Engedelmesség 3.

Engedelmesség

harmadik rész

Az ószövetségi törvény megtartása Isten áldásának a feltétele: „Ha tehát engedelmeskedtek parancsaimnak, amelyeket ma meghagyok nektek, hogy szeressétek az Urat, a ti Isteneteket, és szolgáljatok neki teljes szívetekkel és teljes lelketekkel, akkor megadja földeteknek a korai és késői esőt, s betakarítotok gabonát, bort és olajat, a mezőről pedig szénát, hogy elláthassátok a jószágot és ti magatok is ehessetek és jóllakjatok. Vigyázatok, hogy meg ne tévedjen valahogy szívetek, és el ne pártoljatok az Úrtól, és más isteneket ne szolgáljatok, s ne imádjatok, hogy meg ne haragudjék az Úr, s be ne zárja az eget”(Mtörv 11,13-17) A zsoltárokban úgy emlékeznek a Törvényre, mint Isten nagy ajándékára, és a szeretetből fakadó engedelmesség forrására: „Szeplőtelen az Úr törvénye, felüdíti a lelket, az Úr rendelete megbízható, bölcsességet ad a kisdedeknek. Egyenesek az Úr végzései, vidámmá teszik a szívet, világos az Úr parancsa, felvilágosítja a szemet. Az Úr félelme tiszta, örökkön örökké megmarad, igazak az Úr ítéletei, egytől-egyig igazságosak. Kívánatosabbak az aranynál, és megannyi drágakőnél, édesebbek a méznél, a csepegő lépes méznél. Szolgád meg is tartja őket, megtartsuk jutalma bőséges”(Zsolt 19,8-13)

Az Újszövetségben Krisztus a példaképünk

Az engedelmesség ószövetségi dicséretei ellenére Isten sokszor kifogásolta népe lázadozását: „Emberfia, elküldelek téged Izrael fiaihoz, a pártütő nemzethez, amely eltávozott tőlem; ők és atyáik mind a mai napig megszegték szövetségemet. Kemény arcúak és megátalkodott szívűek fiaik is, akikhez küldelek. Mondjad tehát nekik: így szól az Úr Isten! Hátha még ők is meghallják, és elhagyják bűneiket. Mert ellenszegülő ház ez, de tudják meg, hogy próféta van közöttük!” (Ez 2,3-5) Még korábban ugyanezt mondja Izajás próféta is: „Halljátok, egek, és figyelj füleddel, föld, mert az Úr szól: Fiakat neveltem és felmagasztaltam, ők azonban elpártoltak tőlem. Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár urának jászlát, Izrael azonban nem ismer engem, népem nem ért meg” (Iz 1,2-3) Szent Pál, aki maga is törvénytudó, törvénytisztelő zsidó volt megtérése előtt, megvallja:„Ha tehát zsidó a neved, s megnyugvást találsz a törvényben, és dicsekvésed az Isten, ismered akaratát, felismered a hasznosabbat, mert a törvény által oktatást nyertél, és azt hiszed, hogy a vakoknak vezetője, a sötétségben levők világossága, az oktalanok oktatója, a kisdedek nevelője vagy, aki megkaptad a törvényben a tudás és az igazság formáját, nos tehát te, aki mást tanítasz, önmagadat Nem tanítod? Aki másnak tanítod, hogy nem szabad lopni, te lopsz? Aki kérkedsz a törvénnyel, a törvény megszegésével gyalázod az Istent? Miattatok káromolják Isten nevét a pogányok között, amint írva van” (Róm 2,17-24) Aztán megállapítja, hogy a zsidók nem különbek a pogány görögöknél: „Az imént bizonyítottuk be, hogy a zsidók és a görögök mind bűn alatt vannak, amint írva van: nincs egy igaz ember sem, nincs, aki megértse, nincs, aki keresse Istent, mindnyájan eltévedtek és egyaránt haszontalanok lettek, nincs, aki jót tenne, nincs egyetlen egy sem” (3,9-12) így lesz mindenkire érvényes, hogy bűnös mindenki: „Isten ugyanis mindenkit engedetlenségbe zárt, hogy mindenkin könyörüljön”. (11,32) Az ember rabszolgája a bűnnek: „Tudjuk ugyanis, hogy a törvény lelki, én azonban testi vagyok, rabszolgája a bűnnek. Magam sem értem, hogy mit teszek. Mert nem azt teszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök”. (7,14-15) Hogy sikerüljön az embernek ennek ellenére is megtalálni szíve mélyén a törvényt, ahhoz új életforma kell:„íme, jönnek napok, mondja az Úr, amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amikor megfogtam kezüket, hogy kihozzam őket Egyiptom földjéről; azt a szövetségemet ők bontották föl, pedig én voltam az Uruk, mondja az Úr. Hanem az lesz az a szövetség, amelyet Izrael házával kötök azok után a napok után mondja az Úr, törvényemet
a belsejükbe adom és a szívükbe írom. Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek”(Jer 31,31 -33)

MIZIAI SZENT EMILIÁN

Szent Emilián vértanú

A hitehagyott Julián császár idején a miziai Dorosztol városába a kegyetlen Kapitolin került helytartónak, aki bemenve a városba, kikérdezte a lakosokat, hogy van-e közöttük keresztény? Mivel senkiről sem mondták, a helytartó nagy ünnepséget rendezett számukra. Volt akkor ott egy Emilián nevű titkos keresztény, egy vezető pogány ember szolgájáé. A nagy lakomázás alatt kalapáccsal bement a bálványtemplomba, összetörte a bálványszobrokat és mindent, amit ott talált, utána elment. Ezután, aki először ment be a templomba és látta mi történt, jelentette a dolgot a helytartónak. Ő kerestette a tettest, és elfogtak egy mezőről hazajövő embert. Ezt ütlegelni kezdték és vitték a helytartó elé. Emilián akkor kijelentette, hogy Ő volt a tettes. Ezért elfogták, kihallgatták, végül tűzhalálra ítélték. A Duna partján nagy máglyát raktak és a tűzbe dobták a vértanút. A tűz a haját sem perzselte meg. A tűzben imádkozva megpihent az Úrban akkor, amikor már a tűz kialudt, 363-ban.

Évközi 15 hét péntek

Évközi 15 hét péntek

Iz 38, 1-6. 21-22. 39, 7-8; Mt 12, 1-8

„Akkor bement hozzá Izajás próféta, és azt mondta neki: Rendelkezz házadról, mert meghalsz”

Hiszkíja, Júdea királya kedves volt Isten előtt. Dávid igazi unokája, aki Isten tisztelete mellett foglalt állást. Ezért az úr kedvelte őt. Amikor Szanherib, Asszíria királya Júdea környékén egymás után foglalta el a kisebb királyságokat, nagy kevélyen levelet írt Hiszkijának is. Ebben hencegve emlegette, hogy az ő hatalmának egyetlen király sem tudott ellenállni, Hiszkija se bízzék Istenében, mert a többi nemzet istene sem tudott semmit sem tenni ellene. Akkor Hiszkija felment a templomba, buzgón imádkozott, és Isten Izajás prófétát küldte hozzá biztató üzenettel, aminek a végén így szól az Úr: Asszíria királya „nem jön be ebbe a városba, és nem lő oda nyilat. Megoltalmazom ezt a várost, hogy megszabadítsam, önmagamért és szolgámért, Dávidért” (Iz 37, 33. 35) Hiszkija a korábbi isteni üzenet után megrémül, amikor betegségében elmegy hozzá a próféta és elmondja Isten üzenetét: „Rendelkezz házadról, mert meghalsz, nem maradsz életben. Erre Hiszkija a fal felé fordította arcát, és imádkozott az Úrhoz. Ezt mondta: ó, Uram, emlékezzél meg, kérlek, arról, hogy hűséggel, és egész szívvel jártam színed előtt, és azt tettem, ami jó a te szemedben! És sírt Hiszkija hangos sírással” (Iz 38, 1-3) Isten megkönyörült őszintén, könyörgő gyermekén. Visszaküldte tehát hozzá Izajást: „Menj, és mondd meg Hiszkijánk, így szól az Úr, atyádnak, Dávidnak Istene: Meghallgattam imádságodat, láttam könnyeidet; íme, megtoldom napjaidat tizenöt évvel. Asszíria királyának kezétől megmentelek téged, és ezt a várost, és megoltalmazom ezt a várost. Ez lesz számodra a jel az Úrtól, hogy teljesíti az Úr azt az igét, amit mondott: Íme, visszahúzom az árnyékot azokon a fokokon, amelyeken már áthaladt Ácház napóráján, és visszatérítem a napot tíz fokkal. Vissza is tért a nap tíz fokkal azokon a fokokon, amelyeken már túlhaladt az árnyék” (5-8) Izajás rendelkezése szerint préselt fügét tettek a beteg estrészre, és a király meggyógyult. Sok ember megrémül, amikor rájön, vagy az orvos figyelmezteti, hogy komoly betegsége van, amibe bele szoktak halni az emberek. Hiszkija is így járt. Hitt Istenen, igyekezett is teljesíteni minden parancsát. Isten megóvta Szanherib ostromától. Tudnia kellett, hogy az Úr előtt kedves az igaz cselekedetei miatt. Mégis félt meghalni. Az talán mentesíti ítéletünktől, hogy halála után nem a mennyország ajtaja nyílt volna ki számára, hanem csak a pokol tornáca, és csak a Megváltó halála után mehetett volna be az üdvösség honába. Minket mi köt a földi élethez, bajaihoz, néha nyomorához, miért félünk attól, hogy meg kell halnunk? Isten a nagy pillanatban így szól az orvos,a hozzátartozó vagy a saját józan eszünk által: eleget szenvedtél a földi életben, gyere haza. Nem lesz sem tenni, se szenvedni valód, csak az örök örömök várnak rád. Annyi, amennyi jót tettél szerető szívvel Istenért és emberekért.

