Új vezetőséget választott a Ferences Világi Rend

A Ferences Világi Rend országos káptalanján Mátraverebély-Szentkúton július 15-én megválasztotta a közösség új vezetőségét.

A következő három esztendőben az egyes szolgálatokat a következő személyek végzik:

országos miniszter: Kerekes László (Szeged),
országos miniszterhelyettes: Paczolay Balázs (Piliscsaba),
képzési felelős: Komáromi János (Budapest),
országos titkár: Polgár Béláné (Budapest),
gazdasági felelős: Ury Ágnes (Budapest),
nemzetközi tanácstag: Beke Márton (Piliscsaba).

A rend országos asszisztensével – Papp Tihamér ferences szerzetessel – együtt ők alkotják a Ferences Világi Rend országos tanácsát.

Nemzetközi tanácstaghelyettesnek Varga Annát (Veszprém) választották. Az ifjúsági felelős személyéről az országos tanács később dönt.

A Ferences Világi Rend (FVR) közvetlenül Szent Ferenctől számítja eredetét. Alapításának időpontja 1221, védőszentje Árpád-házi Szent Erzsébet. A világi rendiek az alapítás óta folyamatosan jelen vannak az egyház és a világ életében. A II. vatikáni zsinatot követően a mai kor szellemében megújult regulájukat VI. Pál pápa hagyta jóvá.

Magyarországon a rendszerváltás után, 1992-ben jelent meg a regula Rómában is jóváhagyott magyar fordítása, amely új lendületet hozott a hazai világi közösség életében. A korábban titokban működő csoportok immár hivatalos formában szervezték újjá a világi rendet.

Az FVR az egyház intézményes szervezetébe illeszkedve, a regula alapján működik. Közösségeinek a világ 116 országában 420 ezer tagja van. Magyarországon napjainkban közel félezer főt tartanak számon, több mint harminc közösségben. Az FVR-nek 2014 óta Kauser Tibor építészmérnök a legfőbb elöljárója, aki a piliscsabai közösség tagja.

Az Irgalmasság Szent Éve 229.

Az egész tömeg

"Az egész tömeg érinteni akarta őt.”

 
A mi Urunk, Jézus krisztus apostolokat választ egy egész éjszakát átszőtt ima után. Elküldi majd őket kisebb utakra, feltámadása után viszont az egész világra, hirdetni az evangéliumot, a jó hírt: a mennyei Atya szeret minket, elküldte nekünk Szent Fiát, aki édesanyától született. Nem kerülhető meg az Édesanya, ha a Fiút keresi valaki. A görögök közül megtért orvos, Lukács, először az édesanyára kíváncsi. Az ő szerepét nézi, a megtestesülés történetét írja le. A Megváltót asszony szülte. Logikus gondolkodás, vele kell kezdeni.Annuntiatio (üdvözlet): a szűz neve pedig Mária volt. Lehet keresni az etimonját, hogy mit jelent eredetileg. De lehet így is: mit jelent „azóta”, hogy ez a Szűz viselte. Akkor: keserűség tengere, azóta édességé, az életé és reménységé. A kis Jézusnak: „kegyelemmel teljes”, nekünk is. Amikor József szólította, az anyaméhben vagy pólyában ez a név csengett a fülébe, ezt tanulta meg,a názáretiek szájából is ezt hallotta, amikor vízért mentek, vagy bevásárolni, dolgozni. Neki édesanya, mindenki másnak Mária. A kereszt alatt: „Asszony, íme, a te fiad”(Jn 19,26) így volt szokás? Vagy az örömhír beteljesítése volt ez: „Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született”(Gal 4,4) Minden nép ismeri, és rajongva szeretik sokan eme asszonyt, és naponta sokszázezerszer mondják az imádkozó ajkak a nevét. Mi magyarok összekötjük: „Asszonyunk ( Királynőnk) Szűz Mária” Mi tudjuk a legszebben mondani az összes nép közül, és mindent belesűríteni az imánkba, a jó hírt, megváltást, magyar örökséget.„Mindenki Jézust szerette volna érinteni.”(Mk3,10)Jelenéseknél sokszor megérintették. Mária. A név maga a Szűzanya. Simogassuk, nyelvünkkel ízlelgessük. Mi is gyógyulunk és eltelünk tőle békességgel.

Évközi 16. hét hétfő

Évközi 16. hét hétfő

Az Úr perlekedő, szemrehányó szavai a mai Olvasmányban valójában a hívő ember lelkifurdalásának kifejeződése, miután tudatosult benne, hogy megbántotta Alkotóját és Megmentőjét. A bűnbeesett Ádám önvádja, aki lázadásával elhomályosította magában Isten képét, s félelmében a kert fái mögé rejtőzött.

Amint akkor Ádámot szólította az Úr, úgy tárja most a nép elé parancsait, s ők lényegében ugyanúgy válaszolnak, mint egykor a bukott ősszülő. „Mivel állhatok az Úr elé...?” Isten szerető közeledésére a rossz lelkiismeret válasza: „Félek tőled”. Ez a fajta Isten-félelem nem a Szentlélek ajándéka, hanem a bűnös embernek a szívében lévő, eltorzított istenkép előtti pogány rettegése. A bukott ember vallása azon való kétségbeesett mesterkedés, hogy leszerelje Istent, hogy vallási gyakorlataival, áldozataival hasson rá és jóindulatra hangolja. Látjuk a fokozatokat, melyek végpontja a vallástörténet legszörnyűbb „engesztelése”: saját gyermekének feláldozásával akarja Istent megnyerni magának, pedig Ábrahám óta tudhatná, hogy ő nem mások feláldozását kéri, hanem önmagunk odaadását a minden emberi bizakodást felülmúló bizalomban.

A mi Urunk, Jézus Krisztust éppen azért ölték meg, mert szakított ezzel az Istentől elvadult emberi szívből származó vallási képlettel. A béna emberhez így szólt: „Bízzál, fiam, bűneid bocsánatot nyertek!” Zakeus is előbb részesült az Úr megtisztelő látogatásában, majd a bűnbocsánatban, s csak ezután, az ingyenes isteni irgalom megtapasztalása fölött érzett örömében lát neki, hogy helyrehozza, amit évek hosszú során át elrontott, s kárpótolja azokat, akiket megkárosított, és ezt olyan túlcsorduló mértékkel teszi, mint amilyen mértékben megtapasztalta Isten megbocsátó szeretetét Jézusban. Jézus Isten áldozata értünk, Isten felénk való közeledésének végső állomása. Benne Isten maga engesztelte ki önmagával a világot, mert nem a haragvó Istent kellett lecsillapítani Jézus vérével, hanem a bűnös ember fagyos szívét felmelegíteni a határt nem ismerő, halálon túl is érvényes szeretettel.

 

KÁRTHÁGÓI SZENT SPERATUS

SZENT SPERATUS és TÁRSAI

 vértanúk

+Karthágó, 180. július 17.

Kereszténynek lenni azt jelenti: egyszerűnek lenni. A zsoltár szava szerint: ,,Isten az én védőpajzsom, Ő menti meg az igaz (egyszerű) szívűeket'' (Zsolt 7,11). Már az Ószövetség népében, majd még inkább az ókeresztény közösségekben éppen a kisemberek, a szegények, együgyűek és elnyomottak voltak azok, akik különleges bensőséggel tartottak ki hitük mellett. Földi javaktól mentesen inkább tudták magukat fenntartás nélkül átadni Isten szolgálatára, mint a gazdagok, hatalmasok és tekintélyesek. Már az Úr tanítványai is csaknem kivétel nélkül a ,,szegények'' és a ,,kicsik'' osztályából származtak, és Jézus áldotta mennyei Atyját, mert elrejtette mindezt az okosak és a bölcsek elől, a kicsinyeknek viszont kinyilatkoztatta.

Speratus és társai is ilyen tekintély, rang és állás nélküli emberek voltak, és éppen ezért választotta ki őket Krisztus megbízható tanúivá. ,,Africa Proconsularis''-nak (a mai Tunéziának) ma már nem létező, Scili nevű városkájából származtak. Ebben a római fennhatóság alatt álló afrikai tartományban a gazdag rómaiak hatalmas földbirtokokat vásároltak össze vagy béreltek, s megművelésükre -- rabszolgákként vagy bérlőkként -- a bennszülött lakosságot vonták be, és municípiumokban (állami igazgatású kisvárosokban) egyesítették őket.

Ilyen környezetből származhatott Krisztusnak az a tizenkét vértanúja is, akikről a keresztény irodalom legrégibb latin dokumentuma tudósít.

