Barsi Balázs Osliban: Mária csodálkozni és imádkozni tanít

Helyi és zarándok hívek százai gyűltek össze Osliban és ünnepelték együtt a Nagyboldogasszony-búcsút Mária mosolygó szobra körül augusztus 11-én. Az osli kegyhely főbúcsújának szónoka idén Barsi Balázs sümegi ferences szerzetes volt, aki a Magnificatról tanított, mely, mint fogalmazott, isteni anyanyelv.

Élt évszázadokkal ezelőtt egy nagyúr, egy nádor. A Szent Szűz „ditsőséges lábainak legkissebbik Sámollya”, ahogy magát nevezte. A tizenhetedik század végén egy titokzatos mosolyú Mária-szobrot vitt csónakon, vigaszul egy török pusztította, a Hanság mocsarai közt rejtőző kis faluba. A szobor a falucska éke, kincse és sok csoda forrása, számos zarándoklat célja lett.

Mi is elindulunk, ahogy évek óta mindig e szobor felé, idén is gyalogszerrel, áldással. Szent Annától megyünk lányához, mindannyiunk Édesanyjához. Nem hosszú az út, könnyű kisalföldi terepen vezet, végeláthatatlan erdők-mezők között. Reggeltől fogva érezzük, az anyai palást ránk boríttatott: felhők óvnak a nap forró sugaraitól. A Tölösnek nevezett erdő alján vendégünk érkezik, Barsi Balázs atya. Öröm önti el arcát, mikor megtudja, gyalogos zarándokok tartanak ugyanafelé a szentély felé, ahova ő is igyekszik.

A Szűzanya idén „arannyal átszőtt ruhában” vár és fogad minket kis hajlékában, arcán az az ismerős és olyannyira vágyott kedvesség. Milyen szép ez az arc! Derűje magához vonz, mind közelebb, szemlélni, fürkészni ezt az örömet és elmerülni benne. Köszöntőt énekelve sorakozunk fel az oltár előtt, ahova idén is megérkeztünk Szent Anna kapuvári oltárától.

Aztán egy rövid énekpróba a szkólával a plébánián. Itt újra találkozunk Balázs atyával. Ő maga jön, az ének hangjaira, most is ott az öröm az arcán, milyen csodálatos ez, mondja, a magyarul énekelt gregorián.

Aztán megszólalnak a harangok, és felcsendülnek a Máriát köszöntő népénekek. Sokan vagyunk idén is, tele a templom, tele mögötte a szentmisének helyet adó kálvária, körös-körül is sokan állnak mindenfelé az utcákon.

Az olvasmány, mint mindig, most is a napba öltözött asszonyról és a sárkányról szól, a Jelenések könyvéből. Nem lehet ezt borzongás nélkül hallgatni, ha minden szavát szinte kívülről tudjuk is, annyiszor hallottuk már. Aztán az olvasmányközi ének zsoltárverse, ez is annyira „oslibúcsús”: „Megdobban a szívem ünnepi örömtől, énekemet a királynak zengem.” És a következő vers is, ami itt, ezen a helyen különös jelentőséget nyer: „kedvesség ömlik el ajkadon”. Az evangéliumban, mint mindig, most is felhangzik a Magnificat.

A sümegi ferences szónok erről az imáról tanít. Azt mondja, a Szűzanya belső világából mély titkot tár föl, és általa Édesanyánktól tanulhatunk imádkozni. Belehallgatva a Szűzanya énekébe az ő Istennel való kapcsolata tárul föl előttünk. Elhangzik ez az egyszerű, de mélységekig ható mondat is:

az imádság a lét gyökere.

Igen, az imádság az Istennel való személyes kapcsolat. Nem teljesítendő feladat, elmondandó szövegek jegyzéke.

Én nem szerettem aludni, gyerekkoromban sem. Úgy éreztem, az alvás elveszi az életemből az időt. Csak a nagymamának sikerült úgy-ahogy megnyugtatnia. Mindig így kezdte a történeteit: „Kisfiam, mikor az Úr Jézus a földön járt…” – régi emléket idéz, Barsi Balázs az Istennel való beszéd mellett arról is szól, hogy Istenről csak lényünk mélységéből szabad beszélni. – Lehet, hogy ezért lettem pap. Mert hallottam egy keresztényt valóban Istenről beszélni – teszi hozzá.