Engedelmesség 2.

Engedelmesség

második rész

Az engedelmesség a nagy próbatétel az emberiség életében. Az angyalok életében is ez volt az óriási próba. A magasabb, egyszerre érett intelligenciájuk miatt nem volt szükség várni újabb döntésre: ezt egyszer s mindenkorra érvényesen megértették, szabadon eldöntötték, hogy egy részük engedelmesen elfogadja a Második Isteni Személy megtestesülését, emberi alakban is kötelező imádását, a másik részük viszont rövid, de heves szellemi vita után ezt véglegesen megtagadta. Az ő engedetlenségük tragédiája örökös kizárás a mennyországból. Ádám és Éva bűne nem ilyen gyorsan történt meg, nem is lett hasonlóan végzetesen tragikus, de következményei miatt igazán tragédia az egész emberiségnek. Ősszüleink bűne lázadás volt Isten ellen. Mivel nemcsak emberek voltak, hanem az egész emberiség ősforrása, ezért bennük összes utódjuk is vétkezett. (Róm 5,19) sőt, a nekik ajándékozott természet is velük együtt bukott és sérült: „hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette a reménység ajándékozásával. Mert a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára” (8,20-21) Miért volt ennyire súlyos bűn Ádám vétke? Isten rengeteg jóval ajándékozta meg ősszüleinket. Tudták kitől és mit kaptak. Ezt a hatalmas ajándékcsomagot (szenvedéstől, betegségtől, haláltól mentes földi élet, folytatás mindörökre a másvilágon; istengyermekségünk és annak jogos átörökítése az utódokra a földet lakhelyül és terméseit felhasználásra) megkapták maguknak és utódaiknak.Feltűnik a kísértő, akitől semmit nem kaptak, de elhiszik neki, hogy Isten becsapta őket, hogy nemcsak gyermekei lehetnének Istennek, hanem maguk is istenné válhatnának a tiltott fa gyümölcsébe rejtett titok élvezetétől. Isten nem árulta el az embereknek terveit, szerető jóságát apránként akarta felfedni. Ezt újabb meglepetésnek, megújuló örömforrásnak szánta. Az isteni ajándék elfogadása után nem lett volna szabad megtagadni az engedelmességet a Teremtőtől és Gondviselőtől, ha nem is értették egészen a szándékait. Az engedelmesség ezért nagy erény, mert a parancsolónak elhiszem, hogy javamat akarja akkor is, amikor még ezt nem látom bizonyítva. Éva, ha ismeretlenül hisz a sátánnak, mert szava nagy változással kecsegteti, Ádámnak végig kellett volna gondolnia, hogy felesége ajánlata nyilvánvalóan kegyetlenül megbántja legnagyobb jó tevőjüket, az Istent, akinek köszönhetnek mindent, amijük van. Saját magukat és egymást is. Ezzel ellenkezőt tenni okos dolog? Azért, mert a kísértő gúnyosan lekicsinyli Isten szavát? A zseniális eszű Ádám úgy viselkedik, mint a kisebb gyerek, amikor nagynak akar látszani. „A kígyó erre azt mondta: Dehogy is haltok meg! Csak tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok a jót és a rosszat! Mivel az asszony látta, hogy a faevésre jó, szemre szép és tekintetre gyönyörű, vett a gyümölcsből, evett, adott a férjének is, és az is evett. Erre megnyílt mindkettőjük szeme. Észrevették, hogy mezítelenek” (Tér 3,4-7) Ha hinni tudtak volna ebben a pillanatban is annak, akinek addig boldogan hittek, nem lett volna semmi baj. Boldogok maradtak volna, és velük együtt mi is. Amikor Isten elérkezőnek látja tervei szerint a megváltás idejét, kiválaszt a sok-sok bálványimádó közül egy férfit, akitől hitet kér,hogy fia születik majd, rengeteg utóda lesz, és közülük származik a Megváltó. Erre nincs kézzelfogható biztosíték. Vagy elhiszi, vagy nem. A hitét pedig engedelmességgel kell igazolnia hosszú ideig tartó próbatételekkel: „Menj ki földedről, a rokonságod közül arra a földre, amelyet majd mutatok neked” (Tér 12,1) Járj jelenlétemben és légy tökéletes!” (17,1) „Vedd fiadat, és ajánld fel egészen elégő áldozatul!” (22,2) Ábrahám vakon engedelmeskedik Istennek, ezért lesz minden hívő atyja. Ezért lesz a Megváltó ősapja. Ezért nyer majd áldást benne a föld minden nemzedéke” (12,3)