Marcus Aurelius császár fia, Commodus (180--192) csak néhány hónappal előbb foglalta el a trónt, amikor Africa provincia prokonzula, Saturninus elé vezettek Karthágóban hét férfit és öt nőt, mert kereszténynek vallották magukat. Letartóztatásuk okát nem ismerjük. A fiatal Commodus császár, akinek a kedvese, Marcia maga is a keresztény hitre tért, az új vallással szemben közömbös volt, és nem adott ki keresztényellenes rendelkezéseket. Scili város elöljáróit valószínűleg pogányok feljelentése késztette ezeknek a keresztényeknek az őrizetbe vételére. A feljelentés jogi alapját Marcus Aureliusnak akkor még érvényes ediktuma képezhette.

A scilibeliek kihallgatásának és vértanúságának története egy tömören megfogalmazott jegyzőkönyvben maradt fenn, amelyről a keresztény közösség másolatot készített. A prokonzul eszerint a bírósági eljárást ezekkel a szavakkal kezdte: ,,Visszanyerhetitek urunk, a császár kegyét, ha észre tértek.'' Speratus, a szószólójuk valamennyiük nevében visszautasította az állítást, mintha valamiféle jogtalanságot követtek volna el: ,,Sohasem tettünk semmi jogelleneset, és nem foglalkoztunk helytelen dolgokkal. Senkit nem átkoztunk, inkább megköszöntük, ha rosszul bántak velünk. Császárunknak is megadtuk a köteles tiszteletet.'' A prokonzul visszavágott: ,,Mi is jámborok vagyunk.'' (Ez közvetve arra utal, hogy foglyai nyilvánvalóan jámbor emberek voltak.) Meg is kísérelte, hogy római módon jámbornak mutatkozzék, s ezt kívánatossá tegye azzal, hogy kilátást nyújt szabadon bocsátásukra. ,,Kultuszunk egyszerű: urunk, a császár géniuszára esküszünk, és imádkozunk a jólétéért; nektek is ezt kell tennetek.''

Római felfogás szerint minden embernek megvan a géniusza, a védőistene. A római polgárnak a császár védőistenéhez kellett imádkoznia, hogy áldja meg a császárt, és meg kellett esküdnie erre a géniuszra, hogy hűséges lesz az uralkodóhoz és az államhoz, amelyet a császár képvisel. A keresztényeknek az ilyenféle esküvéseket meg kellett tagadniok, mert semmiféle ,,géniuszt'' nem tisztelhettek istenként. A prokonzul felhívása, hogy imádkozzanak a császár ,,jólétéért'', azon a módon, ahogy ezt az imádságot megkívánták, a keresztények számára szintén teljesíthetetlen volt. A rómaiak felfogása szerint ugyanis csak a római állam által elismert istenséghez, nem pedig a keresztények Istenéhez imádkozhattak hatékonyan a császár jólétéért. Az államtól idegen istent ugyanis, akit nem vettek fel a római istenek Pantheonjába, az ,,állam ellenségének'' tekintették.

Speratus mindjárt rátért a prokonzul által el nem várható követelésre, és válaszában annak előbbi állításához csatlakozott: ,,Kultuszunk egyszerű.'' Hozzátette: ,,Ha egyszer majd nyugodtan meghallgatsz, megismertetlek az egyszerűség misztériumával.''

Speratus válaszával arra utalt, hogy a kereszténység kultusza sokkal egyszerűbb minden pogány rítusnál. A prokonzul azonban attól tartott, hogy Speratus megvetően akar nyilatkozni a római kultuszról, ezért azt mondta:

,,Ha bírálni akarod a kultuszunkat, akkor nem hallgatlak meg. Esküdj inkább urunk, a császár géniuszára!'' Speratus így válaszolt: ,,Nem ismerem el e világ istencsászárságát; sokkal inkább szolgálok annak az Istennek, akit ember még nem látott, és nem is láthat.'' Saturninus prokonzul erre a többiekhez fordult: ,,Hagyjátok el ezt a babonát!'' Speratus visszavágott: ,,Az a babona rossz, amely gyilkosságra és hamis tanúságra ösztönöz.'' Saturninus, megint csak a többiekhez fordulva: ,,Ne legyetek bűntársak ilyen esztelenségben!''

A tizenegy férfi és nő közül még négyen válaszoltak röviden és velősen; a többi hét némán csatlakozott szószólójához. Cittinus ezt mondta: ,,Senkit sem félünk Urunkon, Istenünkön kívül, aki a mennyben van.'' Donáta így szólt: ,,Nagy tisztelet illeti meg a császárt mint császárt, de egyedül Istent féljük.'' Vestia megvallotta: ,,Keresztény vagyok.'' Secunda ezt mondta: ,,Ami vagyok, az akarok lenni.''