A Magnificat isteni anyanyelv; három aspektusát emeli ki a ferences szónok: csodálkozás, sajátos önértékelés, a jövő biztos reménye.

Az első mondatok Máriának Isten igazi és állandó dicséretében gyökerező létmódját mutatják meg, erről a mélyről jövő ujjongásáról tanúskodnak. Isten dicsőítése valójában nem szavak által történik, hanem a csodálkozás által. Elfelejtettünk csodálkozni, rácsodálkozni.

Tudni kell csöndben maradni, és nézni a világot.

Valaki így válaszolt egyszer a „Mit csinálsz?” kérdésre: „Nézem a Dunát, és hagyom folyni.” Tudni kell időt adni a szemlélődésnek. Megállni, csöndben lenni és hagyni folyni a folyókat. Egy madárban nem az a legnagyobb csoda, hogy szépen énekel, hanem az, hogy van, és semmi sem magyarázza meg a létét.

A Magnificat következő része Mária önértékelését vetíti elénk. Arra tanít, hogy csak az számít egyedül, Isten mit gondol rólunk. Ő pedig szeret. Az értékem nem attól függ, hogy más ember mit gondol rólam, főleg nem attól, hogy én mit gondolok magamról. Isten nem a tehetségünkért szeret – azt azért adta, hogy szolgáljunk vele –, nem is a szépségünkért, az ilyen vagy olyan tulajdonságainkért. „Azért szeretlek, mert te te vagy.” Ahogy az édesanya szereti gyermekét már azelőtt, mielőtt megszületik. Ahogy a házastársaknak szeretniük kell egymást.

A harmadik, záró részben a Szűzanya jövőbe vetett biztos reménye szólal meg. Isten minden ígéretét beteljesítette Krisztusban – Isten Anyja így látja a jövőt, már Fia születése előtt. Jézusban megtörtént, beteljesedett az emberiség jövője; Isten Krisztusban bemutatta nekünk a jövőt: a feltámadást, az örök életet. Barsi Balázs még hozzáteszi: az áldozásban sarjad bennünk az új ember. Mária a Krisztust hordozók őstípusa, az Eucharisztia által a nyomában járunk.

Mária, köszönjük, hogy belehallgathattunk imádba. Tekints reánk a te tiszta tekinteteddel, amellyel Isten ártatlanságához vonzol minket – zárul a szentbeszéd az osli Nagyboldogasszony-búcsún.

A szentmisét körmenet, majd visszatérve a templomba oltárkerülés követi. Délután pedig, az ünnep zárásaként, mint mindig, idén is elénekeljük az osli népvesperást a kihelyezett Oltáriszentség előtt. Igen régi a dallam; a zsoltárok magyarra fordított szövege is legalább másfél száz éves, Jáky Ferenc egykori plébános munkája. Kottástul Jáki Sándor Teodóz bencés adta ki először a nyolcvanas évek végén. A Messiás királyságáról és főpapságáról szóló zsoltárral kezdődik. (Ebben is szó van zsámolyról: „ellenségeidet lábaid zsámolyává teszem”. Milyen igaza volt a nádornak, hogy előbb ajánlotta magát „legkisebbik zsámolyul”, mintsem az Úr ellenségként vesse őt Fia lába elé.) Majd dicsőítő zsoltárok és zarándokénekek következnek. Illő mind. Hiszen zarándokok vagyunk, hiszen az istendicsőítésről tanultunk valamit délelőtt. És végül persze újra a Magnificat. A Szűzanya iskolájában vagyunk továbbra is. Milyen csodálatos a liturgia, a szövegek és dallamok kimeríthetetlen mélysége és egysége…

Élt évszázadokkal ezelőtt egy gazdag nagyúr, egy nádor. Költő is volt, a szépség napszámosa, és a Szent Szűz „ditsőséges lábainak legkissebbik Sámollya”. Esterházy Pál. Egy titokzatos mosolyú Mária-szobrot vitt vigaszul a Hanság mocsarai közt rejtőző Osliba. A szobor a falu éke, kincse, sok csoda forrása, sok zarándok menedéke lett. Most is ott mosolyog a barokk kegytemplom szép rokokó oltárán.