POSTEL SZENT MÁRIA-MAGDOLNA

POSTEL SZENT MÁRIA-MAGDOLNA 

rendalapító, apáca

*Barfleur, 1756. november 28. +Saint-Sauveur-le-Vicomte, 1846. július 16.

Marie-Madeleine Postel 1756. november 28-án született Barfleurben. Mivel születésekor csaknem meghalt, szükségkere

sztségben részesült; a Julie-Françoise-Catherine nevet kapta. Már gyermekkorában feltűnt nagy jámborságával, felebaráti szeretetével és önsanyargatásaival. Megengedték neki, hogy már kilencévesen az első szentáldozásához járulhasson. Később a valognes-i bencés nővéreknél kapott rendkívül gondos nevelést. A szerzeteséletre nem érzett hivatást, így tizennyolc évesen visszatért családjához, és Barfleurban nevelőintézetet nyitott. Mint kiváló nevelő csakhamar nagyszerű eredményt ért el. Ebben az időben kezdett vezeklő életmódjához haláláig hű maradt. Teljes megtartóztatást és szigorú böjtölést vállalt; ostorozta magát, vezeklőövet és vasfűzőt hordott.

A forradalom zűrzavarai közepette határozott ellenállást tanúsított Barfleur új plébánosával szemben, aki letette az alkotmányos esküt. Julie Postel saját házában oratóriumot rendezett be, s megszerezte az engedélyt, hogy ott őrizhesse az Oltáriszentséget, sőt áldoztathasson is. Ismételten csak hajszálnyira kerülte el a letartóztatást. A vallásszabadság visszaállítása Barfleurben nem jelentette a béke idejét, mert a körülmények különleges találkozása folytán a plébánia két plébános viszálykodásának tárgya lett; Julie Postel befolyása nagymértékben hozzájárult az egység helyreállításához.

