Évközi 13. hét csütörtök
Ter 22,1-19; Mt 9,1-8
„Vedd egyszülött fiadat, Izsákot, akit szeretsz, és menj el a Mória földjére. Áldozd fel ott egészen elégő áldozatul az egyik hegyen, amit majd mutatok neked”
Izsák ebben az időben legény lehetett. Ő volt az álmok álma szülei házasságkötése óta. Akkor még Ábrámnak hívták Isten választottját, egy Rám nevű bálvány volt a „házi istene”. Tőle remélte a sikeres életet. Nagyon szép feleségétől sok szép gyermeket várt, ezért eleve Sárainak, azaz Úrnőmnek nevezte őt. A vagyon szépen gyarapodott a káldeai Úr nevű városban, tehát nem a Perzsa-öböl parti Úrban. Hatvan vagy talán már hetven éves volt, amikor megkapta a legnagyobb kegyelmet: az egy igaz Isten szólt hozzá. Ősszüleink Isten-fogalmát értette meg: az az Isten, aki öröktől fogva van, nem lett mástól, - akinek végtelen értelme és akarata van, tehát mindent tud és mindent megtehet. Aki az egész világmindenséget teremtette. Isten, az egyetlen Úr, rámutatott: a bálványimádás ostobaság, hagyd el, fogadd el Istenednek azt, aki igazán Isten, nem ember csinálta fából vagy kődarabból, élettelen semmi. Ha hittel elfogadja, akkor a világtörténelem egyik leghíresebb szereplője lesz, mert majd születik fia, az nagy nép őse lesz, és utódai közül születik a Megváltó. aki majd visszasegíti az egész emberi nemet Isten ismeretére és az üdvösségre. Legalább harminc évig kellett még várni erre a fiúra! De most már legény! Öröm nézni termetét, mozgását, benne a nemzedékek életerejét, és a csúcsot, az emberi nem Megváltóját. De a mai reggel Isten, az egyetlen, igaz Isten szólt hozzá újra: „Vedd egyszülött fiadat, Izsákot és áldozd föl nekem egészen elégő áldozatul!” Vagyis te végezd ki, tedd a magad építette oltárra, égesd hamuvá! De a Megváltót, a minden nemzet áldását? Istenem! Én hittem neked! Sem Te, sem a beléd vetett hitem meg nem csalhat. Ha ezt is meg kell tennem annyi próba után, amit eddig kértél tőlem, megteszem ezt is. De hiszem, hogy akkor Te feltámasztod hamvaiból ugyanezt a fiút, újra élni fog, és nekem végleg megnyugszik a lelkem. Három nap szörnyű lelki tusája után nem üres vigaszként mondja szolgáinak: „Várjatok itt a szamárral: én meg a gyermek elmegyünk amoda, s miután imádkoztunk, visszatérünk hozzátok!”(5)A hegyre mászó két ember, apa és fia, hittel és reménnyel, mégis irgalmatlan lelki kínokkal küzdve eljut addig, hogy a fiúnak is meg kell mondani az isteni utasítást, de nem szabad összetörni benne a reményt. Aztán fel kell emelni a kardot, amikor angyal sikoltja bele a hegytető már-már halotti csendjébe: „Ábrahám, Ábrahám! Ő azt felelte: Itt vagyok! Azt mondta neki: Ne nyújtsd ki kezedet a gyermekre, és ne árts neki! Most már tudom, hogy féled Istent, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél! Erre Ábrahám felemelte a szemét, és meglátott maga mögött egy kost, amely szarvánál fogva fennakadt a bozótban. Elhozta és a fia helyett azt áldozta fel egészen elégő áldozatul”. (Ter 22,11-13) Lám, lám, kishitű és kapkodó népem! Csak hinni, remélni és szeretni érdemes!
Ter 22,1-19; Mt 9,1-8
„Vedd egyszülött fiadat, Izsákot, akit szeretsz, és menj el a Mória földjére. Áldozd fel ott egészen elégő áldozatul az egyik hegyen, amit majd mutatok neked”
Izsák ebben az időben legény lehetett. Ő volt az álmok álma szülei házasságkötése óta. Akkor még Ábrámnak hívták Isten választottját, egy Rám nevű bálvány volt a „házi istene”. Tőle remélte a sikeres életet. Nagyon szép feleségétől sok szép gyermeket várt, ezért eleve Sárainak, azaz Úrnőmnek nevezte őt. A vagyon szépen gyarapodott a káldeai Úr nevű városban, tehát nem a Perzsa-öböl parti Úrban. Hatvan vagy talán már hetven éves volt, amikor megkapta a legnagyobb kegyelmet: az egy igaz Isten szólt hozzá. Ősszüleink Isten-fogalmát értette meg: az az Isten, aki öröktől fogva van, nem lett mástól, - akinek végtelen értelme és akarata van, tehát mindent tud és mindent megtehet. Aki az egész világmindenséget teremtette. Isten, az egyetlen Úr, rámutatott: a bálványimádás ostobaság, hagyd el, fogadd el Istenednek azt, aki igazán Isten, nem ember csinálta fából vagy kődarabból, élettelen semmi. Ha hittel elfogadja, akkor a világtörténelem egyik leghíresebb szereplője lesz, mert majd születik fia, az nagy nép őse lesz, és utódai közül születik a Megváltó. aki majd visszasegíti az egész emberi nemet Isten ismeretére és az üdvösségre. Legalább harminc évig kellett még várni erre a fiúra! De most már legény! Öröm nézni termetét, mozgását, benne a nemzedékek életerejét, és a csúcsot, az emberi nem Megváltóját. De a mai reggel Isten, az egyetlen, igaz Isten szólt hozzá újra: „Vedd egyszülött fiadat, Izsákot és áldozd föl nekem egészen elégő áldozatul!” Vagyis te végezd ki, tedd a magad építette oltárra, égesd hamuvá! De a Megváltót, a minden nemzet áldását? Istenem! Én hittem neked! Sem Te, sem a beléd vetett hitem meg nem csalhat. Ha ezt is meg kell tennem annyi próba után, amit eddig kértél tőlem, megteszem ezt is. De hiszem, hogy akkor Te feltámasztod hamvaiból ugyanezt a fiút, újra élni fog, és nekem végleg megnyugszik a lelkem. Három nap szörnyű lelki tusája után nem üres vigaszként mondja szolgáinak: „Várjatok itt a szamárral: én meg a gyermek elmegyünk amoda, s miután imádkoztunk, visszatérünk hozzátok!”(5)A hegyre mászó két ember, apa és fia, hittel és reménnyel, mégis irgalmatlan lelki kínokkal küzdve eljut addig, hogy a fiúnak is meg kell mondani az isteni utasítást, de nem szabad összetörni benne a reményt. Aztán fel kell emelni a kardot, amikor angyal sikoltja bele a hegytető már-már halotti csendjébe: „Ábrahám, Ábrahám! Ő azt felelte: Itt vagyok! Azt mondta neki: Ne nyújtsd ki kezedet a gyermekre, és ne árts neki! Most már tudom, hogy féled Istent, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél! Erre Ábrahám felemelte a szemét, és meglátott maga mögött egy kost, amely szarvánál fogva fennakadt a bozótban. Elhozta és a fia helyett azt áldozta fel egészen elégő áldozatul”. (Ter 22,11-13) Lám, lám, kishitű és kapkodó népem! Csak hinni, remélni és szeretni érdemes!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése