Az élet igéje – 2015. június

Az élet igéje – 2015. június

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani – Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítójának kezdeményezése szerint – az adott hónapra kiválasztott bibliai mondatot és a hozzá fűzött magyarázatot, amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

„Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges.” (Lk 10,41-42)

Micsoda szeretettel ejti ki Jézus ezt a nevet: Márta, Márta. Gyakran meg szokott állni ebben a betániai házban, Jeruzsálem kapujában megpihenni tanítványaival. Kint a városban vitába kell szállnia, szembeszegülnek vele és visszautasítják, itt viszont békére és befogadásra talál.

Márta tevékeny és kezdeményező. Ezt bizonyítja testvére halálának az esete is, amikor nem hagyja annyiban a beszélgetést Jézussal, hanem tovább kérleli őt. Márta erős asszony és mély hitről tesz tanúságot: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Hiszed ezt?” – kérdezi tőle Jézus, és ő habozás nélkül válaszol: „Igen, Uram, hiszem.” (vö. Jn 11,25-27)

Most is sürög-forog, hogy méltóképpen fogadja a Mestert és tanítványait. Ő a háziasszony (a neve, Márta is azt jelenti, úrnő, gazdaasszony), tehát felelősnek érzi magát. Valószínű vacsorát készít a tisztelt vendégnek. Mária, a húga magára hagyja őt teendőivel. A keleti szokásokkal ellentétben nem a konyhában tartózkodik, hanem a férfiak között hallgatja Jézust. A lábához ül, az igazi tanítványokra jellemző módon. Ezért jegyzi meg Márta méltatlankodva: „Uram, nem törődöl vele, hogy húgom elnézi, hogy egyedül szolgáljalak ki? Szólj neki, hogy segítsen nekem!” (Lk 10,40) Erre válaszol aztán Jézus nagy szeretettel, de határozottan:

„Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges.”

Talán nem örült Jézus a tevékenykedésnek, Márta nagylelkű szolgálatának? Nem értékelte a vendéglátást, és nem kóstolta volna meg szívesen az ételt, amit éppen készített neki? Nem sokkal ez után az eset után példabeszédeiben méltatja az intézőket, a vállalkozókat és a szolgákat, akik jól gazdálkodnak és kamatoztatják talentumaikat (vö. Lk 12,42; 19,12-25). Még a fineszességüket is megdicséri (vö. Lk 16,1-8). Hogy ne örülne, amikor látja, micsoda lendület van ebben az asszonyban, és micsoda ragyogó vendégséget rendez nekik.

Amit kifogásol, az a türelmetlenség, az aggodalom, ami a munkáján érződik. Márta „sürög-forog” (Lk 10,40), izgul és nyugtalan. Már nem ő irányítja a munkát, hanem a munka kerekedett felül rajta és az uralja őt. Már nem szabad, hanem az elfoglaltságának rabja lett.

Talán nem esik meg néha velünk is, hogy beleveszünk ezernyi tennivalónkba? Magával ragad és elvonja figyelmünket az internet, a chat, a sok fölösleges sms. Vagy akkor is, amikor komoly elfoglaltságok kötnek le: elfeledkezünk arról, hogy figyelmesek legyünk mások iránt és meghallgassuk, aki mellettünk van. Főként fennáll a veszélye, hogy szem elől tévesztjük, miért is, kiért is dolgozunk. A munka és más elfoglaltságuk önmagukban válnak céllá.

Más esetekben a nyugtalanság, a félelem ragad magával különböző problémák miatt: családi, anyagi, munkahelyi vagy iskolai nehézségek aggasztanak, saját jövőnk vagy a gyermekeinké, és elfelejtjük Jézus szavait: „Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van.” (Mt 6,31-32) Mi is megérdemeljük a dorgálást Jézustól:

„Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges.”

Vajon mi az egyetlen szükséges? Az, hogy meghallgassuk és megéljük Jézus igéit. Ezzel szemben – és Jézussal, aki szól – nem lehet semmi ellenvetésünk. Ha valóban vendégül akarjuk látni az Urat, hogy otthon érezze magát, akkor be kell fogadnunk, amit mond. Úgy, ahogyan Mária tette, ő mindenről elfeledkezett, Jézus lábaihoz ült, és egyetlen szavát sem hagyta figyelmen kívül. Ne akarjunk kitűnni vagy példát mutatni, csak Jézus kedvét keressük, azt, amivel az ő országát szolgálhatjuk!

Amint Márta, mi is meg vagyunk hívva, hogy „sürögjünk-forogjunk” mások javára. Jézus azt tanította, hogy az Atya örül, ha „sok gyümölcsöt” termünk (vö. Jn 15,8), és még nála is nagyobb dolgokat fogunk tenni (vö. Jn 14,12). Elkötelezettséget, odaadást kér a munkában, találékonyságot, merészséget és vállalkozó szellemet. De nem kedves előtte a nyugtalanság és a félelem, azt akarja, hogy béke töltsön el bennünket, mert tudjuk, hogy Isten akaratát teljesítjük.

Az egyetlen szükséges tehát az, hogy Jézus tanítványaivá váljunk, hagyjuk, hogy Ő éljen bennünk, és figyeljünk a sugallataira, halk hangjára, amely pillanatról pillanatra vezet bennünket. Így Ő fog irányítani minden tettünkben.

Így nem leszünk szétszórtak és nem fogunk beleveszni a „sürgés-forgásba”, mert Jézus igéit követve csak a szeretet vezet majd bennünket. Bármilyen elfoglaltság közepette is csak egyetlen dolgot fogunk tenni: szeretünk.

SZAMARIAI SZENT JUSZTIN

SZENT JUSZTIN
* Flavia Neapolisz (Szichem, ma Nablusz), 2. század eleje + Róma, 166. 

Jusztin, a filozófus-vértanú a 2. század kereszténységében egy egészen új embertípust testesített meg. Nevezték már ,,keresztény intellektuelnek'' is, de ezt semmiképpen sem szabad úgy értenünk, mintha a szellemi tevékenység önmagában lett volna életének célja és tartalma. Személyében sokkal inkább olyan emberrel találkozunk, aki becsületesen és kitartóan kereste az igazságot, és fáradozásai közben rátalált a hitre: ezáltal megtalálta önmagát is és egyéniséggé érett, de élete hitbeli ismereteinek továbbadása során teljesedett be. A görög filozófus gondolkodásmódjáról és életstílusáról keresztényként sem mondott le, hanem inkább fölhasználta azt a hit hirdetésében.

Jusztin hazája Szamaria tartománya volt Palesztinában. Szichemi polgári családból származott, apját Priscusnak, nagyapját Bacchiusnak hívták, s e nevek azt az elképzelést erősítik, hogy Jusztin családja római eredetű volt, vagy legalábbis vonzódott a rómaiakhoz. A római szellemiségnek felelt meg az a nyilvánvalóan nagyvonalú neveltetés, amelyet Jusztin ifjúságában élvezett. Saját elbeszélése szerint semmiféle provinciális nézet vagy szokás nem akadályozta, mint filozófus, a bölcsesség szerelmese maga kereste magának az utat személyes életformájához.

Jusztin maga írja le, hogyan kereste fiatalemberként a tudást. Egymás után kopogtatott kora tudósainak ajtaján, hogy elmélyedjen náluk az igazságba, de egyiküknél sem találta meg, amit keresett.

Végülis egy egészen másfajta találkozás hozta meg a fordulatot Jusztin életében. Egy napon a tenger partján sétált, és beszélgetésbe kezdett egy tiszteletreméltó idős emberrel, aki rányitotta szemét az isteni bölcsességre. Az idős ember atyai módon az éppen megfelelő szavakat tudta neki mondani. Jusztin készségesen fogadta az oktatást, mely rámutatott Izrael népének prófétáira, akik üzeneteikkel egyenesen az egyetlen valóságos Istenhez vezetnek, és előkészítik a hit útját Isten Fiához, Jézus Krisztushoz.

Jusztin már platonikus tanítvány korában megcsodálta a keresztény vértanúk rettenthetetlenségét. Meggyőződött róla, hogy Krisztus tanítása, amelyet akkor hallott először, ,,az egyetlen megbízható és hasznos filozófia''. Megkeresztelkedett és attól fogva életét az evangélium hirdetésének szentelte. A filozófusok köpenyében mint vándorprédikátor járt mindenfelé. A városok terein beszédbe elegyedett mindenféle rendű és rangú emberrel, hogy megnyerje őket Jézus Krisztus hitének. Efezusban egyszer két napon át vitatkozott egy tudós zsidóval és tanítványaival a villák mögötti sétányon. A vita tárgya az volt, hogy milyen szerepet játszott Izrael népe Isten üdvözítő tervében, s hogy a megígért Messiás Jézus-e vagy sem. Erre a vitára visszaemlékezve írta Jusztin húsz évvel később a Párbeszéd a zsidó Triphonnal című művét. A Szentírásból bizonyítja Jézus istenségét és a pogányok meghívását a kereszténységre. Jusztin, a fáradhatatlan prédikátor és misszionárius végül hosszú vándorlás után elérkezett a fővárosba, Rómába, ahol -- minden filozófus és hithirdető gyülekezőhelyén -- végre megtelepedett. Saját iskolát alapított, amely nagy látogatottságnak örvendett. Tanítványai közt volt a későbbi hitvédő, Tatianus.

Jusztin azonban nem érte már be a szóbeli tanítással. Filozófiai értekezéseket tett közzé, amelyekben krisztushitét szembesítette a filozófiával. Sajnos, ezek az írások elvesztek. Címüket és tartalmukat csak Cézáreai Euszébiosz Egyháztörténetéből ismerjük.

Ezzel szemben ma is megvan az a két Apológiája, amelyekben Jusztin nemcsak általánosságban, a vallásosság mindenkori problémáiról szólt, hanem az üldözött keresztények érdekében közvetlenül is föllépett, fölvilágosító és útmutató módon: az újra és újra föllángoló üldözésekre való tekintettel Jusztin mindkét kérő és védő írásában személyesen a császárhoz és a római szenátushoz folyamodott segítségért. Közben azon fáradozott, hogy megcáfolja a keresztények ellen emelt vádat, amely szerint istentelenek és ellenségei az államnak. Antonius Pius (és talán Marcus Aurelius) császár filozófusi lelkiismeretéhez és megértéséhez fellebbezett, főleg annak kimutatásával, hogy a pogány filozófusok legjobbjai alapjában már magukban hordták a kereszténység csíráját. Ebben az összefüggésben alakította ki Jusztin híressé vált kifejezését, a ,,csíraszerű logosz''-t. Eszerint Isten már korábban, a Jézus Krisztus előtt élt filozófusok ajka által közölte magát az emberiséggel, és általuk is előkészítette az üdvösség ismeretét. Jusztin fölfogása szerint mindazok, akik ennek a logosznak megfelelően éltek, alapjában véve már Krisztushoz tartoztak. ,,Ilyen volt például a görögöknél Szokratész és sok más hozzá hasonló''; vagy a nem görögöknél például Izrael prófétái. Ezek a megállapítások még ma is értékesek, mert egy őskeresztény világi apostol valójában ökumenikus gondolkodásáról tesznek tanúságot.

De ez a művelt laikus a keresztény istentiszteletről adott közléseivel is nagy érdemeket szerzett az egyházi élet fejlődésében egészen a jelen korig. A keresztények szertartásairól hamis híresztelések terjedtek el. Ezek cáfolására Jusztin rövid összefoglalásban leírja a keresztelés, az Eucharisztia és a vasárnap megünneplésének rítusát. Az őskeresztény liturgiának ezzel a megbízható, legrégibb leírásával az Egyház olyan okmányt tart a kezében, amelynek segítségével állandóan fölülvizsgálhatja és rendezheti legfontosabb kultikus szokásait. Jusztin ezen írásaiban világos tanúságot tesz arról a hitről, hogy Krisztus valóságosan jelen van az eucharisztikus adományokban. A Párbeszéd a zsidó Triphonnal c. művében kifejti, hogy az Eucharisztia a pogány filozófusok óta vágyott -- lelki -- áldozati adomány, amelyben a megtestesült Logosz önmagát adja egyetlen elfogadható áldozatul, amikor imával és hálaadással megülik szenvedésének emlékezetét. A lelki áldozati adománynak ez a fogalma, amely meghalad és fölülmúl minden pusztán anyagi áldozatot, a szentmise római kánonjába is belekerült.

Jusztin írásai maradandó értékűek. Bár józan, nemegyszer szinte gyámoltalannak tűnő stílusban vannak megírva, mégis kitűnnek csodálatos teológiai világosságukkal. A hellénista és zsidó világban Jusztin előtt nem lehetett ilyen nyílt beszédet hallani keresztény szájból. Modern egyháztörténészek ezért joggal mutatnak rá arra, hogy Jusztinban a korabeli Egyház életereje öltött testet. A 2. század többi nagy embere arra szorítkozott, hogy az érintetlen hitletéteményt megőrizze és továbbadja. Jusztin új lehetőségeket keresett, hogy a Krisztusba, az egész emberiség Üdvözítőjébe vetett hitet közelebb vigye zsidó és pogány kortársaihoz.

Egy olyan ember azonban, aki annyira őszintén állt szemben a többi vallással, nem maradhatott támadások nélkül. Római működése alatt heves ellenfelei támadtak. Közülük a legelszántabb Crescentius volt, a cinikus filozófus. Végül is az ő följelentése alapján fogták el, és állították Rusticus prefektus elé tanítványaival, Charitonnal és Charitóval (aki nő volt), Euelpisztosszal, Hieraxszal, Paionnal és Liberianusszal együtt.

Ma is megvannak az akták, amelyek hűen leírják a bírósági eljárást. Jusztin rövid vonásokban ismertette a keresztény hitvallás tartalmát. Társaival együtt tanúságot tett erről a hitről és a mennyei dicsőség reményéről. Utoljára fölszólították őket, hogy áldozzanak az isteneknek, de visszautasították. Így a bírói ítélet csak a halál lehetett.

A tiszteletreméltó régi tudósítás ezekkel a mondatokkal végződik: ,,A szent vértanúk magasztalták Istent, és rögtön a vesztőhelyre indultak. Ott lefejezték őket. Így végezték be vértanúságukat Üdvözítőnk megvallásával.

Egyes hívők titokban magukhoz vették a holttesteket, és méltó helyen eltemették Urunk Jézus Krisztus kegyelmének a segítségével. Legyen nekik tisztelet mindörökkön örökké. Amen.''

Szent Jusztin ünnepét 1882-ben vették fel a római naptárba, április 14-re. Mivel e nap legtöbbször Húsvét közelébe esik, 1969-ben június 1- re tették át, amely napon a bizánci rítusban a 9. század óta ünneplik.


--------------------------------------------------------------------------------

A Párbeszéd a zsidó Triphonnal című írásában Jusztin elbeszéli, hogy fiatalemberként -- tudásszomjtól ösztönözve és az igazságot kutatva -- hogyan kereste föl egymás után a különböző filozófusok iskoláit.

Először egy sztoikustól kért oktatást. ,,De miután meglehetősen hosszú időn át jártam hozzá -- így beszéli el --, nem gazdagította istenismeretemet, hiszen nincs is neki, és nem tartja szükségesnek. Ekkor elfordultam tőle, és egy másik emberhez mentem, egy úgynevezett peripatetikushoz (azaz Arisztotelész tanítványához), aki szellemileg képzettnek tartotta magát. Neki csak az első napokban volt türelme hozzám. Aztán már azt követelte, állapodjunk meg a fizetségben, hogy együttlétünk haszontalan ne legyen, emiatt azután el is hagytam. Véleményem szerint egyáltalán nem volt filozófus.''

Azután egy híres pitagóreushoz ment, ,,olyan emberhez, aki sokat képzelt a maga bölcsessége felől''. Ez azonban fölszólította, hogy rögtön mondjon le a zenéről, a csillagászatról és a mértanról, hogy ezáltal -- szellemét elvonva az érzékiektől -- fölkészüljön az Isten, az abszolút jó és szép szemléletére. Mivel Jusztin kénytelen volt bevallani, hogy ehhez nincsenek előismeretei, ez a tanító is elküldte őt, aki pedig azt hitte, ,,ért valamihez''. ,,Tanácstalan helyzetemben -- így folytatja tovább beszámolóját -- elhatároztam, hogy fölkeresem a platonikusokat is, hiszen nekik is jó hírük volt. Mivel egy ideje éppen városunkban tartózkodott egy tudós, aki nagy tekintélynek örvendett a platonikusok között, oly sokszor fölkerestem, amint csak lehetséges volt. Jól haladtam előre, s nap mint nap tökéletesedtem, annyira jól mentek a dolgok. A testetlen létezők szellemi valósága nagyon érdekelt, és az ideák szemlélete szárnyakat adott gondolkodásomnak. Úgy gondoltam, rövid időn belül bölcs leszek. Korlátoltságomban abba a reménybe ringattam magam, hogy közvetlenül látni fogom Istent.''

Egy napon azonban sétálás közben a tengerparton találkozott egy tiszteletreméltó idős emberrel. Ez meggyőzte őt, hogy Platon filozófiája számos problémát megoldatlanul hagy. Egyenesen a szemébe mondta az ifjú bölcsességkeresőnek: ,,Te szereted ugyan a jó beszédet, de semmiképpen sem vagy barátja a cselekvésnek és a valóságnak.'' Ez a komoly intés jó talajba hullott, és kérlelte az aggot, hogy fejtse ki előtte Krisztus üzenetét.

Jellemző Jusztinra, hogy micsoda hatással volt rá a kereszténység! ,,Amikor még teljes szívvel platonikus voltam, hallottam a keresztények ellen fölhozott vádakat. Amikor azonban láttam, hogy a halál és mindenféle kigondolható kín előtt mennyire félelem nélkül állnak, arra a belátásra jutottam: lehetetlen, hogy ezek idáig bűnben és vétekben éltek volna.''

Egy közvetlenül a közelében lejátszódott fölháborító esemény arra bírta, hogy -- amint már egyszer megtette -- a római jogérzékhez fellebbezzen. A városprefektus ismét kivégeztetett három keresztényt, pusztán csak azért, mert keresztények voltak. Ekkor Jusztin egy bátor levéllel közvetlenül a császárhoz folyamodott. Fölfedte az üldözések alapjait, kimutatta a kereszténység isteni felsőbbségét, és végül nyomatékos szavakkal kérte, hogy az igazság és az igazságosság nevében ne hagyják figyelmen kívül figyelmeztetését. Jusztin tudta, hogy nyílt beszédével a saját életét kockáztatja. E szavakkal zárja ugyanis: ,,Én is várom most már, hogy az említett besúgók valamelyike álnokul följelent, és a keresztre kerülök.''

Szentünknek és társainak hivatalos vértanú-jegyzőkönyve érzékletes képet rajzol arról a merev római törvényszéki eljárásról, amely külsőleg szétmorzsolta ugyan a védtelen áldozatokat, bensőjüket azonban nem tudta legyőzni.