Julie Postel régóta olyan kongregáció alapítására gondolt, amely az oktatást és a betegápolást szolgálja. Amikor 1805-ben felajánlották, hogy Cherbourg-ban vegyen át egy iskolát, lelkivezetőjéül és tanácsosául a szent életű Cabart abbét választotta, aki hajlandóságot mutatott terve iránt. Sikerült megnyernie három jelentkezőt, és a püspök is bátorította szándékában. A kis közösség, amely a ,,Pauvres Filles de la Miséricorde'' (Irgalmasság Szegény Nővérei) nevet kapta, 1807. szeptember 8-án tette le első fogadalmait. Julie Postelt Mária- Magdolna rendi nevén főnöknővé nevezték ki. A nővérek száma lassanként növekedett, és így végre átvehették Octeville iskoláját. Rövid idő múlva azonban a Gondviselés Nővérei Cherbourgban ismét megnyitották azt az iskolát, amely a forradalom előtt az övék volt. Postel anya erre visszavonult, és 1810 végén kis csoportjával együtt elhagyta a várost. 1811 szeptemberében Tamerville-ben berendezkedtek egy volt iskolában, s legelőször is maguk köré gyűjtöttek egy tucat árva gyermeket. A helybeli tanítónőnek, aki versenytársait vélte bennük, sikerült ellenük hangolnia a városi tanácsot. A nővérek ezért elhagyták Tamerville-t, és Valognes-ban alkalmi munkákból tengették életüket, meglehetős szűkösen. Ebben az időben a több haláleset által megtizedelt kis közösségnek már csak hat tagja volt, ezért Cabart abbé a feloszlatásukat javasolta. Rendíthetetlen bizalmában azonban Mária-Magdolna anya elutasította ezt a javaslatot.

Végül sikerült megvetniök a lábukat egy Tamerville közelében lévő faluban, ahol 1816 júliusában a polgármester rájuk bízott egy iskolát. A főnöknő megszervezett itt egy virágzó nevelőintézetet, és a törvény követelményei szerint hatvanhárom évesen még vizsgákat is tett, hogy megkapja a tanítási engedélyt. Utánpótlásuk növekedett, s így lehetővé vált néhány további alapítás létrehozása a közelben. Anyaház céljára sikerült megvásárolniok az egykori Saint-Sauveur le Vicomte apátság elhanyagolt épületeit. Idővel azután sikerült itt a közösséget némiképp megfelelő módon elhelyezni. 1837-ben a kongregáció elöljáróul kapta Delamare abbét, a későbbi luçoni püspököt, aki nagy segítséget jelentett a főnöknő anyának. A nővéreknek végleges alkotmányt adott, amely a keresztény iskolatestvérek szabályzatának mintájára készült. Ekkor a kongregáció minden tagja noviciátust végzett, majd 1838. szeptember 21-én új fogadalmakat tettek. Az új regula ellenére Delamare abbé megengedte az idős Postel anyának, hogy folytassa addigi vezekléseit. Postel anya ezután nemsokára olyan munkához fogott hozzá, amelyet nagyon a szívén viselt: a szép, de romokban heverő apátsági templom helyreállításához. Szegénységük ellenére határozottan kezdett munkához, és akkor sem hagyta abba, amikor 1842. november 24-én egy forgószél ledöntötte a nagy tornyot, és tönkretette az addigi eredményeket. A nővérek gyűjtögettek és koldultak, s az alapítónő halála után sikerült befejezni a művet.

Mária-Magdolna anya utolsó éveit egy fájdalmas összeütközés árnyékolta be. Saint-Sauveur plébánosa elismerte ugyan az anya kiváló erényeit, de különös módon irigykedett rá, és mindent megtett, hogy nehézségeket gördítsen eléje. Így a falu iskoláját először más nővéreknek, majd egy laikus tanítónőnek adatta át; gondja volt rá, hogy a helyi közigazgatás megtagadja az árva gyermekek részére alapított otthontól a szerény anyagi támogatást is. Mindezek a zaklatások sem voltak képesek megakadályozni a kongregáció további fejlődését.

1841-ben és 1842-ben is tizenhét új nővér tett fogadalmat. Halálakor Mária-Magdolna anya harminchét alapítására tekinthetett vissza, közülük egy Párizsban volt.

