Római Szent Kasszián

Szent Kasszián 

vértanú 

+ 303 k.

A négyszázharmadik esztendő táján Honórius császár kíséretében Róma felé tartott Prudencius, az ókori kereszténység legkiválóbb költője, a császár bizalmas embere. Több ízben viselt magas méltóságokat, teljesített fontos megbízatásokat. Most utoljára teszi szolgálatát a császár körül. Azzal a szándékkal megy az örök városba, hogy ott visszavonul a közélettől.

Megérkeznek a Forum Cornelii (később: Imola) nevű városkába. Mikor a költő megtudja, hogy a templom egy vértanú sírja fölött épült, nem tud átmenni a városon, míg el nem zarándokol hozzá. Nagy áhítattal kereste föl eddig is a régi, hősi idők emlékeit. Most élete alkonyán van. Még jobban érzi azoknak az igazát, akik az Úr Jézus Krisztusért szembe néztek a halállal, vállalták a kínokat, vérüket ontották. Tudja, hogy az örökkévalóságban nyertek hervadhatatlan pálmát. De azért a maga koszorúját is meg akarja fonni s fejükre illeszteni - a mi kedvünkért: szegény zarándokok biztatására. Himnuszokat ír a vértanuk koszorújáról (Peri stephanon). Kilencedik himnuszát az Imolai Szent tiszteletére szánja. Ebben írja:

„Odamentem a sírhoz, melynek ékessége Szent Kasszián vértanú dicsőséges teste. Földre borultam. Sírva gondoltam vissza életem küzdelmeire, csapásaira, minden metsző fájdalmára. Azután felemeltem arcomat. Előttem állt a vértanú bíborszínekben ragyogó képe. Ezer seb rajta, megtépve minden tagja ... Körülötte egy sereg gyerek. Rettenetes látni, amint az összeszurkált testen vésnek íróvesszőikkel, azokkal, amikkel máskor a viasztáblán rótták a sorokat. Most is penzumot írnak”.

Míg nézi a képet s a maga életének szenvedéseit hozzáméregeti a vértanú kínjaihoz, megszólal a kalauzoló klerikus. Magyarázni kezd: „Nem üres vénasszony-mese az, amit itt látsz! Való történetet ábrázol a kép. Könyvben is megírták, s a régi idők hitelessége látszik az eseten”.

Igaz, hogy régen volt. Valamikor Dioklécián Császár alatt, az utolsó nagy üldözés idején, a háromszázharmadik vagy negyedik esztendőben. És az a század, ami Kasszián halálától Prudencius zarándoklásáig eltelt, hosszú idő. Azóta koronákra került ékességnek a kereszt, s a vértanuk sorsa csak könyvekből, aktákból volt ismeretes. Nekünk még régebbi idő! Az aktákból sok elveszett; Kassziáné is. Csak a költő himnusza ad kommentárt az Imolai székesegyház most is meglevő sírjához. Azt mondja el, amit kalauzától hallott ott a kép előtt. Hogy milyen tudós ember volt az a Szent Kasszián! Jártas a gyorsírásban: jeleivel szóról-szóra tudta követni a beszédet. Volt is sok tanítványa! Szigorú tanító volt. És hát a fiatalság nem nagyon tűri a szigorúságot meg a fegyelmet. Bizony Kassziánt sem nagyon szerették pogány tanítványai.

A keresztény tanítványokról nem szól a klerikus históriája. Pedig ilyenek is lehettek. Hiszen a Szent azért vállalkozott a tanításra, hogy közben az evangélium érdekében apostolkodhassék. Térítő szándékáért még inkább meggyűlölték a pogány fiúk. Érthető. Abban az időben még szörnyű rágalmak jártak a keresztényekről. Alávaló, söpredék népségnek tartották őket s minden baj okát bennük keresték. Hát még mikor a birodalom hivatalos hatalma is megmozdult ellenük! Mikor Dioklécián üldözése kezdődött, ismét feltámadt minden régi, százszor megcáfolt vád és új erővel lázított a keresztények ellen.

Kassziánról is kiderült, hogy a keresztények közé tartozik. Elfogták és rá akarták kényszeríteni, áldozzon a bálványok előtt. Megtagadta. A bírák, amint tovább beszéli a klerikus, egészen különleges büntetést találtak ki számára. Át kell adni tanítványainak. Írásra tanította őket, írjanak most a mester bőrén. Megkötözve állítják közéjük. Nem kell sok biztatás. Az üldözés fanatizmusa benn van a levegőben, s óriásivá nagyítja a régi sérelmeket. S azután egyik kegyetlenség hívja a másikat. Táblájukat a vértanú fején törik össze, s azután előveszik stílusaikat. Nehéz velük halálos sebet adni, de annál tovább tart a gyötrés. Csakhamar az egész test apró sebekből vérzik. S mikor kínjai közt fölsóhajt a Szent, gúnyolni kezdik:

„Mit sóhajtozol? Magad adtad kezünkbe az íróvesszőt. Csak fölmondjuk most a leckét a sok ezer írásjelről, amire tanítottál. Csak nem haragszol azért, mert írunk? Magad parancsoltad, hogy sohase nyugodjék a stílus a kezünkben. Most nem kérünk tőled szünetet. Eddig fösvény módon megtagadtad. Ha kedved tartja, kijavíthatod a rád írt sorokat, ha esetleg hibásan írt volna valamit a kezünk. Parancsolj csak! Jogod van megbüntetni azt, aki közülünk most is lanyha volt az írásban”.

Lassan az apró sebeken át is elfolyik a vér. S a küzdelmet szemmeltartó Krisztus magához szólította vértanújának lelkét. Befejezi a klerikus a magyarázatot: „Ezt látod itt a képen, idegen zarándok, ragyogó színekkel megfestve: Szent Kasszián dicsőségét!”

Ráborul a sírra a költő. Elrebegi még egyszer vágyait, aggodalmait és tovább indul Róma felé. Hogy megfonja ezt a koszorút is: Szent Kassziánét.

A 9. században tovább szövik a legendát. A brixeni egyházmegye területén úgy tisztelik Kassziánt, mint a püspökség megalapítóját, akit a pogányok elűztek hívei közül s így került Imolába gyorsírástanítónak.

Ünnepét ma tartja az anyaszentegyház Hippolitus vértanúéval együtt, hadd elmélkedjenek Kasszián mesterségének utódai, szülők, tanárok, tanítók: szigorú, következetes nevelők! Imádkozzanak, szentelődjenek, elmélkedjenek, hogyan lehet és lesz az ő számukra is vértanúi koszorúvá az a sok apró szúrás, mely onnan jő, ahová csak szeretetet és gondoskodást adtak. Elmélkedjenek az evangéliumi nevelés-tanítás során: „Nemde, jó magot vetettél? Honnan vagyon tehát konkolya?” (Máté 13,27.)

Edith Stein levele XI. Piusz pápának

A levelet Tőzsér Endre SP fordította, és bevezetőt is ő írt hozzá. Korábban a Vigilia folyóirat 2004. áprilisi számában jelent meg.

2003. február 15-én nyitották meg a kutatók előtt a Vatikán Titkos Levéltárának azt a részlegét, amely a Szentszék és Németország 1922 és 1939 közötti (vagyis XI. Piusz pápasága alatti) kapcsolatára vonatkozó dokumentumokat tartalmazza.

A korábban nem ismert iratok közül kiemelkedik Edith Stein levele, amelyet 1933. április 12-én küldött a pápának.

Az írógéppel írt, lepecsételt levelet az akkori beuroni bencés főapát, Raphael Walzer (Edith Stein lelkivezetője) juttatta el a pápának a Vatikánban tett látogatása alkalmával.

Edith Stein így vall eredeti szándékáról: „Az utóbbi hetekben folyton azon gondolkodtam, tehetnék-e valamit a zsidókérdésben. Végül megszületett bennem egy terv: minél előbb Rómába utazom, és magánkihallgatáson kérem a Szentatyát egy enciklika kiadására. Ilyen lépést azonban nem akartam önhatalmúan megtenni.” Érdeklődésére Rómából azt a választ kapta, hogy mivel túl sok a jelentkező, magánkihallgatásra szinte semmi esélye sincs. Ezért döntött amellett, hogy levélben fordul a pápához.

1933 volt az az év, amikor Hitler átvette a hatalmat, s már készen állt az első ötven koncentrációs tábor. Márciusban az alkotmányosság áldozatul esett a nemzetiszocialista önkényuralomnak. Megszűnt a sajtó- és szólásszabadság, csakúgy, mint a gyülekezési jog vagy a levéltitok. Amikor Amerika és Anglia a német áruk bojkottjára szólított fel, a nácik 1933. április 1-től a zsidó üzletek, áruk, orvosok, ügyvédek és tanárok bojkottjával válaszoltak, amivel megkezdődött a zsidók szervezett üldözése.

Egy nappal később nyitotta meg XI. Piusz, a „jubileumok pápája”, a rendkívüli szentévet Jézus Krisztus halálának emlékezetére (az egyház történetében először emlékeztek meg ilyen ünnepélyességgel erről az eseményről).

Edith Stein prófétai módon előre látta a zsidók elleni minden elképzelést felülmúló, vad, abszurd, megmagyarázhatatlan, kegyetlen hadjáratot, s azt is megsejtette, hogy rövid időn belül ugyanez az üldözés vár a katolikusokra is. Arra is figyelmeztet, hogy ha az egyház nem emeli fel szavát a náci népirtás ellen, az később súlyosan rányomja bélyegét az egyház megítélésére, hiszen „vétkesek közt cinkos, aki néma” (Babits). Lelke mélyéig felháborítja, hogy a nácik visszaélnek Krisztus nevével. A tiszta fajiság melletti propaganda ugyanis keresztény terminológiát használt, a párt kívánt magává az egyházzá, az istenhívők valódi új közösségévé („Wesensmitte”) válni.

Levelének sorsáról s a hozzá fűzött reményéről Edith Stein a következőket írja: „Tudom, hogy a Szentatya megkapta a levelemet. Kevés idő múlva áldását kaptam a magam és hozzátartozóim részére. Egyéb nem történt. Később azonban gyakran gondoltam arra, vajon ez a levél nem jut-e néha eszébe. A következő években ugyanis lépésről lépésre bekövetkezett mindaz, amit akkor a német katolikusok jövőjéről előre megírtam.”

Edith Stein levele fontos írás, de lényegében semmi új adalékkal nem szolgál XI. Piusz pápának és államtitkárának, Eugenio Pacellinek (a későbbi XII. Piusz pápának) egyházi vagy politikai megítéléséhez. Éppen a Szentszék tudta legjobban, mi a nácizmus, és milyen fenyegető veszélyt jelent nemcsak a katolikusok és zsidók, de az egész világ számára. Edith Stein április 12-én írta meg levelét, de nem tudhatta, hogy a Szentszék más személyektől, zsidó szervezetektől, német püspököktől, tábori lelkészektől számos információt kapott a kialakult helyzetről, s hogy Eugenio Pacelli (XI. Piusz kérésére) már április 4-én utasította a németországi nunciust, Cesare Orsenigót, hogy figyelmeztesse a nemzetiszocialista kormányt: ne üldözze a zsidókat; és kéri a nunciust, hogy tájékozódjon, milyen úton-módon lehetne eredményt elérni. A pápának pedig mérlegelnie kellett, segít-e azzal, ha felemeli hangját, vagy csak súlyosbítja a helyzetet.

XI. Piusz 1937. március 14-én tette közzé Mit brennender Sorge kezdetű (nem latinul, hanem németül írt) körlevelét, amely a nácizmus bűntettei ellen irányult. Az enciklika a következő szavakkal kezdődik: „Égő aggodalommal és növekvő rémülettel szemléljük az egyház fájdalmas útját és a hívők nélkülözését.” A továbbiakban elítéli a nácizmus eszmerendszerét: „Aki a fajt, vagy a népet, vagy az államot […] mindenek fölé, még a vallási értékek fölé is helyezi, és azokat bálványozza, az eltorzítja és felborítja a dolgok Isten által teremtett és akart rendjét.” A körlevél közzététele azonban a német katolikusok számára kegyetlen üldöztetés kezdetét jelentette, amely csak a második világháború kitörésekor enyhült.

