Beatenbergi Szent Beatus

Beatus Beatenberg (RM)
(szintén Beatusként ismerték Thun)

 
Dátum esetleg ismeretlen 112. Saint Beatus korai remete volt, aki azt találta, hogy a magánya egy helynél most Svájcot hívta Beatenbergnek a Thun tó fölött. A helyi legenda azt állítja, hogy ő volt egy skót király fia. Ő lehet lenni (de valószínűbb van nem) ugyanaz Beatus ki kapott meg egy oklevelet 810-ben Blessed Charlemagne-ből hogy erősítse meg, hogy Honau Abbeyt, amit apátként uralt, mindig igazgatnák ír szerzetesek, (Benedictines, Coulson, D'Arcy, Fitzpatrick, Green, Montague, Tommasini). Művészetben Saint Beatust lefestik öreg emberként, aki olvas egy hegyi barlangban. Őt tisztelik Beatenbergnél és Thunnál (Roeder).

Nobel-békedíjra jelöltek egy mexikói papot, akinek a fejére vérdíjat tűztek ki a drogbandák

Nobel-békedíjra jelöltek egy mexikói papot, akinek a fejére vérdíjat tűztek ki a drogbandák

Alejandro Solalinde mexikói katolikus pap a 2017-es Nobel-békedíj jelöltjei között van a Mexikón keresztül utazó illegális bevándorlókért végzett tevékenységéért. Önéletírása a közelmúltban jelent meg olasz nyelven.

Alejandro Solalinde 2005-ben menedékházat hozott létre az átutazó migránsok számára Ixtepecben. Határozottan és rendíthetetlenül kiáll a védtelenek jogaiért, ezért a drogkereskedők egymillió dolláros vérdíjat tűztek ki a fejére. A 2017-es Nobel-békedíj egyik várományosa (noha a jelöltek listája titkos, maguk a jelölők nyilvánosságra hozhatják, kit javasoltak – a szerk.).

Olasz nyelven, az Avvenire katolikus napilap újságírója, Lucia Capuzzi közreműködésével megírt életrajzi kötetében – I narcos mi vogliono morto. Messico, un prete contro i trafficanti di uomini (A drogbandák holtan akarnak látni. Mexikó: egy pap az emberkereskedők ellen) – beszél tevékenységéről. A továbbiakban ebből a kötetből idézünk.

„Az emberrablások úgy kezdődtek, hogy észre sem vettük. Bevándorlók egész csoportjai tűntek el – lehetett hallani. Zűrzavaros helyzet volt. Elkezdtem kutatni utána. Természetesen nem egyedül. Segítettek a régi plébániám fiataljai és mások is, akik az új helyemen dolgoztak. […] Minden évben 500 ezer közép-amerikai halad át Mexikón, illegális bevándorlóként az Egyesült Államok felé utazva. Egyharmaduk a mi területünkön megy keresztül, Oaxacában, délen. Mivel nincsenek irataik, senkit nem érdekel, ha eltűnnek. Túl könnyű prédát jelentenek a bűnözőknek, akik a hatóságok cinkosságát élvezve ellenőrzésük alatt tartják az ország számos területét.

Elkezdtünk nyomozni. Azt láttuk, hogy nincsenek rendben a számok. Egyértelmű volt, hogy sok migráns eltűnt az utazás közben. Mi lett velük? Szóbeszédek és hamis nyomok közepette, sok türelemmel és egy kis evangéliumi meggondolatlansággal végül sikerült rekonstruálnunk, hogy működik az emberrablás gépezete: ki viszi el őket, hova viszi, ki segíti a bűnbandákat, milyen kapcsolatban vannak a városi rendőrséggel. Nyugtalanító kép rajzolódott ki. Tudtam, hogy valamit tennem kell, de nem volt a kezemben semmi konkrétum. Csak a gyanú… [...]

Aztán egy január 10-én végre robbant a helyzet. Tizenkét guatemalait elraboltak a vasútállomásról, ahol az észak felé induló vonatra várva aludtak. Egyiküknek azonban sikerült elmenekülnie, és követte az emberrablókat, megtudta, hova viszik a migránsokat. Jelezte nekünk, és odamentünk. Hátizsákokat találtunk, a társuk azonnal felismerte, kikhez tartoztak. Nyilvánvaló volt, hogy ott voltak, és nemrég továbbvitték őket. Bizonyították ezt a félig teli poharak az asztalon, egy pakli kártya. Egy bizonylatot is találtunk: Juan José Gómez Rivera néhány napja pénzt vett fel egy bankban. Mindannyian tudtuk, hogy ő az emberrabló banda vezére. Most végre elfoghattuk.

Ebben a pillanatban megérkezett a rendőrség. Elméletileg a bizonyítékok birtokában segíteniük kellett volna nekünk. Ehelyett letartóztattak minket, és engedték, hogy az elkövetők megszökjenek! [...] Addig a pillanatig nem értettem, milyen hatalmas fertőre bukkantunk: mekkora pénzmozgás, korrupció, cinkosság, hallgatás… Fájdalmas felfedezés volt. Nem voltam naiv, tudtam, hogy sokszor a rendőrök is cinkosok voltak. De nem hittem volna, hogy ilyen mértékben. Meg kellett volna védeniük a migránsokat, ehelyett a bűnözők kezére juttatták őket. Kiben bízhattam? Kihez fordulhattam igazságért? A korrupció befészkelte magát a hivatalokba, és mint egy rákos daganat, terjeszkedett, felemésztette őket. A letartóztatás áldásnak bizonyult. Szemtől szemben láttam a »szörnyeteget«. És akkor a bénító rémület átadta a helyét annak a furcsa vágynak, hogy ne adjam meg magam. Erre a bibliai versre gondoltam: »Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot.« Nem hittem volna, hogy az igazság hiánya ilyen valóságos, erős fizikai fájdalmat okozhat. Olyan volt, mint egy égő, nyilalló seb. Jótékony hatása volt, mert egy kicsit megfeledkeztem a félelemről. Persze gyakran visszatér a félelem. Ilyenkor kérem Istent, legyen mellettem. És érzem, hogy ott van. Neki köszönhetem, hogy idáig jutottam ezen az úton. […]

Lassacskán, ahogy egyre nagyobb sajtóvisszhangja lett annak, amit csináltunk, az emberrablások északabbra tolódtak. Szívesen mondanám, hogy megszűntek, de nem így van, ma is folytatódnak. Csak Ixtepecben szűnt meg szinte teljesen ez a jelenség. Túlságosan a kirakatba került, az én »hibámból«... Reynosa, Piedras Negras, Veracruz a fő célpontjai. Nem vagyok népszerű a bűnbandák, az úgynevezett narcók között. Meghiúsítottam a területünkön az üzletüket. Miért vagyok még életben? Van erre egy elméletem. A szervezett bűnözés nem egyedül cselekszik. Nem mehetne ilyen messzire önmagában. Politikusok a cinkosai. Az emberkereskedők nem sokáig haboznának azon, hogy meghúzzák-e a ravaszt egy pap halántékánál. A politikus barátaik azonban nem akarnak botrányt… [...]

A migránsok az idők jelei. Az elvadult neoliberalizmus áldozatai, amely lerombolta hazájukat, és arra kényszerítette őket, hogy elmeneküljenek. Ilyen értelemben egy szétbomló világ tanúi, saját testükben hordozzák ennek a bomlásnak a sebeit. Ugyanakkor a migránsok a jövő úttörői is. Makacs kitartásukkal megelőlegezik egy új társadalom lehetőségét. Miért? Mert nem félnek kockáztatni. Mindenüket kockáztatják, az élet nevében, önmagukért és családjukért. Mindenkinél védtelenebbek, az örök kirekesztettek, mégsem torpannak meg, haladnak előre, mennek, egy olyan erőre bízva magukat, amit, bárhogy is nevezzük, csakis Isten tud felébreszteni. Utazásuk, ez a legyőzhetetlen, fájdalmas utazás emlékeztet minket – akik elkényelmesedtünk és ragaszkodunk saját bizonyosságainkhoz – arra, hogy mindannyian zarándokok vagyunk.

