Gondolatok Európa lelkiségéről – Beran Ferenc írása

Gondolatok Európa lelkiségéről – Beran Ferenc írása

Az alábbiakban Beran Ferenc egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának erkölcsteológia-tanára jegyzetét tesszük közzé.

Szent II. János Pál pápa 2003 nyarán megrázó hangú apostoli buzdítással fordult a világ felé. Az Egyház Európában című írásában Szent Péter utóda így buzdít: „Európának minőségi ugrásra van szüksége spirituális örökségének tudatosításában.” Ez a kijelentés nem hagy kétséget afelől, hogy Európának van egy sajátos lelkisége, és azt történelmi öröksége hordozza. A Szentatya arra is rámutat, hogy ez a lelkiség az utóbbi időben meggyengült, ezért szükség van a megújítására. Fontosnak tartjuk, hogy ez a felhívás nem sokkal az Európai Unió bővítése előtt (2004) hangzott el. Valóban szükség volt arra, hogy Európa újragondolja ezt az örökséget és megújuljon, hogy aztán továbbadhassa sajátos értékeit.

Az apostoli buzdítás törekvésének irányát követve ez a rövid írás azt a célt tűzte maga elé, hogy feltárja Európa a Szentírás üzenetéből táplálkozó spirituális örökségének legfontosabb elemeit, és elgondolkodtasson arról, hogy földrészünk hogyan tud ennek az örökségnek megőrzője, hordozója és továbbéltetője lenni a mai világban.

Európa lelkiségének gyökerei

A szent pápa az imént idézett apostoli buzdításban nem csupán arra szólít fel, hogy Európa tudatosítsa spirituális örökségét, hanem azt is jelzi, hogy ebben az örökségben meghatározó szerepet foglal el a kereszténység, amely az Isten Jézus Krisztus által kiáradt szeretetéből táplálkozik: Ezért „az európai Egyház feladata, hogy segítse a kortársakat megtapasztalni az Atyaistent, és szeretetét a Szentlélekben a szeretet tanúságtételével, amelynek önmagában evangelizáló ereje van”. Európának pedig „kreatív hűséggel föl kell ismernie azokat az alapvető értékeket, amelyek megszerzésben a kereszténységnek meghatározó szerepe volt”. Meg is jelöli ezeket: „az emberi személy transzcendens méltóságának elismerése; az értelem, a szabadság, a demokrácia; a jogállam, a politika és a vallás közötti különbség értéke”. Ha ezeken végigtekintünk, láthatjuk, hogy a társadalmi élet különböző területein állandóan hivatkoznak rájuk, talán nem is gondolva arra, hogy vallási gyökereik vannak. Közülük most a két legfontosabb társadalometikai érték, az emberi méltóság és a szeretet értelmezésével foglalkozunk, valamint az európai lelkiség vonatkozásában megmutatkozó jelentőségükkel.

A személy méltóságának keresztény értelmezése

Ha Európa lelkiségét jellemezni kívánjuk, az emberi személy méltóságának értelmezésével kell kezdenünk, amely napjaink minden, etikai kérdésekkel foglalkozó (nemzetközi) dokumentumának alapjává vált. Az Egyesült Nemzetek Szervezete által elfogadott Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata első cikkelyében kimondja: „Minden ember szabadnak születik, és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell, hogy viselkedjenek.” Ez az alapelv tükröződik az Európai Unió Alapjogi Chartájában is: „Az emberi méltóság sérthetetlen. Tiszteletben kell tartani és védelmezni kell.” Ez a rendkívül fontos alapjog azonban nincs kellően megalapozva, olyan kijelentés marad, amely mögött nem találunk egyértelmű és kétségbevonhatatlan hivatkozási alapot. A dokumentumok utalnak ugyan az emberi értelemre, lelkiismeretre, az európai népek hagyományaira, de ezek az egyébként valóban fontos emberi adottságok, képességek, erények olyan jelzések, amelyek az ember sebzettsége (egyéni és társadalmi törékenysége) miatt bizonytalanok lehetnek. Az emberi értelem és lelkiismeret tévedhet, a népek hagyományai pedig nem mindig képviselnek azonos, általánosan érvényesnek elfogadott értékeket.