A prokonzul megkérdezte Speratustól: ,,Kitartasz hát amellett, hogy keresztény maradsz?'' Speratunus így felelt: ,,Keresztény vagyok.'' És valamennyien egyetértettek vele. Saturninus erre azt kérdezte: ,,Akartok még egy kis gondolkodási időt?'' Speratus: ,,Ilyen igaz ügyben nincs szükség már megfontolásra.'' Saturninus még egy kérdést tett fel: ,,Mi van a dobozotokban?'' (A letartóztatáskor nyilván lefoglaltak egy szentírási kéziratokat tartalmazó dobozt.) Speratus: ,,Pálnak, egy igaz férfiúnak a könyvei és levelei.'' Saturninus: ,,Harmincnapi haladékot kaptok. Fontoljátok meg még egyszer!'' Speratus elismételte: ,,Keresztény vagyok.'' És valamennyien egyetértettek vele. A prokonzul ezután kihirdette az ítéletet: ,,Speratus, Narcalus, Cittinus, Donáta, Vestia, Secunda és a többiek megvallották, hogy a keresztény rítus szerint élnek. Bár megkapták a lehetőséget a római kultuszhoz való visszatérésre, megmakacsolták magukat. Ezért elhatározom és kihirdetem: karddal kell őket kivégezni.''

Speratus felkiáltott: ,,Köszönjük Istennek!'' Erre a hallgatagon egyetértők és elítéltek csoportjából Narcalus ötödikként vette át a szót és ezt mondta: ,,Ma mint vértanúk a mennyben leszünk. Istennek legyen hála!'' A prokonzul ezután kikiáltatta a hírnökkel: ,,Megparancsoltam, hogy Speratust, Narcalust, Cittinust, Veturiust, Félixet, Aquilinust, Laetantiust, Januariát, Generosát, Vestiát, Donátát és Secundát vezessék el (kivégzésre).

Mindnyájan felkiáltottak: ,,Istennek legyen hála!''

A bírósági jegyzőkönyv keresztény másolója záradékul még hozzáfűzte: ,,Valamennyien azonnal megkapták a vértanúság koronáját, most pedig az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel együtt uralkodnak mindörökké. Amen.''

Interjú Vajk Márkkal, a Győri Egyházmegye újmisés papjával

Június 17-én a győri Nagyboldogasszony-székesegyházban tartott szentmise keretében Pápai Lajos püspök, apostoli kormányzó pappá szentelte Vlaj Márk és Váradi Kristóf diakónusokat. Ez alkalomból a Győri Egyházmegye lapja, a Hitvallás készített interjút Vajk Márkkal.

„Hálát adok annak, aki erőt adott nekem, Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak,
hogy megbízhatónak ítélt, és erre a szolgálatra rendelt engem.” (1Tim 1,12)

– Pár szóval mutatkozzon be, kérem!

– Pécsett születtem 1990. július 21-én. Gyermekkoromat Kozármislenyben töltöttem, itt kezdtem el ministrálni is a ferences nővérek templomában. Az érettségit követően a kapucinus szerzetesközösségben töltöttem el két évet, majd a Győri Egyházmegye papnövendéke lettem.

– Milyen hatások játszottak szerepet hivatásának alakulásában?

– Hivatásom kialakulását elsősorban a családom és azok a papok, illetve szerzetesek segítették, akikkel gyermekkorom óta találkoztam. Ők közvetlenségükkel tanúbizonyságát adták annak, hogy jó dolog így élni, megéri egy egész életet teljesen Istennek szentelni. Hivatásomra a ferences-kapucinus lelkiség, Szent Ferenc személye és az általa képviselt eszmény is – ha szabad így mondani – rányomta a bélyegét. Nagyon hálás vagyok azoknak, akik megismertettek ezzel a lelkiséggel, ezzel az életformával, mert mind a mai napig meghatározó számomra.

– Hogyan tekint vissza a szemináriumi évekre? Melyek voltak a kedvenc tantárgyai?

– A szemináriumi tanulmányok során abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy általában mindig azok a tantárgyak érdekeltek, illetve tudtak megfogni, amiket az adott szemeszterben tanultunk. Utólag visszagondolva talán a fundamentális teológia és a dogmatika bizonyos része állt a szívemhez legközelebb, de az egyháztörténelmet is nagyon szerettem.

– Mit kérdezne meg Jézustól egy személyes beszélgetés keretében?

– Nem tudom, hogy mit is kérdezhetnék. Azt hiszem, hogy a Jézussal való találkozás olyan bensőséges, teljes és egyedülálló lenne, hogy talán nem is lenne szükség kérdésekre. Ezt a helyzetet leginkább úgy tudom elképzelni, ahogy József Attila írja Istenem című versében: „Ha nevetnél, én is örülnék, vacsora után melléd ülnék, pipámat egy kicsit elkérnéd, s én hosszan, mindent elmesélnék.”

– Mondjon valamit, kérem, a személyes kedvteléseiről! Szabadidejében mivel kapcsolódik ki?

– A szabadidőmben szeretek zenét hallgatni, olvasni, de a filmeket is nagyon szeretem. Kedvenc íróim közül, ha ki kéne emelni néhányat, akkor talán Italo Calvinot, Ernest Hemingwayt és Thomas Mannt mondanám. Ők, noha nagyon különböznek egymástól, de a stílusuk engem megérint.

– E bemutató írás mottójául újmisés jelmondatát adtuk. Kérem, ossza meg velünk, hogy miért erre a szentírási részre esett a választása!

– Sokat gondolkodtam azon, hogy papszentelésemre melyik gondolatot válasszam jelmondatként a hozzám közelálló szentírási sorok közül. Végül úgy találtam, hogy Szent Pál Timóteusnak írt szavai hűen fejezik ki azt a hálát, amit én is érzek a hivatás ajándéka miatt. A szentelés küszöbén megköszöntem az Úrnak, hogy erőt, bátorságot és kitartást adott nekem a hivatás elfogadásához, s hogy megbízhatónak ítélt – úgy is mondhatnám, hogy érdemesnek tartott erre a szolgálatra.

„Erre a szolgálatra rendelt engem” – ezekben a szavakban visszacseng Jézus kijelentése, amit apostolainak mondott: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon.” Nem személyes érdemnek tartom a hivatást vagy az abban való hűséget, épp ellenkezőleg: a Jóisten kegyelme, a tőle kapott erő az alapja. Ez a gondolat mélységesen megnyugtató, hiszen végső soron azt jelenti, hogy annak a kezébe tehetem le életemet, aki „nem bánja meg adományait és hívását”.

Ugyanakkor azt érzem, hogy ez a szentírási szakasz egyfajta magasztalás is. Pál a Timóteusnak írt levél első fejezetének verseiben azért dicsőíti Istent, mert megmentette, kegyelmével elé sietett, egyszersmind irgalmasságot cselekedett vele. Egyikünkkel sincs ez másként, mert – újra csak Szent Pált idézve – „Isten minden embert az engedetlenségben fogott össze, hogy mindenkin könyörüljön.”

Azt hiszem, hogy a papi életnek mindig egyfajta hálaadással kell együtt járnia: tudom, ki vagyok és milyen vagyok, de tudom azt is, hogy ki az, aki megmentett engem önmagamtól, hogy szolgálatára rendeljen. Ez azt is jelenti, hogy sosem kell majd egyedül dolgoznom, tevékenykednem, mert velem lesz az, aki erőt ad: Krisztus Jézus.

Kérem a kedves testvéreket, hogy imádkozzanak értem és azért, hogy hűséges maradhassak ahhoz, aki meghívott papjai sorába!

Az Irgalmasság Szent Éve 228.

Egyetérés...

Egyetértés, szeretet, együttérzés.

 
Pál apostol lelki közösségben van a filippi hívekkel, szereti őket, vagyis javukat akarja. Ezért buzdítja őket, hogy értsenek egyet, szeressék egymást, legyenek együtt érzők. Ez az apostoli kívánság nagyon fontos szempontot jelent minden lelki közösség, de a társadalom életében is. Ezek nélkül közösség nem működhet eredményesen, sőt nem is tud fennmaradni.„Semmit se tegyetek vetélkedésből,(3a) vagy hiú dicsőségvágyból”(3b). Az ifjú emberek számára akár a test, akár a lélek síkján nagy mozgató erő a vetélkedés. Ezért vannak sportversenyek és tanulmányi versenyek is, hogy testét, lelkét a legnagyobb szorgalommal edzze, alakítsa a növekvő ember. Ragadjon meg minden eszközt és lehetőséget, hogy a legjobban legyen kiképezve, lássa, érezze, mit tud elérni, mire képes. Ez azonban ne történjék hiú dicsőségvágyból, mert az már a lélek romlására megy, irigységet szül és gyűlölködést is eredményezhet. Mások javát kell keresnünk.(4) Ez a lelki emberfő feladata, mert ez az Isten stílusa, amit nekünk is át kell vennünk. Iszonyú torzkép bőven akad előttünk. Manapság az önzés magasiskolájába jár sok egyén, párt, állam. A kereszténység szégyene, de az egyszerű emberiségé is. Ne vegyünk ebben részt, se helyi, se országos szinten. Ne higgyünk másnak, csak annak, aki a szeretetre épít, és nem gyűlöl senkit, még a gyűlölőit sem.