Mindannyian migránsok vagyunk. Az uralkodó rendszer, a pénz vallása elaltatta a szívünket. Kioltotta a fényt, elvette tőlünk Istent, az élet Istenét, és egy bálványt tett a helyébe. Elvette tőlünk a többieket, megmérgezte kapcsolatainkat, vak és értelmetlen versennyé alakította át. Ebben a ködben a migránsok fényt jelentenek. Talán az utolsó fénysugarat, mielőtt elnyel minket a homály. Megmenthetnek minket, ha engedjük. Miért? Mert nem félnek. Nincs vesztenivalójuk: a rendszer már megfosztotta őket mindenüktől. Kénytelenek ezért a lényeghez ragaszkodni. Az út során, kegyetlen szenvedések közepette tanulják meg ezt. Mi pedig örök rettegésben élünk. Félünk, hogy elveszítjük a pénzünket, a jólétünket. A félelem megbénít minket. Még inkább rabszolgájává tesz ennek az elembertelenítő rendszernek.

Falat emelünk, és bezárkózunk mögéje. »Nem engedhetjük be őket, hiszen akkor mi marad nekünk?« – mondogatjuk. Vagy mi, vagy ők. Ezt hitették el velünk. Nem így van. Egyedül, biztonsági zár mögé rejtőzve páncélozott szigeteinken élünk, miközben megbénít minket a rettegés. Vagy hitegetjük magunkat, hogy élünk. De még nincs túl késő. Lehetünk bátrak, sőt: bátornak kell lennünk, kockára tenni jólétünket azért, hogy emberségesek maradjunk. Nem vagy mi, vagy ti, hanem mi és ti, én és a másik. Együtt. Vagy mindannyian megmenekülünk, vagy mindannyian elveszünk. Nagy a kihívás. De egyre jobban meg vagyok győződve arról, hogy érdemes.”

 

Húsvét 4. hete kedd

Húsvét 4. hete kedd       
ApCsel 11,19-26; Jn 10,22-30
„Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem”

Jézus a jó Pásztor. Vannak már juhai, tehát igaz szívű hívei a zsidó nép köréből. Ezeket említi Jézus a jeruzsálemi templomban, amikor a templomszentelést ünneplik. Ezek közül a Jézus-hívők közül valószínűleg senki vagy nagyon kevesen lehettek jelen a templomszentelés ünnepén, hiszen azt a tél közepén tartották. Arra emlékeztek a hívő zsidók, hogy Makkabeus Júdás és szabadságharcosai az ősz végén befejezték a harcot a pogány görögök ellen, akik véres üldözést kezdeményeztek a hívő, vallásukat komolyan tartó zsidók ellen. A Líziász elleni első győztes csata után (1Makk 4,26-35) üdvös gondolat jutott Júdás Makkabeus eszébe, hogy az üldözések során több ízben is jártak pogányok Isten templomában, jelenlétükkel, gonoszkodásaikkal megszentségtelenítették a felséges Isten szentélyét, rendbe kellene tenni és újraszentelni. Odaérve, „mikor látták, hogy a szentély pusztulófélben van, az oltárt tisztátalanná tették, a kapukat elégették, az udvarokon cserjés nőtt, akárcsak az erdőben és a hegyeken, a kamrákat pedig lerombolták, megszaggatták ruhájukat, sírtak nagy siránkozással, hamut hintettek a fejükre, arcra borultak a földön, megfújták a jelt adó harsonákat, és az égbe kiáltottak”. (4,38-41) Aztán mindent kicseréltek, és közösen „úgy határoztak, hogy évről-évre a maga idejében, mégpedig kiszlev hó huszonötödik napjától kezdve nyolc napon át öröm és vigasság közepette megülik majd az oltárszentelés ünnepét”(59) Mint Júdás Makkabeus, Jézus is tettekkel akarta megörvendeztetni Atyját és a benne hívőket. Nem a zsidók templomát védte a rombolástól, azt előre megsiratta (Lk 19,41-44), hanem saját testének templomát mutatta meg most is, mint már annyiszor. „A zsidók körülvették őt, és azt mondták neki: „Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan! Jézus azt felelte nekik: Mondtam nektek, de nem hiszitek. Tanúskodnak rólam a tettek, amelyeket Atyám nevében művelek, de ti nem hisztek, mert nem vagytok az én juhaim közül valók. Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök éltet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket a kezemből. Amit Atyám nekem adott, az mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk”. (Jn 10,24-30) Erről többet akkor nem mertek kérdezni, pedig Jézus a Szentháromság csodálatos titkát említette nekik, ami a zsidó vallás tanítása után kinyitotta volna előttük is a mennyország kapuját.