Ezzel magyarázható, hogy a pápa azzal a kéréssel fordult az európai alkotmány szerkesztőihez, hogy – a történelmi hűségnek megfelelően – szilárd és egyértelmű alapként hivatkozzanak „Európa vallásos, főleg keresztény örökségére”. Európa az a földrész, ahol a kereszténység a létrejöttétől kezdve gyökeret vert, és ahonnan a világ többi része felé is kisugárzott, miközben magát a kontinenst is átformálva e földrész lelkiségét máig ható módon meghatározta – akkor is, ha ezt a tényt sokan nem szívesen veszik tudomásul, illetve igyekeznek csupán a múlt részének beállítani.

A kereszténység a minden embert egyaránt jellemző és megillető emberi méltóság megalapozásnál nem valamiféle közmeggyőződésből, közmegegyezést rögzítő, de többségi döntéssel bármikor megváltoztatható törvényből indul ki, hanem az ember Isten-képiségéből. A Szentírás úgy mutatja be az embert, mint aki isteni vonásokat hordoz: „theoform” (vö. Gerhard von Rad, Az Ószövetség teológiája I, Osiris, Budapest, 2000. 124. oldal). Ennek az isteni kinyilatkoztatásnak több lényeges következménye van. Az egyik az ember méltósága. Az embert mint személyt tehát nem családi származása vagy erkölcsi tulajdonságai miatt kell tisztelni, hanem azért, mert Teremtőjének vonásait hordozza. Az istenképiség azonban nem csupán méltóságot, hanem feladatot is jelent: az embernek hasonlóvá kell válnia ahhoz, aki megalkotta őt. Ezt a feladatot elsősorban a szabadsága révén tudja megvalósítani, amellyel azonban vissza is élhet. Az istenképiségből származó emberi méltóságnak a társadalmi életre nézve is fontos következményei vannak. A teremtés, az, hogy Isten minden egyes embert a saját képére és hasonlatosságára teremt, olyan méltóságot adott az embernek, amely fölötte áll a nemek, fajok, vallások, kultúrák, vagyoni helyzetek és osztályok közötti minden különbségnek.

A szeretet és szolidaritás keresztény értelmezése

Az Európai Unió Alapjogi Chartájának preambuluma az emberi méltóságból indul ki, logikusan ehhez kapcsolja a szabadság és az egyenlőség elvét, majd ezután „a szolidaritás osztatlan és egyetemes elvére” hivatkozik. A részletesebb kifejtésnél pedig azokat a törvényeket rögzíti, amelyek a szolidaritás szellemében védik a legfontosabb emberi értékeket. Idetartoznak azok a törvények is, amelyek a szolidaritás szellemében védik a személy legfontosabb jogait. Ilyenek például a munkához, a családhoz, az egészségvédelemhez és a környezetvédelemhez való jogok. Valóban: a szolidaritásnak mint a másik emberrel való sorsközösség vállalásnak az élet minden fontos területére ki kell terjednie.

Érdemes keresztény szempontból is megvizsgálni a szolidaritás fogalmát: Vannak-e a kinyilatkoztatásból táplálkozó gyökerei? A keresztény tanítás szerint igen, mert Istennek Jézusban „felragyogott” szeretete indítja az ember arra, hogy sorsközösséget tudjon vállalni a nehéz helyzetben lévő embertársával. Az Isten szeretetéből táplálkozó szeretetnek azonban, az evangélium üzenete szerint, minden ember felé meg kell nyilvánulnia, abból még az ellenséget sem szabad kizárnunk. Ez a természetfeletti kegyelemből táplálkozás „segít bennünket abban, hogy a 'másikban' személyt, népet, nemzetet lássunk, és ne valamiféle eszköznek tekintsük (…), hanem (…) hozzánk »hasonlónak«, »segítőtársnak«, aki hozzánk hasonlóan részt vesz az élet lakomáján, amelyre Isten minden embert egyaránt meghívott”.