Évközi 16. vasárnap

Évközi 16. vasárnap           
Ter 18,1-10a; Kol 1,24-28; Lk 10,38-42
„Őt hirdetjük, amikor intünk, és a telje bölcsesség birtokában tanítunk mindenkit”

Szent Pál apostol személy szerint sohasem járt Kolosszéban, ebben az apró kisázsiai városkában, a Lükosz folyó völgyében. Pál, Epafrász nevű tanítványát küldte hozzájuk, hogy ők is megismerhessék Isten természetfeletti ajándékát, a kegyelmek kegyelmét, Jézus Krisztust. Isten, amikor ezt az ajándékot életre keltette Pál szívében, még nem tudhatta, hogy ezek a pogány, de jó akaratú emberek utolsó eshetőséget kapnak az örök üdvösségre. Az alapvető hit titkokat Epafrász megismertette a kolosszeiekkel, majd beszámolt Pál apostolnak az eredményekről. Közben az apostol Jeruzsálemben a zsidók fogságába került, amikor a zsidók elől menekülni akart, és a római császárhoz fellebbezett, majd Rómában raboskodott a börtönben. Ez idő tájt írt levelet a kolosszei híveknek. A Gondviselés intézte így, mert Kolosszét 61-ben földregés törölte el a föld színéről. A földön sosem tudták volna meg e levél nélkül, hogy az apostol személyes szenvedéseit felajánlja értük: „Örömmel szenvedek értetek és testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből az ő testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24) Pál nem úgy érti ezt a gondolatot, hogy Krisztus szenvedése hiányos s emiatt képtelen üdvözíteni a világot, és mások szenvedése kell ahhoz, hogy pótolja a hiányt. Inkább azt akarja érzékeltetni, hogy Jézus megtanította híveit arra, hogy az egész keresztény katolikus hívő közösség szorosan összetartozik Jézus Krisztussal és egymással, és az üdvösséget Jézus jósága folytán elősegíthetjük érdemszerző cselekedeteinkkel, szenvedéseinkkel, imánkkal mások javára. Ebből a levélből a kolosszeiek sok új hit titkot tanulhattak: „Az Istentől értetek kapott hivatásnál fogva, hogy az Isten szavát érvényre juttassam: azt a titkot, amely korszakok és nemzedékek óta rejtve volt, s amelyet most szentjeinek kinyilatkoztatott. Velük akarta megismertetni az Isten, milyen fenséges gazdagságot rejt a pogányok számára ez a titok: Krisztus a megdicsőülés reménye bennetek” (25-27) Megtudták, hogy Krisztus megváltotta őket, megkeresztelkedtek, a gyors halál nem a pokolba sújtja, hanem a mennyországba emeli őket. Óriási ajándék volt számukra annak közlése is, hogy Jézus emberi lelke és teste öröktől fogva úgy szerepel Istenteremtő terveiben, mint a szellemvilág és az anyagvilág ősmintája (1,12-17) Létünk arra is szolgál, hogy Jézus embersége szerint, mintája alapján tökéletessé legyünk és segítsünk másokat is ilyenné válni. Súlyos gondként nehezedik rám és rajtam kívül nemzetünk sok tagjára, hogy a körülöttünk élő, egykor keresztény nemzetek elvesztették kereszténységüket. Nem kell nekik Jézus Krisztus, főként a szenvedése idegen tőlük. Mindenféle gyerekes teóriát elfogadnak, de nem értik meg, talán nem is hallották még a kolosszeiekhez írt levél csodás üzenetét: Jézus Krisztus szenvedése igényli, hogy a magunk szenvedését tegyük az övé mellé, próbáljuk hitetlenné vált kortársainkat megmenteni, szenvedéseinket kapcsoljuk Jézuséhoz. Segítsünk megváltást keresni nemzetünknek.