Szantaremi Szent Bernát

Szent Bernát

hitvalló.

1265.

 

A portugáliai Szantaremben volt dominikánus szerzetes. Áldozócsütörtökön mise után két ministránsával az oltár lépcsőjén imádkozva elszenderültek, mint ezt egy magánkinyilatkoztatás már előbb tudomásukra hozta. †

Ferenc pápa tíz papot szentelt Jó Pásztor vasárnapján

Ferenc pápa tíz papot szentelt Jó Pásztor vasárnapján

Május 7-én, a hónap első vasárnapján – a húsvéti időszak negyedik, a napi evangélium alapján a Jó Pásztor vasárnapján, a hivatások 54. világnapján – a vatikáni Szent Péter-bazilikában bemutatott szentmisén a szentatya tíz diakónust szentelt pappá.

A most felszentelt tíz pap közül hatan – Andreas Biancucci (28); Dario Loi (26); Mattia Pica (28); Gabriele Vecchione (29); Rolando Francesco Rizzuti (28) és a mexikói származású Alfonso Torre Elias (38) – a római egyházmegyében szolgálnak. A hat római egyházmegyés szeminarista a római nagyszeminárium és a római egyházmegyei Redemptoris Mater nevű missziós szeminárium növendékei. A további négy felszentelt más-más egyházmegyéhez tartozik: a 38 éves Andrea Bonfanti az észak-olaszországi Leccából való; Octavio Jimenez Bello 34 éves perui származású szerzetes; David Behbud Musztafajev 35 éves, az azerbajdzsáni apostoli prefektúra papja, és végül a 28 éves Aniello Nappo, aki Olaszország déli részéről származik.

Agostino Vallini bíborossal, a szentatya római helynökével együtt a papszentelésre jelöltek május 5-én a Lateráni Keresztelő Szent János-bazilikában imavirrasztáson vettek részt Filippo Iannone római segédpüspökkel együtt, aki az egyházmegyei hivatásgondozás felelőse.

„Ezek a fiaink meghívást nyertek a papi rendbe. Elmélkedjünk most arról, hogy milyen szolgálatra lépnek az Egyházban” – kezdte beszédét a felszentelési misén Ferenc pápa. „Amint tudjátok, testvéreim, az Úr Jézus az Újszövetség főpapja, de benne Isten egész szent népe papi néppé formálódott. Mindazonáltal azt akarta az Úr, hogy az összes tanítványa közül néhányakat különleges módon kiválasszon, hogy ők nyilvánosan gyakorolják nevében az Egyházban a papi hivatalt az összes ember javára, így folytatva az ő személyes mesteri, papi és pásztori küldetését. Az Úr választotta ki őket, hogy ezt a szolgálatot folytassák, és ne pedig karriert csináljanak” – hangsúlyozta a pápa, majd hozzátette: „Ezért, amiként ő az Atyától küldetést kapott, úgy küldte a maga részéről a világba az első apostolokat, aztán a püspököket és az utódaikat, akiket segítőtársul kaptak; a presbitereket, papokat, akik velük egyesülve a papi szolgálatban meghívást nyertek Isten népe szolgálatára.”

