XVI. Benedek pápa karácsonyi homíliája

„A pásztorok szent kíváncsisága töltsön el bennünket és példájukat követve mi is siessünk Betlehembe, hogy megismerjük az emberré lett Istent” – XVI. Benedek pápa karácsonyi homíliája

December 24-én este 10 órakor XVI. Benedek pápa a vatikáni Szent Péter bazilikában 30 bíboros koncelebrációjával bemutatta a karácsonyi éjjeli szentmisét. Homíliájában hangsúlyozta a menekültek, bevándorlók befogadásának jelentőségét és arra szólította fel a híveket, hogy ébren vigyázzanak: nehogy a vallásokat méltatlanul használják fel. A pápa imádkozott Közel-Kelet békéjéért és annak a reményének adott hangot, hogy a fegyverkezés helyett a szegények megsegítése kerül előtérbe.

Kedves Testvérek! - kezdte homíliájában a Szentatya.
Ennek az evangéliumi részletnek (Lk 2,1-14) a szépsége újból és újból megérinti szívünket – olyan szépség ez, amely az igazság tündöklése. Mindig újból és újból meghat bennünket az a tény, hogy Isten gyermekké lett, azért, hogy szerethessük, hogy merjük szeretni őt, és az, hogy mint gyermek bizalommal telve kezünkbe helyezi magát. Mintha Isten ezt mondaná: Tudom, hogy tündöklésem megrémiszt téged, hogy nagyságommal szemben önmagad állítására törekszel. Nos, ezért tehát, mint gyermek jövök hozzád, hogy te befogadhass és szerethess engem.

Mindig újból és újból megérint az evangelista szava is, amit szinte érintőlegesen mond, hogy számukra nem volt hely a szálláson. Elodázhatatlanul felmerül a kérdés, hogy hogyan mennének végbe az események, ha Mária és József az én ajtómon kopogtatnának? Lenne-e számukra hely? És utána eszünkbe jut, hogy ezt a látszólag esetleges hírt, vagyis azt, hogy a szálláshely hiánya a Szentcsaládot az istállóba készteti, János evangelista elmélyítette és előtérbe helyezte, így írva: „Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be”.

Így az a nagy erkölcsi kérdés, arra vonatkozóan, hogy nálunk hogyan állnak a dolgok a menekültekkel, elvándorlókkal kapcsolatban, még alapvetőbb értelmet nyer: van-e valóban hely nálunk Isten számára, amikor megpróbál belépni hozzánk? Van-e időnk és helyünk Számára? Talán nem éppen Isten az, akit mi visszautasítunk? Mindez azzal a ténnyel kezdődik, hogy nincs Számára időnk. Minél gyorsabban tudunk helyet változtatni, minél hatékonyabbá válnak az eszközök, amelyek révén időt takarítunk meg, annál kevesebb időnk van.

És Isten? A rá vonatkozó kérdés soha nem tűnik sürgősnek. Időnk már teljesen be van táblázva. De a dolgok még mélyebbre hatolnak. Istennek valóban van helye gondolatainkban? Gondolatrendszerünk úgy van beállítva, hogy Ő, Isten, alapjában véve nem kell, hogy létezzen. Akkor is, ha úgy tűnik, hogy kopogtat gondolatunk kapuján, el kell távolítanunk Őt valamilyen érveléssel. Ahhoz, hogy komolynak tartsanak egy gondolatot, úgy kell azt beállítani, hogy „Isten hipotézise” feleslegessé váljon.

Nincs Számára hely. Érzéseinkben és akaratunkban sincs Számára hely. Saját magunk akarunk lenni, azokat a dolgokat akarjuk, amiket meg tudunk érinteni, a megtapasztalható boldogságot, személyes terveink és szándékaink sikerét. Teljesen el vagyunk telve önmagunkkal, annyira, hogy nem marad egyáltalán hely Isten számára. És ezért nincs hely a többieknek sem, a gyermekeknek, a szegényeknek, az idegeneknek.

Ezekből az egyszerű szavakból kiindulva, amelyek a szálláshely hiányára vonatkoznak, ráébredhetünk, hogy mennyire szükséges Szent Pál buzdítása: „Alakuljatok át gondolkodástok megújulásával!” (Róm 12,2). Pál értelmünk (nous) megújulásáról, mások felé való megnyitásáról szól; általában véve arról beszél, amilyen módon látjuk a világot és önmagunkat. A megtérés, amelyre szükségünk van, valóban el kell, hogy jusson a valósággal való kapcsolatunk legmélyebb szintjére. Imádkozzunk az Úrhoz, hogy éberek legyünk jelenlétére, hogy meghalljuk, amikor halkan, vagy kitartóan kopogtat lényünk vagy akaratunk ajtaján.

Imádkozzunk hozzá, hogy bensőnkben teremjen hely Számára. És azért, hogy ezáltal fel tudjuk Őt ismerni azokban is, akik révén felénk fordul: a gyermekekben, a szenvedőkben, a magukra hagyottakban, a társadalom peremére szorult személyekben, a világ szegényeiben.

Van egy másik szó a karácsonyi történetben, amelyről veletek együtt szeretnék elmélkedni: a dicshimnusz, amelyet az angyalok énekelnek az újszülött Üdvözítőről szóló híradás után: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön Isten kedveltjeinek”. Isten dicsőséges. Isten a tiszta fény, az igazság és a szeretet tündöklése. Isten jó. A valódi jó, a legkiválóbb jó. Az angyalok, akik körülveszik, először csak az Isten dicsőségének érzékelése feletti örömet adják tovább. Énekük az őket eltöltő öröm szétsugárzása. Szavaikban, úgy mond, megérzünk valamint a mennyek dallamos hangjaiból. Ott egyetlen kérdésnek sincs másodlagos célja, egyszerűen csak az a túláradó boldogság áll fenn, ami Isten igazsága és szeretete tiszta tündöklésének érzékeléséből fakad.

Azt akarjuk, hogy ez az öröm minket is megérintsen: létezik az igazság. Létezik a tiszta jóság. Létezik a tiszta fény. Isten jó és Ő a legfőbb hatalom minden más hatalom felett. Csak pusztán e miatt a tény miatt kellene örömöt éreznünk ezen az éjszakán, az angyalokkal és pásztorokkal együtt.

A magasságban lévő Isten dicsőségével kapcsolatban áll a földi béke az emberek között. Ahol nem dicsőítik Istent, ahol elfelejtik, vagy egyenesen tagadják Őt, ott nincs béke sem. Ma azonban elterjedt gondolati irányzatok az ellenkezőjét állítják: a vallások, különösen a monoteizmus lenne az oka a világban jelen lévő erőszaknak és háborúknak. Először meg kellene szabadítani az emberiséget a vallásoktól, hogy azután megteremthessék a békét; a monoteizmus, az egyetlen Istenbe vetett hit (eszerint a gondolkodás szerint) erőszak lenne, intolerancia okát képezné, mert természetéből fakadóan mindenkire rá szeretné magát kényszeríteni az egyedüli igazság ürügyén.

Igaz, hogy a történelem folyamán a monoteizmus ürügyként szolgált az intolerancia és az erőszak számára. Igaz, hogy egy vallás megbetegedhet és így eljuthat odáig, hogy szembekerüljön legmélyebb természetével, amikor az ember azt hiszi, hogy saját magának kell kezébe vennie Isten ügyét, így Istent magántulajdonává teszi. Ébren kell őrködnünk a szent, a „sacrum” ilyen álcázásával szemben. Bár vitathatatlan a vallás helytelen felhasználása a történelemben, ettől még nem válik igazzá az, hogy az Istennek mondott „nem” helyreállítaná a békét.

Ha kialszik Isten fénye, akkor kialszik az ember isteni méltósága is. Akkor már az ember többé nem Isten képmása, akit mindenkiben kell tisztelnünk: a gyengékben, az idegenekben, a szegényben. Akkor már nem vagyunk mindnyájan testvérek, az egyetlen Atya gyermekei, akik az Atya révén kölcsönösen kapcsolatban vannak egymással. Hogy akkor milyen típusú arrogáns erőszak lép fel, és az ember hogyan veti meg és zúzza szét a másik embert, azt már láttuk teljes kegyetlenségében az elmúlt évszázadban.

Csak ha Isten fénye ragyog az emberen és az emberben, csak ha minden egyes ember Isten akaratából született, akit Isten ismer és szeret, csak akkor lehet sérthetetlen méltósága, bármilyen nyomorult is legyen a helyzete. A Szent Éjszakán Isten maga lett emberré, mint ahogy Izajás próféta megjövendölte: az itt született gyermek „Emmanuel”, a velünk-lévő-Isten (vö. Iz 7,14).

