Hétfő húsvét 7. hetében
ApCsel 19,1-8; Jn 16,29.33
„A világban megpróbáltatások érnek benneteket, de bízzatok, én legyőztem a világot”
Legutóbbi evangéliumi részletében Szent János megemlíti, hogy Jézus visszaidézte több példabeszédét, amelyeket a mennyei Atyáról fogalmazott és mondott el tanítása közben. Ezekben a példázatokban kirajzolódott az Atya teremtő hatalma, számonkérő igazságossága, nagylelkűsége, irgalma. Mivel a példabeszédek önmagukban is kedves történetek, nem mindig és nem mindenki értette meg az átvitt értelmű magyarázatot. Néha maguk az apostolok is újra kérdezték a Mestert, hogy mit is jelentenek az egyes elemek a példázatban? Ezután Jézus levonja a következtetést: láthatjátok, hogy az Atya mennyire jó és mennyire szeret benneteket. Most, hogy elmegyek közületek és visszatérek az Atyához, arra biztatlak benneteket, hogy merjetek közvetlenül szólni az Atyához, akár az én nevemben, akár saját nevetekben. Az Atya mindenképpen meghallgat benneteket. Erre válaszolnak az apostolok a mai evangélium szavaival: „íme, most nyíltan beszélsz, és nem példabeszédeket mondasz. Most tudjuk, hogy mindent tudsz, és nincs szükséged arra, hogy valaki kérdezzen téged. Ezért hisszük, hogy az Istentől jöttél”.(29-30) Jézus elcsodálkozik ezen a válaszon. Ő ugyanis már régebben is megdicsérte őket azért, mert elhitték, hogy Istentől jött. „Jézus azt felelte nekik: „Most hiszitek? Íme, eljön az óra, sőt már itt is van, amikor elszéledtek, mindenki az otthonába, engem, pedig magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van”. (31-32) Jézus tehát felülbírálja tanítványait, és az előbbi dicséretet nem vonva vissza, kissé keserű szájízzel ezt az utóbbi megállapítást, hogy „most hisszük, hogy az Istentől jöttél”, ezt bizony nem erősíti meg. Ő ugyanis jól tudja, hogy korábbi jövendölése igaz, és néhány óra múlva valóra válik: mindenki elhagyja fizikai és lelki értelemben is. Amikor elfogják őt, mindenki elfut, a keresztje mellé csak egyikük, János fog odaállni, és látva ellenségei győzelmét, Jézus kiszolgáltatottságát, elveszti mindenki a hitét, kivéve Édesanyját, aki a „vértanúk Királynéja”, mert kitart mellette halálában is. És hát minden ellentétes tapasztalat ellenére az Atya is vele lesz. Amikor majd teljesen kimerülten szólítja Őt: „Istenem, Istenem miért hagytál el engem?” (Mt 27, 46), ez nem a magas égbe küldött ima volt, hanem karnyújtásnyira vánszorgott a sóhaj, hiszen látta ott Atyját, és tudta, hogy közös megegyezés alapján nem tud rajta segíteni. És az imént kihangsúlyozott bizalom él majd benne ennek ellenére, hogy az Atya nem segíthet rajta, mert a megváltást végbe kell vinnie, ezekkel a szavakkal leheli ki lelkét: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”
(Lk 23, 46) Ha az apostoloknak is szükségük volt arra, hogy újabb és újabb tapasztalat és kegyelem növelje a hitüket, ne csodálkozzunk azon, hogy erre szorulunk mi is. Igyekezzünk tehát mi is tanulni a Szentírásból, elmélkedésekből, szentbeszédekből, imádságból erősíteni a hitünket.
ApCsel 19,1-8; Jn 16,29.33
„A világban megpróbáltatások érnek benneteket, de bízzatok, én legyőztem a világot”
Legutóbbi evangéliumi részletében Szent János megemlíti, hogy Jézus visszaidézte több példabeszédét, amelyeket a mennyei Atyáról fogalmazott és mondott el tanítása közben. Ezekben a példázatokban kirajzolódott az Atya teremtő hatalma, számonkérő igazságossága, nagylelkűsége, irgalma. Mivel a példabeszédek önmagukban is kedves történetek, nem mindig és nem mindenki értette meg az átvitt értelmű magyarázatot. Néha maguk az apostolok is újra kérdezték a Mestert, hogy mit is jelentenek az egyes elemek a példázatban? Ezután Jézus levonja a következtetést: láthatjátok, hogy az Atya mennyire jó és mennyire szeret benneteket. Most, hogy elmegyek közületek és visszatérek az Atyához, arra biztatlak benneteket, hogy merjetek közvetlenül szólni az Atyához, akár az én nevemben, akár saját nevetekben. Az Atya mindenképpen meghallgat benneteket. Erre válaszolnak az apostolok a mai evangélium szavaival: „íme, most nyíltan beszélsz, és nem példabeszédeket mondasz. Most tudjuk, hogy mindent tudsz, és nincs szükséged arra, hogy valaki kérdezzen téged. Ezért hisszük, hogy az Istentől jöttél”.(29-30) Jézus elcsodálkozik ezen a válaszon. Ő ugyanis már régebben is megdicsérte őket azért, mert elhitték, hogy Istentől jött. „Jézus azt felelte nekik: „Most hiszitek? Íme, eljön az óra, sőt már itt is van, amikor elszéledtek, mindenki az otthonába, engem, pedig magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van”. (31-32) Jézus tehát felülbírálja tanítványait, és az előbbi dicséretet nem vonva vissza, kissé keserű szájízzel ezt az utóbbi megállapítást, hogy „most hisszük, hogy az Istentől jöttél”, ezt bizony nem erősíti meg. Ő ugyanis jól tudja, hogy korábbi jövendölése igaz, és néhány óra múlva valóra válik: mindenki elhagyja fizikai és lelki értelemben is. Amikor elfogják őt, mindenki elfut, a keresztje mellé csak egyikük, János fog odaállni, és látva ellenségei győzelmét, Jézus kiszolgáltatottságát, elveszti mindenki a hitét, kivéve Édesanyját, aki a „vértanúk Királynéja”, mert kitart mellette halálában is. És hát minden ellentétes tapasztalat ellenére az Atya is vele lesz. Amikor majd teljesen kimerülten szólítja Őt: „Istenem, Istenem miért hagytál el engem?” (Mt 27, 46), ez nem a magas égbe küldött ima volt, hanem karnyújtásnyira vánszorgott a sóhaj, hiszen látta ott Atyját, és tudta, hogy közös megegyezés alapján nem tud rajta segíteni. És az imént kihangsúlyozott bizalom él majd benne ennek ellenére, hogy az Atya nem segíthet rajta, mert a megváltást végbe kell vinnie, ezekkel a szavakkal leheli ki lelkét: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”
(Lk 23, 46) Ha az apostoloknak is szükségük volt arra, hogy újabb és újabb tapasztalat és kegyelem növelje a hitüket, ne csodálkozzunk azon, hogy erre szorulunk mi is. Igyekezzünk tehát mi is tanulni a Szentírásból, elmélkedésekből, szentbeszédekből, imádságból erősíteni a hitünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése