Évközi 19. hét vasárnap
Amiről
ma a Zsidókhoz írt levélben olvasunk, annak történeti alátámasztását láthatjuk
az Olvasmányban: az Egyiptomból való kivonulás éjszakája nem érte váratlanul
atyáinkat, mert hittek esküvel megerősített ígéreteinek. Az Újszövetségben
azonban sokkal nagyobb ígéretek birtokában vagyunk. A Hitvallásban ezt mondjuk:
„Várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet.” Azzal, hogy a
ritmikusan ismétlődő ,hiszek, igét egyszer csak felváltja a ,várom,, fontos
figyelmeztetést is kapunk. Ha hitünk nem alakul át várakozássá, akkor az
haldokló, beteg hit, nem az Úr Jézus által megdicsért emberi magatartás.
Ő
a mai Evangéliumban az urára váró szolga képét állítja elénk. A nappal a
tennivalók világát jelenti, az éjszaka a mélységes bizalomét, amelyben nem
cselekszünk, hanem egyszerűen várunk, ráhagyatkozva Urunkra. Ez a várakozás
maga a legnagyobb tett, még ha esetleg öntudatlan álomban, mély alvásban
testesül is meg, mint ahogy a gyermek alszik édesanyja karjaiban, kimondatlanul
is tudva, érezve, hogy a legnagyobb biztonságban van, a szeretet védőburka
veszi körül. Akiket Isten Lelke vezérel, azokat erre a mélységes várakozásra,
feltétel nélküli ráhagyatkozásra tanítja.
Urunk Jézus, köszönjük Neked azt a személyre
szabott isteni pedagógiát, mellyel nevelsz bennünket: előbb megízlelteted
velünk a Veled való együttlét hasonlíthatatlan édességét, majd munkát adsz, s
amikor már egészen beleszoktunk, és kedvünket találjuk benne, megengeded, hogy
egyszerre ízét veszítse mindaz, amiért addig lelkesedtünk. Kérünk, taníts
minket tovább, hogy megtanuljuk minden tevékenységünkben átadni magunkat Neked,
úgy, hogy minden evilági cselekvésen és várakozáson túl csak Rád vágyakozzunk,
aki soha nem csapsz be és nem hagysz cserben minket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése