Évközi 19. hét szerda
Mózes
százhúsz évet élt a földön, méghozzá mindvégig erőben-egészségben. Halálában,
bármilyen szép és méltóságteljes volt is, mégis ott volt egy csepp keserűség,
hiszen látta élete célját, a tejjel-mézzel folyó Kánaánt, de nem léphetett be
földjére, mert Isten műveiről földiesen gondolkodott.
Nem
elég egyszer megpillantani Isten csodás művét, hanem szüntelenül kell
szemlélni, és merni is kell ráhagyatkozni a mindennapok egyformaságában. S
mindezt nem elszigetelten, csak a magunk gondjával törődve kell tenni, hanem
szívünkkel a másik emberhez fordulva, és vele együtt Istenhez. Még ha egyedül,
magányosan élünk is, nem szabad bezárkóznunk, hanem közösségre kell lépnünk
másokkal az imádságban, ahogy Jézus mondja a mai Evangéliumban. A legjobb
előkészület az új ígéret földjére való bevonulásra ez a közösség, amely a közös
imádságban, Isten országának együttes szemlélésében, az Úr jelenlétében való
szüntelen megmaradásban valósul meg. Ez azután elvezet arra a teljes életre,
amely nem zárul le a testi halállal, hanem túlnyúlik rajta, s átvezet abba az
országba, amely boldogító közösség az Istennel és az ő szentjeivel, s amelyhez
képest a százhúsz esztendő csak egy röpke pillanat, mert az az élet el nem
múlik soha.
Urunk Jézus, taníts meg bennünket, hogy
életünkről, annak lényegéről és igazi céljáról, a boldog örök életről ne
földiesen, hanem a Te tetszésed szerint gondolkodjunk. Segíts, hogy ne azzal
törődjünk, hogy éppen hol tartunk az úton: messze vagyunk-e még a céltól, vagy
már ott állunk az Ígéret földjének kapujában, hanem Rád figyeljünk, és csodás
tetteid emlékezetéből s a boldog megérkezés ígéretéből nap mint nap erőt
merítve a nehézségek idején is hűségesen kitartsunk Melletted.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése