába, és a clunyi apát közvetítésére Rómában megtörtént a kiengesztelődés. A császárné szívesen megbocsátott fiának, s az ismét kíséretébe fogadta őt. Káprázatos napokat élt át vele Rómában, ahol kinyilvánult Európa előtt a német császár uralkodó helyzete; várt rá Capuában, amikor 982-ben a szaracénok elleni nagy vereségéből tért vissza. A következő évben Ottó Páviában Felső-Itália helytartónőjévé tette az anyját, miközben ő maga ismét Dél-Itáliába akart vonulni. Rómában azonban malária áldozata lett.

Halála nagy ínségbe taszította a birodalmat. Keleten és Északon ellenségek fenyegették a határokat, bent pedig heves küzdelem lángolt fel az uralkodás kérdése körül. A halott császár egy hároméves fiút hagyott hátra, akiért formálisan veszekedtek a birodalom nagyjai. Mindkét császárné, a kis király anyja és nagyanyja is Itáliában várta a küzdelem kimenetelét. Híveiknek Szent Willigis (+1011) mainzi érsek vezetésével sikerült megtartani számukra az uralkodást. Visszatértek hát Németországba. Mindkét asszony igazi uralkodónő volt, lényegében mégis annyira különbözők, hogy a közös kormányzást tartósan nem lehetett fenntartani. Ismét Adelheid, az idősebb és tapasztaltabb volt az, aki elhagyta az udvart. Itáliában átvette régi helytartói tisztét. A lombardok még mindig egykori királynéjukat tisztelték benne, és ezért Adelheidnek sikerült ezt a fontos országot megtartania a német birodalom iránti hűségében. 989-ben azonban Theophanu megjelent Itáliában, beleavatkozott Róma ügyeibe, az okiratait pedig, mint valami férfi

,,Imperator Theophanus''-ként írta alá. Büszkesége nem tudta elviselni, hogy Adelheid olyan nyugodtan és magától értetődően uralkodik. Mindinkább megnyirbálta jogait, és megkísérelte, hogy ki is szorítsa, de Adelheid teljes letételéről politikai okossága tarthatta vissza. 991-ben már olyan erősnek hitte magát, hogy kijelentette: ,,Ha még egy évig élek, Adelheid birodalma egy tenyérben el fog férni''. Nem sokkal ezután azonban egy alsó-lotharingiai útja során hirtelen meghalt.

III. Ottó (983--1002) ekkor még túlságosan fiatal volt, és ezért Adelheid elhatározta, hogy utoljára még egyszer kezébe veszi a birodalom gyeplőjét. Régi hívei, mint Szent Willigis érsek, segítették. Azonban az ellenállás erősebben jelentkezett, mint valaha. Többnyire ifjak voltak azok, akik élükön a császári fiúval le akarták rázni az idős nő befolyását. Röviddel Ottó 995. évi nagykorúsítása után Adelheidnek el kellett hagynia az udvart, ezúttal véglegesen. Visszavonult Elzászba, az általa alapított selzi kolostorba. Ott sem tudott azonban teljesen a jámborság és a jócselekedetek gyakorlásával foglalkozni. Utoljára kellett közvetítőként és vigasztalóan beavatkozni, most ismét szülőföldjének, Burgundiának viszálykodásaiba.

Ilyképpen bezárult életének köre, de csak azért, hogy megnyíljon az új, nagyobb dicsőségre. A nagyobbra, a voltaképpenire való megnyílás volt minden bizonnyal Adelheid lelki magatartásának lényege. Sem a boldogság, sem a fájdalom nem szűkítette be soha a tekintetét, mindig éber volt az elkövetkezendők számára. Mégsem ismerte soha a jövőt kergetők nyugtalanságát, hanem a jövendő valamiképpen már mindig jelen volt benne. Életrajzírója, a clunyi Szent Odiló (lásd: 18. o.) bizonyára erre gondol, amikor azt mondja, hogy Adelheid birtokolta minden erények anyját, a diszkréciót, a megkülönböztetésnek, a világos látásnak azt az adományát, amely adott esetben bizonyossággal ismeri fel és fogja át a fontosabbat, a tökéletesebbet.

Ő, akit Odiló ,,minden császárnék közül a leginkább császárnőinek'' nevez, sohasem felejtette el, hogy csak egy az Úr. Hogyan érinthette az akkor még fiatal apátot az a jelenet, amelyet átélt Adelheidtől való elbúcsúzása alkalmával: ,,Alázattal telten megragadta az ő (Odiló) durva öltönyét, amelyet hordott, szent szeméhez és bájos arcához szorította, megcsókolta, s alázatosan és halkan szólt hozzá: Fiam, gondoljon rám imádságában!''

Adelheidet Selzben temették el. Nem avatták szentté, de halála óta szent császárnéként tisztelik. 

Éljük meg az Evangéliumot! 2.

Éljük meg az Evangéliumot! 

 
Célszerűnek láttam így fogalmazni világi rendi testvéreimnek és magamnak is: Éljük meg az evangéliumot! Francesco a XIII. század elején követői számára mindezt röviden így foglalta össze: „a kisebb testvérek regulája és élete ez: kövessék a mi Urunk Jézus Krisztus szent evangéliumát.” Váltsuk életre ezt a ferences eszmét! Ez mindegyikünk főfeladata, minden más csak részletkérdés. Az első rendhez tartozók zárdában élnek, de emberközelben. Dolguk, hogy mutassák be a társadalomnak az Atya és a Fiú szeretetét tetteikkel, szavaikkal. A második rendiek szigorú klauzúrában imádságos és dolgos életükkel tegyék ugyanezt. Mindkettő lényege: Istenre hagyatkozó bizalom vezeti őket, nem a pénz az életvitelük alapja. Az Egyház szociális gondolkodásának alapja az ember, nem a pénz, fogalmazta a koppenhágai 1995-ös közgazdász világkongresszus. Ha meg akarjuk óvni a világot egész kontinenseket érintő gazdasági csődtől, akkor a pénzalapú gazdasági rendszereket sürgősen át kell alakítani a római katolikus egyház szociális alapjaira.A harmadik rend, most FVR teljesen a civilek között lakik. Ott él, ahol közvetlenül hatni lehet az emberekre, hiszen kereteik semmiben sem különböznek a civilekétől. A lényeg: mi is pénzen vásárolunk, de nem ez az életünk alapja, hanem az Atya végtelen szeretete. Ő működtet közre mindent a mi javunkra. Ha mi ezt komolyan így gondoljuk, Isten látja, és rendezi sorsunkat. A többieknek pedig meg kell vallani, ha titkunkat kérdezik: „Van nekünk Atyánk a mennyben…”A tanúságtétel egyik módja: sokan olvassák a Szentírást. Tanulnak belőle bölcsességet, történelmet, hitet, esetleg komolyan veszik, hogy Isten áll minden történés mögött. De kevesen veszik észre, hogy az egész Biblia kifejezetten vagy bennfoglalóan, de az Atyáról szól. Mutassuk meg nekik. Erre próbáltam rávezetni testvéreimet a „Szeret engem az Atya” c. könyvemmel. Az imádság is fontos eszköz. Módot nyújt arra, hogy az Atya mellé üljek, vagy inkább az ölébe kuporodjam, átöleljem, nyakába csimpaszkodjam. Mert, hogy Ő ezt várja tőlem. Ezt sugallja a jézusi megszólítás: Abba. Ez ugyanis nem atyát jelent, hanem apácskát, apukát, tehát azt sugallja, hogy a kisgyerek kedveskedő közvetlenségével szólítsuk a végtelen nagy Istent. Sajnos, mi magyarok ezt nem merjük soha kimondani. Mások sem. Pedig katolikusok vagyunk, azaz elfogadunk mindent, amit Isten kinyilatkoztatott Ha pedig ott csüngök Atyám nyakában, akkor mondjam el nekik, hogy nagyon szeretem. Ezt várja tőlem. Más mindent tud, jobban, mint én. De ahhoz ragaszkodik, hogy Ő mondhassa el nekem, mi a tennivalóm, hogy hozzá hasonlóvá legyek. Minden alkalommal rámutat, hogy az Ő szeretet-stílusát tanuljam meg, és a szerint éljek Mit jelent ez a gyakorlatban? Házastársak: Isten akarja, hogy egy férfi és egy nő kössön szétszakíthatatlan szövetséget, vagyis egyik a másiknak szentelje oda teste és lelke minden képességét, hogy a másikat boldogítsa önmagáról megfeledkezve. Ez a szeretet egész világot átölelő nagyparancsának a testhez álló konkrét része. Ez nemcsak az udvarlás idejére ösztönöz virágcsokros gesztusokra, hanem mindhalálig, ahogy a papköltő fogalmaz: „Tudtam én, hogy szóból ért a szeretet” (Sík S.) Vonatkozik a fáradt percekre is, az idegeskedés nehéz önfegyelmére is, még a bocsánatkérés azonnali követelményére is. Legyünk minden nap szeretetreméltóbbak, ez is követelmény. A házastársi szeretet – szerelem csodálatos gyümölcse lesz a gyermek, az új élet. Isten akarata ez is: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!” (Ter 1,28) Csak az Istentől elfordult, öntörvényű ember száll szembe a szeretet törvényével: nem szülök, mert a gyerek veszélyezteti a karrieremet, korlátozza a szabadságomat. Keresztény, katolikus, főleg világi rendi ezt nem fogadhatja el. Családunk, hazánk, Egyházunk szolgálata a gyermekvállalás. Az üdvösségünk útja is, hiszen Jézus így fogalmaz: „Aki egy ilyen gyermeket befogad az engem fogad be”

Adventi kalendárium 17.

Adventi kalendárium – 2014. december 16.

Advent első vasárnapján elkezdődött egyházunkban a megszentelt élet éve. Ehhez kapcsolódunk kalendáriumunkkal: korábbi századokban élt és köztünk élő, ismert és kevésbé ismert szerzetesek gondolatait idézzük mindennap. Várjuk együtt az Úr érkezését!

„Jézus üdvözítő művét nem feltűnően, hanem egyszerűen és alázatosan teljesíti, nem diadalmas győztesként mutatkozik be, hanem szelíd és szegény emberként, aki azért jött, hogy örömhírt hirdessen a szegényeknek, meggyógyítsa a betegeket, és szabadulást hozzon a bűnösöknek.”
                                                                                       (Gabriele di S. M. Maddalena)

Istenünk, te egyszülött Fiad által újjáteremtettél minket. Tekints ránk jóságosan: hiszen irgalmasságodra szorulunk. Gyógyítsd meg régi bűneink sebeit szent Fiad eljövetelével. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Advent 3. hetének keddje

Advent 3. hetének keddje

„Eljött ugyanis hozzátok János az igazság útján, és nem hittetek neki"
Jézus ebben a rövidke példabeszédben sajátos emberi gondolkodásra hívja fel hallgatói figyelmét. A templomban ül hallgatói között, akik számon kérték tőle, hogy milyen hatalommal tesz csodákat? Az úr szomorúan néz rájuk. Látszólag ők az Isten tiszta hitű és erényes népe: farizeusok, akik a törvényt nagyon ismerik, magyarázzák is szívesen. Hetente kétszer böjtölnek, minden termésükből tizedet adnak a templom működtetésére. Két dolog miatt kárpálja őket Jézus: egyik a gőg, mert azt gondolják, hogy nekik joguk van nyilvánosan vétkező embertársaikat elítélni. A másik: úgy vélik, hogy Jézust ís ellenőrizhetik. Ha az igazságot tennék mérlegre, amikor Jézus beszédeit hallgatják, vagy örülnének annak, hogy az Úr milyen nagy szeretettel gyógyítja, eteti és tanítja az egyszerű embereket, Jézus nyilván úgy látná őket, mint akik Isten tanítását védik. Ekkor gőgős fölénnyel számon kérik Jézustól: Milyen hatalommal teszed mindezt?'"(Mt 21,23) Máskor mar nyilvánosán ördögi közreműködéssel vádolták Jézust,(Lk 11,15) Könnyű elgondolnunk, hogy leplezetten, de most is erre akarnak kilukadni. Talán éppen azt idézik, hogy Mózes a fáraó előtt ledobta botját, ami kígyóvá változott, hogy isteni küldetését bizonyítsa, de a fáraó varázslói is megtettek vesszőikkel. Jézus tudja, hogy mire akarnak kilukadni. Ezért teszi fel nekik a fogas kérdést: „János keresztsége honnan volt? A mennyből, vagy az emberektől?" (Mt 23,25) Mivel a kérdés kényes volt: ők ugyanis nem fogadták el Jánost Isten küldöttének, de ezt bevallani nem merték, mert féltek a néptől, akik hittek János küldetésében, ezért ezt válaszolták: „Nem tudjuk" (27) Jézus ezek után mondta el rövid példabeszédét az apa két fiáról, amit az evangéliumban hallottunk. Mindkét fiát külön megkéri, hogy menjenek ki a szőlőbe dolgozni. Az idősebb készségesnek mutatkozik, de nem megy ki. Becsapja apját. A második fiú ellentmond, de meggondolja magát, és elmegy szőlőt művelni. Jézus kérdése: „a kettő közül melyik tette meg az apa akaratát? Azt felelték: az első. Erre Jézus ezt mondta nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, a vámszedők és az utcanők előbb mennek be Isten országába, mint ti. Eljött ugyanis hozzátok János az igazság útján, és nem hittetek neki. A vámszedők es az utcanők hittek neki. Ti még ennek láttán sem gondoltátok meg magatokat később, hogy higgyetek neki". (27-32)A vámosok es az utcanők sok súlyos bűnt követtek el, de miután Keresztelő János figyelmeztette őket az istenbántásokra, megtértek. A farizeusok viszont megkeményítették szívüket, nem akartak megtérni. A most élő emberek nagy aposztáziában élnek. Saját maguk döntik el, hogy végül is hova csatlakoznak: ha a bűnbánókhoz, elnyerhetik a bűnök bocsánatát, üdvözülhetnek. Aki pedig a Megváltót elutasítja, menthetetlen.