„Érett megfontolás és imádság után most a papi rendbe vesszük fel ezeket a testvéreinket, hogy Krisztus, a Mester, Pap és Pásztor szolgálatában közreműködjenek és építsék Krisztus testét, ami Isten népének Egyháza és a Szentlélek temploma. Ők Krisztushoz, az Örök Főpaphoz hasonulnak, és mint az Újszövetség igazi papjai nyernek felszentelést, és ez az a cím, mely a papságban őket egyesíti a püspökükkel. Az evangélium hirdetői lesznek, az istentiszteleteket vezetik, különösen is az Úr áldozatának bemutatásában” – emelte ki a szentatya.

„Mint fiak és szeretett testvérek, akik beléptetek a papi rendbe, fontoljátok meg, hogy a szent tanítás szolgálatával részt vesztek Krisztus, az egyetlen Mester küldetésében. Juttassátok el mindenki számára Isten Szavát, amit ti magatok örömmel fogadtatok mint gyermekek. Olvassátok és elmélkedjetek róla kitartóan, hogy higgyétek, amit olvastok, tanítsátok, amit a hitben megértettetek, és éljétek azt, amit tanítottatok. Isten népének tápláléka legyen a ti tanításotok, olyan egyszerű, ahogy az Úr beszélt, aki a szívével érkezett el hozzánk” – buzdította a felszentelés előtt állókat Ferenc pápa. „Ne prédikáljatok túlságosan elméletien és aprólékosan: beszéljetek egyszerűen, beszéljetek szívből! Az ilyen prédikáció valódi táplálék lesz. Legyen öröm és támasz a hívek számára életetek illata! A kettős élet az Egyházban csúnya betegség. Ti folytassátok Krisztus megszentelő művét! Szolgálatotok által a hívek lelki áldozata teljessé válik, mert Krisztus áldozatához kapcsolódva – ami a kezetek által, az egész Egyház nevében –, vértelen módon nyer felajánlást az oltáron a szent titkok ünneplésekor.”

„Méltányoljátok, amit csináltok! Kövessétek is, amit megünnepeltek, hogy részesülvén Krisztus halálának és feltámadásának titkában, hordozzátok Krisztus halálát a tagjaitokban, és járjatok vele együtt az új életben! Egy pap, aki talán sok teológiát tanult és több doktori fokozatot is szerzett, de nem tanulta meg Krisztus keresztjét hordozni, nem használ semmit sem. Jó akadémikus lesz, jó professzor, de nem pap” – mutatott rá a pápa.

„A keresztséggel az új híveket Isten népéhez kapcsoljátok. A bűnbánat szentségével megbocsátjátok a bűnöket Krisztus és az Egyház nevében. Kérlek szépen, kérlek benneteket Krisztus és az Egyház nevében, legyetek irgalmasok! Mindig! Ne tegyetek a hívek vállára olyan terheket, amelyeket sem ők, sem ti nem tudtok hordozni. Jézus megrója ezeket a doktorokat, és képmutatónak nevezi őket.

A szent olajjal enyhülést adtok a betegeknek. A papi feladatok egyike – talán unalmas és fájdalmas – a beteglátogatás. Tegyétek ezt ti is! Ne hagyjátok el, hogy megérintsétek a betegekben szenvedő Krisztus testét! Ez megszentel benneteket, közel visz Krisztushoz titeket. A szent szertartások megünneplésével és a dicséret, a könyörgés imádságának a nap bizonyos óráiban történő felajánlásával valójában Isten népének és az egész emberiségnek adtok hangot” – mondta a pápa.

„Tudatában annak, hogy az emberek közül választottak és a javukra rendeltek benneteket, hogy teljesen Isten dolgaival foglalkozzatok, örömmel és szeretettel gyakoroljátok Krisztus papi művét: Legyetek örömmel eltelve és sohasem szomorúak! Örömteliek! Krisztus szolgálata örömével, még a szenvedések, meg nem értések és még a saját bűneink közepette is! Tartsuk mindig szem előtt a Jó Pásztor példáját, aki nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon. Kérem, ne legyetek, ne legyetek állami klerikusok, hanem pásztorok! Isten népének pásztorai” – zárta a papszenteléskor mondott homíliáját Ferenc pápa a Szent Péter-bazilikában.