Az Európai Unió hivatalos jelmondata: „Egység a sokféleségben” (In varietate concordia) még kifejezőbbé válik, ha hozzátesszük az európai kulturális örökség vonatkozásában használatos második részét is: „sokféleség az egységben”. Ez azt is jelenti, hogy bár a nemzetek egyazon földrészen élnek, különböző nyelvi és kulturális sajátosságokkal rendelkeznek. Európa lelkiségének egyik fontos összetevője ez a sokszínűség. Egyes gondolkodók ezt a változatosságot visszavezetik (egyebek között) a földrész földrajzi-morfológiai „cizelláltságára” – jól körülhatárolható tengerparti öblök és szakaszok, kontinentális egységek mozaikjaira mint sajátosan eltérő környezeti kihívásokra, amelyekre az emberi közösségek az általuk adott válaszok sokféleségével reagálnak. Innen eredeztethető az Európa századait és társadalmait (a regionális eltérések ellenére is) általánosságban jellemző innovációs törekvés és képesség is. Meg az a bámulatos megújulási képesség is, amelyet történelme folyamán a kontinens különféle (akár éppen a kereszténységet is érintő) válságok és katasztrófák, legutóbb az e földrészről kiinduló és azt a legjobban sújtó két világháború után is fel tudott mutatni.

Az önrendelkezés és azzal összeforrva a „szubszidiaritás” eszméje mentén kibontakozó közösségi identitásokat történetileg is a kereszténység illeszti az azokat összefogó európaiság keretei közé, felülírva ezzel a kizárólag emberi-hatalmi törekvések szerint alakuló politikai entitások változásait. Az európai lelkiségen belül lehetnek (vannak is) regionális eltérések – nyugat, közép, kelet vagy éppen észak és dél viszonylatában –, mégis: ha más földrészek, kultúrák felől nézzük, Európa „mássága” – múltja, jelene, civilizációja, kultúrája, és főképpen: lelkisége – nem értelmezhető és nem érthető meg a mindezekbe mélyen beivódott kereszténység nélkül. Ezek után az sem lehet igazán kérdéses, hogy az előzőekben kifejtetteknek mi a jelentőségük a lelkiség vonatkozásában Európa jövőjére nézve.

Kontinensünk lelkiségéről szóló rövid írásunkat összefoglalva elmondhatjuk, hogy földrészünk lelkiségének gyökerei a zsidó-keresztény vallás által megőrzött és megélt kinyilatkoztatásban találhatók meg. Azok a legfontosabb etikai fogalmak is, amelyeket az európai dokumentumok használnak (például emberi méltóság, szolidaritás), egyedül a Szentírás tanítása alapján értelmezhetők, arra vezethetők vissza. Ahhoz, hogy Európa lelkiségében megújuljon, vissza kell térnie ezeknek a fogalmaknak az eredeti értelmezéséhez, átélve azt, hogy Isten végtelen és ingyenes szeretete indítja az embert arra, hogy közösséget alkosson és közös lelkiségben éljen.

Évközi 31. hét hétfő

Évközi 31. hét hétfő

Amit életünkben egyszer megtapasztaltunk Isten kegyelméből, az most, évekkel, évtizedekkel később is ugyanúgy jelen lévő, ugyanolyan intenzitású valóság, mint akkor. Ha csak egyszer is megtapasztaltuk irántunk való szeretetét, ha csak egyszer is megéreztük az ártatlanság tisztaságának isteni illatát, ha csak egyszer is nyilvánvaló lett számunkra, hogy Krisztusban az igazság, s hogy van egy láthatatlan, de a láthatónál sokkal ragyogóbb és nagyszerűbb örökkévaló ország, akkor mindez most is érvényben van, mert Istenben árnyéka sincs a változandóságnak. Olyan nincs, hogy ő megbánja adományait és hívását, legfeljebb mi távolodtunk el tőle, vagy pedig az ő tudtával – bizalmunk próbájaként, hitünk fejlődése és üdvösségünk érdekében – átmenetileg sötét felhő takarja el a szemünk elől.

Óvakodjunk hát attól, hogy a jelen érzései alapján átértelmezzük a múltat, mondván: félreértés volt, Isten nem is szólított, nem is volt hivatásunk. Legtöbbször alattomos kísértés ez, mely el akar tántorítani az egyszer világosan felismert útról és igazságtól. Inkább azt vizsgáljuk meg, nem lettünk-e hűtlenek, nem volt-e egy pont az életünkben, amikor nem akartuk hallani többé Isten hívását, amely akkor is, most is a szeretet szava. Ő nem vonta vissza ajándékát, és most vár, hogy visszatérjünk hozzá, megtalálva a neki szóló hiteles választ jelen állapotunkban, mostani élethelyzetünkben. Nem kiégett lelkünk állapotán kell siránkoznunk, hanem őszinte szentgyónást végezve ismét teljes bizalommal ráhagyatkoznunk az ő változhatatlan jóságára és szeretetére.