Edith Steinnek ez volt az utolsó hivatalos levele, amelyet mint a Collegium Marianum Német Tudományos Pedagógiai Intézet docense írt alá, tanári pályáját fel kellett adnia. Még ugyanabban az évben belépett a kölni kármelita kolostorba. 1942. augusztus 9-én Auschwitzban halt vértanúhalált. II. János Pál pápa 1998-ban avatta szentté.

Az alábbiakban a teljes levelet közöljük, szöveghű fordításban.

* * *

Szentatya!

A zsidó nép gyermekeként, aki Isten kegyelméből immáron tizenegy év óta a katolikus egyház gyermeke vagyok, bátorkodom a kereszténység atyjának tudomására hozni azt, ami németek millióit aggasztja.

Hetek óta olyan eseményeknek vagyunk szemtanúi Németországban, amelyek teljesen semmibe veszik az igazságosságot és az emberiességet, a felebaráti szeretetről nem is beszélve. A nemzetiszocialista vezetők éveken át szították a zsidók elleni gyűlöletet. Most, hogy a kormányzati hatalmat a kezükbe vették, és követőiket felfegyverezték – akik között bizonyíthatóan bűnözők is találhatók –, a gyűlölet elvetett magvai kikeltek. Mostanáig még megengedte a kormány, hogy törvénytelenségek történjenek, de arról, hogy ez milyen mértékű volt, nem lehet képet alkotni, mert a közvéleményt elhallgattatták. Amennyire személyes kapcsolataim révén meg tudom ítélni, egyáltalán nem elszigetelt, kivételt képező esetekről van szó. Külföldi véleménynyilvánítások nyomására a kormány „enyhébb” módszerekre tért át, és kiadta a jelszót: „Egyetlen zsidónak sem görbülhet meg egyetlen haja szála sem!” Bojkottnyilatkozatával azonban, amellyel megfosztja az embereket gazdasági tevékenység kifejtésétől, polgári méltóságuktól és hazájuktól, sokakat kétségbeesésbe kergetett: az utóbbi héten pusztán a személyes ismeretségi körömben öt olyan öngyilkosságról szereztem tudomást, amelyek ezeknek a támadásoknak a következményei. Meggyőződésem, hogy olyan általános jelenségről van szó, amely sok áldozatot fog még követelni. Sajnálhatjuk, hogy szerencsétleneknek nem volt elég belső tartásuk sorsuk elviselésére. A felelősség, ha nagyrészt azokat terheli is, akik erre kényszerítették őket, ám azok szintúgy felelősek, akik szótlanul tűrik mindezt.

Minden, ami történt, és ami ma is nap mint nap történik, egy magát „kereszténynek” nevező kormány műve. Hetek óta várják és remélik nem csak a zsidók, hanem hűséges katolikusok ezrei Németországban – és gondolom, az egész világon –, hogy Krisztus egyháza felemeli szavát, hogy megakadályozza ezt a visszaélést Krisztus nevével. A fajnak és az államhatalomnak ez az istenítése, amellyel a rádió minden nap tömi az emberek fejét, nem nyilvánvaló eretnekség-e? A zsidó vér elleni megsemmisítő hadjárat nem meggyalázása-e Megváltónk, a Boldogságos Szűz és az apostolok emberi mivoltának? Nem áll-e mindez szöges ellentétben Urunk és Üdvözítőnk viselkedésével, aki még a kereszten is imádkozott üldözőiért? És nem sötét folt-e ennek a szentévnek a krónikájában, amelynek a béke és a kiengesztelődés évének kellett volna lennie?

Mi mindannyian, akik az egyház hűséges gyermekei vagyunk, és éberen figyeljük a Németországban uralkodó állapotokat, az egyház megítélése szempontjából a legrosszabbtól tartunk, ha a hallgatás még sokáig tart. Meggyőződésünk szerint ez a hallgatás nem lesz képes arra, hogy a békét a jelenlegi német kormánnyal tartósan elérje. A katolicizmus elleni harc átmenetileg még csendben és kevésbé brutális formákban folyik, mint a zsidóság elleni, ám nem kevésbé szisztematikusan. Nem telik el hosszú idő, és Németországban a katolikusok nem tölthetnek be többé semmilyen hivatalt, hacsak nem hódolnak be feltétel nélkül az új politikai irányzatnak.

Őszentsége lábaihoz borulva kérem apostoli áldását.

Dr. Edith Stein (sajátkezű aláírás)
a Német Tudományos Pedagógiai Intézet docense
Münster, Collegium Marianum

Évközi 19, hét kedd

Évközi 19, hét kedd

A gyermek szinte végtelen létbeli bizalma talán az egyetlen emberi magatartás, amely az embert Isten országára alkalmassá teszi. A gyermek bizalma azért végtelen, mert anélkül, hogy tudná, magára a létezésre vonatkozik, arra a valóságra, melyet nem lehet sem centiméterben, sem grammban, sem rezgésszámban mérni, mely kívül esik valamennyi természettudomány vizsgálódási körén, mégis minden természettudomány alapja. Míg azonban a tárgyak, a növények és az állatok nem tudják, hogy vannak, de még csak nem is hagyatkozhatnak eleve a létezés jóságára, a csecsemő öntudatlan bizonyossággal ráhagyatkozik a létezésre, mely anyjában szeretetként mutatkozik. Ez a ráhagyatkozás sebződik meg kivétel nélkül mindegyikünkben, mert történetünk folyamán találkozunk azzal a rémületes eseménnyel, hogy megvonják tőlünk a szeretetet. S így a létezés és a szeretet – pontosabban a szeretve levés tapasztalata – elválik egymástól. Egyéni életünkben ekkor éljük át, mit jelent kiűzve lenni a Paradicsom kertjéből...

Aki azonban Istennel találkozik, az egyszerre találkozik a végtelen létezéssel és a végtelen szeretve levéssel. Mózes így találkozott vele kezdettől fogva, amikor az égő csipkebokorból szólt hozzá: „Én vagyok, aki vagyok; mindig veled voltam, vagyok és leszek.” Mózes tehát visszakapta a gyermeki istentapasztalatot, majd ismét elvesztette, amikor bizalmatlan volt a csodákat tevő Istennel szemben. Józsue viszont a gyermek által jelképezett végtelen nagy bizalomra jutott Isten iránt. Akkor is tanúságot tesz erről, amikor Izraelt majd döntés elé állítja, hogy kinek akarnak szolgálni: a bálványoknak-e vagy az egy élő Istennek, aki kiszabadította őket Egyiptomból, ő pedig kijelenti, hogy maga és házanépe az Úrnak szolgál, akkor is, ha egyedül marad.

Urunk Jézus, tudjuk, hogy csak a bálványtalan szívben születhet meg újra az Istenbe vetett gyermeki bizalom, amely alkalmassá tesz Isten országára, és bevezet a valódi Ígéret földjére. Add nekünk kegyelmedet, hogy Szentlelkeddel együttműködve Józsuéhoz hasonlóan elnyerjük Tőled az Irántad való gyermeki bizalom és felnőtt elkötelezettség ajándékát.

Szent Fotiosz és Anikétász

Szent Fotiosz és Anikétász 

vértanúk

Anicét vértanú Nikomédiában volt egy sereg katona vezére. Amikor kitört Dioklécián császár keresztényüldözése, Anicét bátran elment a császárhoz, kereszténynek vallotta magát, megrótta a császárt a bálványok tisztelete miatt, és hogy ártatlan keresztény embereknek ontja ki vérét. A haragvó császár megverette, úgy, hogy kilátszottak csontjai. Azután a vadállatok elé dobatta, de azok nem nyúltak hozzá, ő eközben imádkozott. Imádsága alatt földrengés támadt, a bálványtemplom, és a város falainak egy része sok pogányt megölve leomlott. A császár ezek után megparancsolta, hogy fejezzék le a vértanút. A hóhér, aki kihúzta kardját, érzéketlenül földre esett. Ezután próbálták Anicétot égetni, de a tűz kialudt, beledobták olajba, de az meghűlt. Ekkor Anicét unokaöccse Fotiosz üdvözölte őt, és bátran megszégyenítette a császárt. Akkor Fotioszt megkötözték, a hóhér feléje emelte kardját, de a hóhért ölte az meg. Eközben nagy kemencét építettek, hogy abba dobják a vértanúkat. Elsőnek Fotiosz és Anicét mentek bele, utána több más keresztény is. Imádsággal az ajkukon mindnyájan meghaltak 306 körül.