És az elmúlt évszázadok során nem csak olyan esetek voltak, amikor helytelenül használták fel a vallást, hanem az emberré vált Istenbe vetett hitből mindig a kiengesztelődés és a jóság új erői fakadtak. A bűn és az erőszak sötétségébe ez a hit beillesztette a béke és a jóság ragyogó sugarát, amely továbbra is tündököl.

Így Krisztus, a mi békénk, aki békét hirdetett a távollevőknek és a közelieknek (vö. Ef 2,14.17). Hogyan is ne imádkoznánk hozzá ebben az órában: Igen, Urunk, hirdesd ma nekünk is a békét, a távollevőknek és a közelieknek. Add, hogy ma a kardjukat ekevassá kovácsolják (vö. Iz 2,4) és a háborús fegyverkezés helyébe a szegényeknek nyújtott segítség lépjen.

Világosítsd meg a személyeket, akik azt hiszik, hogy nevedben erőszakot kell gyakorolniuk, hogy megtanulják megérteni az erőszak abszurditását és felismerjék igazi arcodat. Segíts bennünket, hogy „kedvedre való” emberekké váljunk – akik a te képmásaid és így a béke emberei.

Amint az angyalok eltávolodtak, a pásztorok így szóltak egymáshoz: Menjünk át Betlehembe, és nézzük meg mi történt ott (vö. Lk 2,15). A pásztorok sietve Betlehem felé vették útjukat, ahogy ezt az evangelista elbeszéli (vö. Lk 2,16). Szent kíváncsiság késztette őket arra, hogy megnézzék a jászolban ezt a gyermeket, akiről az angyal azt mondta, hogy az Üdvözítő, a Krisztus, az Úr. A nagy öröm, amelyről az angyal beszélt, megérintette szívüket és szárnyakat adott nekik.

Menjünk el Betlehembe, mondja ma az egyház liturgiája nekünk. Trans-eamus fordítja a latin Biblia: „áthaladni”, átmenni, merni megtenni a túlmutató lépést, azt az „átkelést”, amely révén kilépünk megszokott gondolatainkból és életünkből és túlhaladunk a pusztán anyagi világon, hogy eljussunk a lényegeshez, a túlsó partra, a felé az Isten felé, aki eljött ide, felénk. Imádkozzunk az Úrhoz: adja meg a képességet, hogy túlhaladjunk korlátainkon, világunkon; segítsen, hogy találkozzunk vele, különösen abban a pillanatban, amikor Ő maga, a Legszentebb Oltáriszentségben kezünkbe és szívünkbe helyezi magát.

Menjünk el Betlehembe: ezekkel a szavakkal, amelyeket a pásztorokkal együtt egymásnak mondunk, nem csak arra a nagy átkelésre kell gondolnunk, amely az élő Isten felé vezet, hanem Betlehem konkrét városára is, minden helyre, ahol az Úr élt, működött és szenvedett. Imádkozzunk ebben az órában az ott élő és szenvedő emberekért.

Imádkozzunk, hogy legyen ott béke. Imádkozzunk, hogy izraeliek és palesztinok az egyetlen Isten békéjében és szabadságban folytathassák életüket.

Imádkozzunk a környező országokért is: Libanonért, Szíriáért, Irakért és így tovább, azért, hogy létrejöjjön a béke. Hogy a keresztények azokban az országokban, amelyekben hitünk született, megőrizhessék otthonukat; hogy keresztények és muzulmánok együtt építsék országaikat Isten békéjében.

A pásztorok sietve mentek. Szent kíváncsiság és szent öröm késztette őket. Közöttünk talán nagyon ritkán adódik, hogy Isten dolgaiért sietünk. Ma Isten nem része a sürgető valóságoknak. Isten dolgai, így gondolkozunk és így mondjuk: várhatnak. Azonban Ő a legfontosabb valóság, az Egyedüli, aki végső elemzésben valóban fontos. Miért ne fogna el bennünket is a kíváncsiság, hogy közelebbről nézzük és megismerjük azt, amit Isten nekünk mondott?

Imádkozzunk, hogy a pásztorok szent kíváncsisága és szent öröme ebben az órában minket is érintsen meg, és mi is azután örömmel menjünk el Betlehembe, az Úr felé, aki ma is ismét felénk jön. Ámen.

(vm)