Évközi 19. hét hétfő

Évközi 19. hét hétfő

Jézus benső világát szüntelenül az Atya akaratának tölti be. Ez foglalkoztatja akkor is, amikor szembesülnie kell erőszakos halálának félelmetes és egyre elkerülhetetlenebbé váló fenyegetésével. A módokat és időpontokat Jézus emberként most még nem tudja, de azzal kíván azonosulni, amit Atyja akar, s nem azzal, amit az emberek akarnak, mert abban, ami vele történni fog, van, ami elfogadhatatlan és bűn, illetve van, ami elfogadható és a bűn feletti győzelem. Tudja, hogy az Atya nem akarja őt megölni, ugyanakkor azt is látja, hogy ha másképp nem megy, az ártatlanul elszenvedett kínhalál által kell kinyilatkoztatnia Isten irgalmas szeretetét. Az eredetiben így olvassuk: „Az Emberfia az emberek kezére adatik”, ahol a szenvedő igealak Isten cselekvésére utal, mert Jézus kivégzésének szégyenletes bűne mögött is ott az Atya, aki nyilván nem kegyetlenkedésre, meggyötörtetésre, hanem szeretetének mindenáron való kinyilatkoztatására, az új és örök szövetség megkötésére adja át Fiát, s nem hagyja, hogy végleg kudarcot valljon.

Jézust benső világának ebből a hatalmas örvényléséből környezete megpróbálja lerántani a külvilág kisszerűségébe, amikor a kafarnaumi adószedők számon kérik Péteren, hogy mestere miért nem fizet templomadót. Jézus azonban nem hagyja kizökkenteni magát az Atyával való kapcsolatából, melyből élete minden pillanatban forrásozik. Az adófizetés kérdését is ebben a kapcsolatban értelmezi, ugyanakkor meglepő figyelmességgel és tapintattal, Pétert megelőzve gondoskodik arról, hogy ne okozzon botránkozást, és ne hozza kellemetlen helyzetbe tanítványát.

Urunk Jézus, a keresztség által mi is fiak vagyunk, az Atya kedves gyermekei. Segíts, kérünk, kegyelmesen, hogy mi is azzal a lelkülettel, azzal a belső szabadsággal éljük mindennapi életünket, amely Isten fiaihoz illik, mert bár vannak kötelezettségeink ezen a földön, nem vagyunk lekötelezve a testnek, hiszen tudjuk, hogy elmúlik ez a világ, és dicsőségesen eljön Isten országa.

Boldog Vernahegyi János

Boldog Vernahegyi János

hitvalló. 

1322. 

Előkelő szülei hatására már 10 éves korában Fermo város kanonokjává választották. Tizenhárom-évesen lemondott, és ferences szerzetesnek állt. Szigorú volt magához, sokat böjtölt, sanyargatta magát, a lelki élet kiváló mestere volt, bár teológiát nem tanult. 

Ferenc pápa: Csak az úton járó, fejlődő hit tudja megvilágítani az élet éjszakáit!

A Szentatya augusztus 11-én a déli Angelus elimádkozásakor először a virrasztásról szóló jézusi tanításról elmélkedett, utána pedig a genfi egyezmények hetvenedik évfordulójáról emlékezett meg.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai evangéliumi szakaszban (vö. Lk 12,32–48) Jézus állandó virrasztásra szólítja fel tanítványait. Miért? Hogy észrevegyék Isten átvonulását életükön, Isten ugyanis állandóan átvonul az életen. Jézus azt is megmondja, miképpen virrasszunk: „Legyetek készen, felövezett derékkal és meggyújtott lámpással” (Lk 12,35). Így kell tehát várakozni. Mindenekelőtt „felövezett derékkal”: ez a kép az útrakész zarándok magatartására utal. Nem szabad megtelepedni kényelmes és biztonságos helyeken, hanem késznek kell lennünk a ráhagyatkozásra, az egyszerű nyitottságra, rábízva magunkat Isten átvonulására életünkön, Isten akaratára, aki vezet bennünket a következő cél felé. Az Úr mindig velünk jár, és sokszor kézen fogva kísér, vezet bennünket, hogy ne hibázzunk ezen az oly nehéz úton.

Az Istenben bízók tudják ugyanis, hogy a hívő élet nem statikus, hanem dinamikus! A hívő élet folyamatos úton lét, mindig új szakaszok felé indulás, melyeket maga az Úr mutat meg nap nap után. Mert ő a meglepetések Ura, az újdonságok Ura, de az igazi újdonságoké!

Az első teendő – „a derék felövezése” – után az is feladatunk, hogy a „lámpást meggyújtva” tartsuk, hogy be tudjuk világítani az éjszaka sötétjét. Vagyis hiteles és érett hittel kell élnünk, mely képes megvilágítani az élet sok „éjszakáját”. Ismerjük, mit jelent ez, mindnyájan átmentünk lelki éjszakákon. A hit lámpása megkívánja, hogy állandóan tápláljuk a Jézussal való találkozással, amikor szív a szívvel találkozik az imában és Jézus szavának hallgatásában.

Megismétlem, amit sokszor mondtam már nektek: mindig vigyetek magatokkal – a zsebetekben, a táskátokban – egy kis evangéliumot, hogy olvasgassátok. Ez találkozás Jézussal, Jézus szavával!

A Jézussal – az imában és az ő szavában – való találkozásnak ez a lámpása azért bízatott ránk, hogy mindenki javára szolgáljon: vagyis senki sem zárkózhat magába saját üdvösségének bizonyosságában, másokkal nem törődve. Képzelgés azt hinni, hogy valaki képes önmagától megvilágosodni.

Nem lehetséges! Képzelgés! Az igazi hit megnyitja a szívet a felebarát előtt, és a testvérekkel, főleg a szükséget szenvedőkkel való közösségvállalásra indít.

És Jézus, hogy megértesse velünk ezt a magatartást, elmondja a szolgákról szóló példázatot, akik a menyegzőről hazafelé tartó uruk érkezésére várnak (Lk 12,36–40). Jézus ezáltal a virrasztás egyik további szempontjára világít rá: késznek kell lennünk az Úrral való végső és végérvényes találkozásra. Valamennyien találkozni fogunk vele! Valamennyiünk számára elérkezik a találkozás napja! Mindenkinek megvan a saját dátuma a végérvényes találkozásra! Azt mondja az Úr: „Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik, virrasztva talál! […] És ha az éjszaka közepén vagy napkelte előtt érkezik is, és virrasztva találja őket: boldogok azok a szolgák!” (Lk 12,37–38).

E szavakkal az Úr emlékeztet bennünket arra, hogy az élet út az örökkévalóság felé; ezért feladatunk, hogy kamatoztassuk összes tehetségünket, de nem szabad elfelejtenünk, hogy „nincs itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük” (Zsid 13,14).

Ebből a szempontból minden pillanat értékessé válik, s ezért a menny után vágyakozva kell ezen a földön élnünk és cselekednünk: két lábbal állva a földön, járva a földön, dolgozva a földön, jót cselekedve a földön, de szívünkkel a mennyre vágyakozva.

Mi nem tudjuk igazán felfogni, miben is áll ez a rendkívüli öröm, Jézus azonban megsejteti velünk a szolgáit hazaérkezésekor még ébren találó úr hasonlatával: „felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy, és felszolgál nekik” (Lk 12,37). A mennyország örök öröme így mutatkozik meg: a helyzet megfordul, és már nem a szolgák fogják – vagyis nem mi fogjuk – szolgálni Istent, hanem maga Isten áll majd szolgálatunkba. És Jézus már mostantól ezt teszi: Jézus imádkozik értünk, Jézus néz minket és kéri az Atyát értünk, Jézus már most szolgál bennünket, ő a mi szolgánk. Ez lesz majd a végérvényes öröm! Amikor az irgalomban gazdag Atyával való végső találkozásra gondolunk, ez reménnyel tölt el bennünket, és arra ösztönöz, hogy állandóan törekedjünk megszentelődni, s egy igazságosabb és testvériesebb világot építeni.