A kihallgatás elején Jusztin alkalmat kapott arra, hogy beszéljen hitéről. Így szólt: ,,Nem lehet megbélyegezni vagy rosszallani, hogy Üdvözítőnk Jézus Krisztus parancsait követjük. Azon fáradoztam, hogy megismerjek minden tanítást. Mégis a keresztények igaz tanítása mellett döntöttem, annak ellenére, hogy nem tetszenek azoknak, akik tévedésben élnek.'' Akkor a prefektus félbeszakította: ,,Ide hallgass te, akit a szó emberének mondanak, s aki azt hiszed, hogy tiéd az igazi bölcsesség! Ha most megkorbácsolunk és kivégzünk, azt hiszed, hogy fölmégy az égbe?'' Jusztin ezt válaszolta: ,,Szilárdan bízom benne, hogy ott fogok lakni, ha mindezt elviselem.'' Rusticusnak be kellett látnia, hogy hiábavaló az ijesztgetés. Ezért röviden parancsot adott: ,,Térjünk a tárgyra! Lépjetek elő és áldozzatok az isteneknek!'' Jusztin így válaszolt: ,,Aki helyesen gondolkodik, nem eshet vissza az istenfélelemből az istentelenségbe. Mi vágyva vágyunk arra, hogy Urunkért, Jézus Krisztusért szenvedjünk, és így meneküljünk meg.'' Jusztin tanítványai is egyhangúan kijelentették: ,,Tégy, amit akarsz! Mi keresztények vagyunk és nem áldozunk bálványszobroknak!'' Erre Rusticus kihirdette az ítéletet: ,,Mivel ezek nem akarnak az isteneknek áldozni és a császár parancsainak engedelmeskedni, korbácsolják meg és vezessék őket a vesztőhelyre a törvény irtelmében.''


--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Jusztin vértanút a kereszt oktalansága által csodálatosan megtanítottad Jézus Krisztus fölséges ismeretére, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy a bennünket megkörnyékező tévedéseket elűzve a hit szilárdságára törekedjünk! 

APOSTOLOK CSELEKEDETEI 55.

APOSTOLOK CSELEKEDETEI
ApCsel 20,17-27

Milétoszból beüzent tehát Efezusba, és hivatta az egyház presbitereit. Amikor azok odaértek és együtt voltak, így szólt hozzájuk:Tudjátok, hogy Ázsiába jövetelem első napjától fogva hogyan voltam veletek az egész idő alatt. Szolgáltam az Úrnak teljes alázatossággal, könnyhullatás és megpróbáltatások között, amelyek a zsidók cselszövései miatt értek. Semmi hasznosat el nem hagytam, mindent hirdettem nektek, tanítottalak titeket nyilvánosan és házanként. Tanúságot tettem mind a zsidók, mind a pogányok előtt az Istenhez való megtérésről és a Jézus Krisztusba, a mi Urunkba vetett hitről. És most íme, lélekben megkötözve elmegyek Jeruzsálembe, és nem tudom, mi minden vár ott rám. Csak azt tudom, amit a Szentlélek minden városban értésemre ad, hogy bilincsek és szorongatások várnak rám Jeruzsálemben. De nem félek ezektől. Az életemet sem tartom értékesebbnek, mint magamat, csak elvégezhessem pályafutásomat, az ige szolgálatát, amelyet az Úr Jézustól kaptam, hogy tanúságot tegyek Isten kegyelmének evangéliumáról. Azt is tudom már, hogy közületek, akik között jártam, s akiknek hirdettem Isten országát, többé senki sem fogja látni arcomat. Azért szentül állítom ma nektek, hogy nem szárad rajtam senkinek a vére sem. Mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek Isten maradéktalan akaratát.
„Lélekben megkötözve”
Pál apostol mozgalmas életet élt, miután a Szentlélek elindította Antiochiából a kisázsiai, majd európai hithirdető útjaira. Ugyanaz a Szentlélek arra indítja, hogy menjen vissza Jeruzsálembe. Indul hajóval Kisázsia partja mellett és búcsúzik a kikötőhöz közeli egyházközségektől. A mai búcsúzkodása mélyen bevilágít a lelkébe.„Szolgáltam az Úrnak teljes alázatossággal.”(19) Megtett mindent, hogy Jézusról egyre tökéletesebb tanítást kapjanak hallgatói. Házaknál, tereken, zsinagógában prédikált. Zsidóknak, pogányoknak egyaránt hirdette Jézust, az Üdvözítőt. „Nem szárad rajtam senkinek a vére”(26), vagyis aki elkárhozik, nem miatta kerül a pokolra. Ezután mást kell tennie, de még nem tudja, hogy mit. Tanúságtétel vár rá, „bilincs és szorongatás”(23) Vissza kell mennie oda, ahol valamikor annyi szenvedést okozott zsidóként, és valamit törleszteni az ifjúkor bűneiért. „Nem lehet a tanítvány nagyobb a mesterénél” (Mt 10,24) Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak”(Lk 10,16) Vállalja készséges akarattal. Személyes kötődése a harmadik fontos jel a lelkivilágára. Neki is, mint minden embernek vannak, kellenek emberi kapcsolatok. Ezek őszinték és mélyek Pál számára, az életének fontos tényezői. Van egy még fontosabb: még eme személyes kapcsolatokat is alá kell rendelni Isten akaratának. És ezt is maradéktalan engedelmességgel vállalja.(27) Jézus mondta feltámadása után közvetlenül az Őt boldogan üdvözlő Mária Magdolnának: „Ne tarts fel engem, mert még nem mentem fel az Atyához”(Jn 2017) Ott majd nyugodtan, tisztán, boldogan örülhetünk egymással és egymásnak.

Pünkösdre várva 40.

Pünkösdre várva 40.

A Szentlélek húsvéti működése 

Isten végtelen jóság. Az Atya öröktől fogva saját végtelen erejével birtokolja a mindentudó és mindenható isteni természetet. Ezt a kimondhatatlan kincset előbb az isteni születéssel együtt a ajándékozta oda:„Kezdetben volt az Ige. az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő  volt kezdetben Istennél” (Jn 1,1-2) Az Ige azonnal vissza is ajándékozta Atyjának. Amikor pedig immár közös kincsük volt az isteni természet, azonnal odaajándékozták közös leheléssel a Harmadik Isteni Személynek is, aki azonnal visszalehelte az Atyának és Fiúnak.1932-ben ez volt az Atya egyik legfontosabb kinyilatkoztatása: „Az Örökkévalóság vagyok, és amikor egyedül éltem, már gondoltam rá, hogy minden képességemet felhasználom arra, hogy hasonlatosságomra lényeket teremtsek. De előbb került sor az anyagi világ teremtésére, hogy ezek a lények a megélhetőségükhöz szükséges javakat megtalálják: akkor teremtettem a világot. Megtöltöttem mindazzal, amiről tudtam, hogy az embereknek szükségük lehet rá: ilyen a levegő, a nap, az eső, és sok egyéb, amikről tudtam, hogy megélhetőségükhöz szükséges” (Az Atya szól 23) Ehhez a teremtéshez azonban szükségesnek látta, hogy isteni fénye az egész világon ragyogjon. Ezért Fia felveszi előbb elhatározásban, később a valóságban is legkedvesebb teremtményei, az emberek kettős természetét, hogy mint Istenember ősmintája lehessen minden szellemi és anyagi teremtménynek. „Végül megteremtettem az embert! Meg voltam elégedve művemmel.  Az ember elkövette a bűnt, evett parancsom ellenére a tiltott fáról (Ter 2,16-17) Ettél a tiltott fáról, amelyről megtiltottam, hogy egyél. Az ember így válaszolt: Az asszony adott a fáról, akit mellém rendeltél, azért ettem. Az Úristen megkérdezte az asszonyt: Mit tettél? Az asszony így felelt: „A kígyó vezetett félre, azért ettem” (Ter 3,11b-13) Ezért és az összes ember bűnéért kellett vállalnia az Istenembernek a kereszthalált. Megtette, de a feltámadása estjén az apostolainak és utódaiknak ezt parancsolta:„Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: vegyétek a S Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akiknek megtartjátok, az bűnben marad” (Jn 20,21-23)