Urunk Jézus, vigasztaló és megerősítő az a tudat, hogy akár érezzük, akár nem, Te velünk vagy mindig, s azt várod tőlünk, hogy újra meg újra és egyre jobban merjünk ráhagyatkozni vezetésedre. Add, kérünk, hogy amint az Istentől egyszer eltávolodó, majd pedig hozzá visszatérő választott nép története az isteni irgalom újbóli s újbóli kiáradásának szent történetévé vált, úgy kegyelmedből a mi botladozásokkal teli, gyarló életünk is az isteni szeretet mindenekfeletti hatalmának bizonysága legyen.

 

Alexandriai Szent Gergely

Szent Gergely Alexandria 

püspöke

Fiatal korától megszerette Jézust, és sokféle erénnyel ékeskedett. Az alexandriai pátriárka halála után az egybegyűlt püspökök őt választották meg erre a méltóságra. Az igazhitűségnek példás hirdetője és követője volt. A képromboló örmény Leó császár el akarta őt fogatni. Gergely önként jelent meg Konstantinápolyban a császár előtt, és szemére hányta tévtanítását és viselkedését. A császár ezt nem tűrve, megkínoztatta a szent főpapot, és börtönbe záratta. Három év után ott halt meg Leó uralkodása alatt. (813-20.)

„Mindenkiben Jézust akarom látni” – Az egyetemes testvériség álma és valósága a Fokoláre mozgalomban

November 4-én a Fokoláre mozgalom mutatkozott be a VI. Keresztény Film- és Könyvnapok vendégeként Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínházban.

Az eseményt, a mozgalom bemutatkozását Fejérdy András vezette be. Először egy Chiara Lubichról, az alapítóról készült rövid dokumentumfilmet néztünk meg, aztán három tagjuk – mindegyikük a mozgalom más-más területéről – arról beszélt, az ő életében hogyan jelenik meg a Fokoláre lelkisége. XVI. Benedek azt mondta: az egyház élő test, Ferenc pápa gyakran hangsúlyozza, hogy az otthonunk, Chiara Lubich pedig végrendeletében így kérlelt bennünket: „Legyetek család!” – e gondolatokat ízelgettük, amikor elindították a filmet.

Jézus életében minden kérdésünkre ott a válasz, jött rá Chiara, de az egyetemes testvériségben hitt, amely más felekezetűeket és más vallásúakat egyaránt párbeszédre hív. Annyira fontosnak tartotta ezt, hogy szinte ő maga volt a párbeszéd, az egységre, minden ember egységére és békéjére való felszólítás – tudtuk meg a filmből, és közben láttuk, amint ennek tanúságaként különböző vallási vezetőkkel, hitünk nagy egyéniségeivel, például Teréz anyával találkozik. Szembesültünk azzal, mennyi elismerést kapott, hány egyetem avatta díszdoktorává, hány meg hány város a díszpolgárává.

Aztán beszélgetés következett András és felesége, Mariann – mindketten a mozgalom elkötelezett tagjai – részvételével. Az alapkérdés: hogyan él ma Magyarországon a Fokoláre lelkisége? Az első megszólaló a genekhez (a gyerekekkortól a házasságkötésig vagy szerzetesi-papi elköteleződésig terjedő korosztályt magában foglaló Fokolére-ág) tartozó, kecskeméti Dani, aki valósággal beleszületett a mozgalomba, szülei ugyanis 1990-ben csatlakoztak, ő pedig 1991-ben született. A genegységek kéthetenként találkoznak, a Szentírást és Chiara Lubich írásait olvassák, együtt sportolnak, túráznak. Tagjaik fokozottan törekednek arra, hogy a hitüket mindenhol megéljék, és tanúskodjanak róla.

Vera, az önkéntes ág tagja régi tábori élményeket idézett fel, amikor András arról kérdezte, miért lett Fokoláre-tag. „Itt elfogadtak úgy, ahogyan vagyok” – mondta. A mozgalomra a maygarországi kezdettől, 1988-tól fogva számíthatott, és a káposztásmegyeri plébánián is élénk közösségi élet részese lett. Amikor férjét 2001-ben autóbalesetben elvesztette, és kicsúszott alóla a talaj, elemi erővel tapasztalta meg, mit jelent a közösség szolidaritása, segítőkészsége. „Mindenkiben Jézust akarom látni, erre tanított meg a Fokoláre.”