Szűz Mária az ő anyai közbenjárásával támogassa eme törekvésünket!

A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Holnapra esik a genfi egyezmények hetvenedik évfordulója, melyek fontos nemzetközi jogi eszközök: határt szabnak az erőszak alkalmazásának, háborús időszakban a civilek és a foglyok védelmét szolgálják. Ez az évforduló ébressze rá mind jobban az államokat annak nélkülözhetetlen szükségességére, hogy védeni kell a fegyveres konfliktusoktól szenvedő emberek életét és méltóságát. Mindenkinek be kell tartania a nemzetközi humanitárius jog által emelt korlátokat, védeni kell a fegyvertelen lakosságot és a polgári élet struktúráit, különösen a kórházakat, az iskolákat, az istentiszteleti helyeket, a menekülttáborokat. És ne felejtsük el, hogy a háború és a terrorizmus mindig súlyos veszteséget jelent az egész emberiség számára. Az emberiség nagy vereségét jelentik!

Köszöntelek mindnyájatokat, rómaiak és más országokból jött zarándokok: köszöntöm a családokat, az egyházközségi csoportokat, a társulatokat!

Ma is sok fiatal van itt. Szeretettel köszöntelek benneteket! Külön is köszöntöm a saccolongói és a creolai tinédzsereket, a veronai ifjúságpasztorációs csoportot, valamint a cittadellai fiatalokat.

Szép vasárnapot kívánok mindenkinek! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! A viszontlátására!

Évközi 19. hét vasárnap

Évközi 19. hét vasárnap

Amiről ma a Zsidókhoz írt levélben olvasunk, annak történeti alátámasztását láthatjuk az Olvasmányban: az Egyiptomból való kivonulás éjszakája nem érte váratlanul atyáinkat, mert hittek esküvel megerősített ígéreteinek. Az Újszövetségben azonban sokkal nagyobb ígéretek birtokában vagyunk. A Hitvallásban ezt mondjuk: „Várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet.” Azzal, hogy a ritmikusan ismétlődő ,hiszek, igét egyszer csak felváltja a ,várom,, fontos figyelmeztetést is kapunk. Ha hitünk nem alakul át várakozássá, akkor az haldokló, beteg hit, nem az Úr Jézus által megdicsért emberi magatartás.

Ő a mai Evangéliumban az urára váró szolga képét állítja elénk. A nappal a tennivalók világát jelenti, az éjszaka a mélységes bizalomét, amelyben nem cselekszünk, hanem egyszerűen várunk, ráhagyatkozva Urunkra. Ez a várakozás maga a legnagyobb tett, még ha esetleg öntudatlan álomban, mély alvásban testesül is meg, mint ahogy a gyermek alszik édesanyja karjaiban, kimondatlanul is tudva, érezve, hogy a legnagyobb biztonságban van, a szeretet védőburka veszi körül. Akiket Isten Lelke vezérel, azokat erre a mélységes várakozásra, feltétel nélküli ráhagyatkozásra tanítja.

Urunk Jézus, köszönjük Neked azt a személyre szabott isteni pedagógiát, mellyel nevelsz bennünket: előbb megízlelteted velünk a Veled való együttlét hasonlíthatatlan édességét, majd munkát adsz, s amikor már egészen beleszoktunk, és kedvünket találjuk benne, megengeded, hogy egyszerre ízét veszítse mindaz, amiért addig lelkesedtünk. Kérünk, taníts minket tovább, hogy megtanuljuk minden tevékenységünkben átadni magunkat Neked, úgy, hogy minden evilági cselekvésen és várakozáson túl csak Rád vágyakozzunk, aki soha nem csapsz be és nem hagysz cserben minket.