Az iránta megnyilvánult tisztelet egészen szokatlan volt. Alázatossága ellenére sem maradtak rejtve nővérei előtt természetfölötti adományai, s az életében előfordult rendkívüli jelenségek sem: csodák, jelenések, jövendölések, a szellemek megkülönböztetése, eksztázisok. Mindig egyszerű, barátságos, jóságos, tapintatos és figyelmes tudott lenni. 1846 elején észrevehetően lehanyatlott ereje és egészsége. Miután előre megmondta halála napját, 1846. július 16-án elhunyt. Sírja csakhamar sok zarándok célja lett. 1908. január 22-én boldoggá, 1925. május 24-én szentté avatták.

Imádság:

Add, Urunk, Istenünk, hogy Szent Mária Magdolna szűz példája szítsa fel szívünkben az istenszeretet lángját, amelyet szerzetescsaládja tagjaiban is fellobbantott Egyházad elmúlhatatlan dicsőségére. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Évközi 15 hét csütörtök

Évközi 15 hét csütörtök

Iz 26, 7-9. 12. 16-19;Mt 11, 28-30

„Az igaznak ösvénye egyenes, Uram, az igaznak útját te egyengeted”

A modern korban mindent mérnökök számítanak ki, ők mérik ki az utakat, kiszámítják a kanyarodás pontos ívét, hogy a gyorsan haladó kocsik ne sodródjanak ki az igénybe vett sávból, mert akkor a szembejövő forgalomban részt vevők épségét veszélyeztetik. Önmagukat és a szembe közlekedőket is egyaránt veszedelembe sodorják. Frontális ütközésnél a járművet, épségüket, esetleg életüket is kockára teszik. A mérnöki pontossággal megtervezett utakon is történnek balesetek. Van ok az aggodalomra, főként, ha a közlekedési szabályokat nem tartják meg a vezetők. Izajás korában ilyen gondok még nem adódtak. Nem kellettek mérnökök a közlekedéshez. Az egyszerű emberek általában gyalog jártak, vagy szamárháton közlekedtek. A gyalogos elgondolkodva haladt előre. Ha maga tört utat, megcélozta a kiszemelt végpontot. Az egyenes út azonban kisebb-nagyobb kanyarokkal tarkult, mert az ember lábát nem műszerek igazgatják. A próféta által megemlített ösvény belső utat, erkölcsi életünk útját jelenti. Az életünk tennivalók sorát állítja elénk. Az igaz út egyenesen vezet Isten felé, mert Isten jelölte ki az ég felé. A parancsai állandó jellegűek, egyetlen célra mutatnak. A kísértések csábítóan nyúlnak felénk: Nézd, milyen gyönyörök várnak. Csak le kell lépned az utadról, elérhetsz mindent, majd aztán visszatérhetsz ösvényedre. Ezért figyelmeztet a próféta: „Az igaznak ösvénye egyenes, Uram, az igaznak útját te egyengeted” (Iz 26, 7) Isten valóban kimérte nekünk az életünket. Arra kell figyelnünk, hogy Isten, a mi Urunk, itt és most mit akar tetetni velünk. Az általa megjelölt tennivaló az igazság és a szeretet folyamatos szolgálata. Az önzés másra irányul: keresd a magad előnyét, javát. A nagy ívű, nemzeteket mozgató történéseknél Istenre kell figyelni. Az emberiség történelmében mindig sötét és önző erők működtek. A fő mozgatóerő rendszerint az önzés. Vezetőink keresik a békés nemzetegyesítés módozatait. Isten ítéletére ha várni kell, legyünk türelmesek.

KARTHÁGÓI SZENT JÚLIA

Szent Júlia vértanúnő

Júlia nemes, kartáhói születésű leány volt. Amikor a perzsák elfoglalták a várost, Júlia is rabságra jutott. Egy pogány kereskedőnek adták el szolgálónak. Júlia a rabságban is őrizte tisztaságát és azokat a keresztény szokásokat, amiket otthon megtanult. Minden munkát elvégzett, ami tisztaságával nem ellenkezett. Urával együtt Korzika szigetére került. Egy pogány ünnep alkalmával, nem akart áldozni az isteneknek. Ezért, ütlegelték, haját kitépték, vagdosták testét, és végül keresztre feszítették 640 körül.