A harmadik tanúságtevő Zita volt, aki főleg a mozgalom magazinjáról, az Új Városról, valamint könyvkiadásukról, e téren végzett munkájáról számolt be. Az Új Város Magyarországon 1989 óta jelenik meg, azóta sokat szépült, bővült, színes lett. Jelenleg kéthavonta, negyven oldalon adják ki, újabban az online területre, az ujvaros.hu honlapra és Facebook-oldalukra koncentrálnak legerősebben.

A rövid beszámolók után az egyik érdeklődő a közösség egykori vatikáni vizsgálatára, a felekezet- és vallásközi párbeszédre, továbbá a mozgalomnak a menekültválsággal kapcsolatos álláspontjára volt kíváncsi. A Fokoláre annak idején egészen új és szokatlan volt, mivel laikusok és nők kezdeményezéseként indult. Ez indokolta a vizsgálatot, amely megnyugtató eredménnyel zárult – válaszolták a tanúságtevők, akiknek megszólalásai szépen kiegészítették egymást. Ami az ökumenét és a más vallások iránti nyitottságot illeti, a mögött az emberiség egységére törekvés és a párbeszéd életformául választása húzódik meg a mozgalomban. A fokolárésok nem mások meggyőzésére törekednek, hanem testvéri párbeszédre mindenkivel – ez katolikus alapidentitásukat nem érinti, sőt: éppen szilárd hitük teszi lehetővé, hogy mindenki máshoz – legyen más hitű vagy hitetlen – ugyanazzal a nyitottsággal forduljanak. A menekültekre vonatkozóan hivatalos mozgalmi álláspont, „direktíva” nincsen, de e téren is az intenzív párbeszéd munkásai próbálnak lenni, és a személyes tapasztalatokra, kedvességre, segítségnyújtásra helyezik a hangsúlyt különböző deklarációk helyett.

 

Évközi 31. vasárnap

Évközi 31. vasárnap

A tanítás, nevelés és példaadás három szintjét láthatjuk az Olvasmányban, a Szentleckében és az Evangéliumban. Az elsőről Malakiás prófétánál olvasunk: „Ti azonban letértetek az útról, és sokakat megbotránkoztattatok tanításotokkal.” A teljes romlottság állapota, amikor a tanító saját bűnös életéhez igazítja a rábízott tanítást, leszállítja züllött erkölcsi szintjére, és így másokat is romlásba vezet. A második szintről Jézus beszél a farizeusokról és írástudókról szólva: „Mondják ők, de nem teszik.” Tudathasadásos állapot, amely könnyen az első szintre való visszaeséshez vezet. Fontolja meg minden pap, szülő, nevelő, hogy legnagyobb hatással akkor van a rábízottakra, híveire, gyermekeire, növendékeire, amikor azok nem kirakatba szánt viselkedésmódját látják. Ha ott az ellenkezőjét tapasztalják annak, amit a tanítás során hallottak tőle, akkor a „bort iszik és vizet prédikál” alapján saját magukat is felmentik a tanítás kötelező érvénye alól, s bukásukért ő lesz a felelős.

Végül a harmadik, legmagasabb szint az, amelyről Szent Pál ír: „Szívesen nektek adtuk volna nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is.” Ez az az eszmény, amelyre mindannyiunkat törekednünk kell. Ahol nem csupán egybecseng az életmód a tanítással, hanem mindkettőt az odaadó szeretet táplálja. Az a szeretet, amely elsősorban nem érzelmeket jelent, hanem magafelejtést, gondos törődést, a másik üdvösségéért érzett felelősséget. Ez alatt a szint alatt nem is lehet kereszténynek megmaradni, Krisztus evangéliumát ugyanis csak Krisztus szeretetével lehet hirdetni és élni.

Urunk, Jézus Krisztus, a hitben való tanítás és nevelés nemcsak a lelkipásztorok és teológusok, papok és a hitoktatók feladata, hanem a keresztény szülőké, illetve bizonyos mértékig mindannyiunké, hiszen valamennyien felelősek vagyunk a felnövekvő nemzedékért. Segíts, kérünk, kegyelmesen, hogy a ránk bízottakat – híveinket, tanítványainkat, gyermekeinket, vagy talán csak egyetlen embert – üdvösségük mélységében felvállaljuk, és odaadó életünkkel tanúskodjunk előttük szent evangéliumodról.