Jézus egy megtérő?

Megkeresztelkedésekor Jézus beállt a megtérést kereső bűnösök sorába, hogy így is megmutassa: közösséget vállal mindennel, ami emberi. A Pécsi Egyházmegye Vadfüge rovatából Csigi Péter írását közöljük.

Ahogyan az evangéliumok általában, úgy a Jézus megkeresztelkedéséről, pontosabban rituális alámerítkezéséről szóló beszámolók is át vannak itatva azzal a hittel, amely az ő feltámadása után született meg az egyházban. Jézus megkeresztelésének történetében egyszerre található meg a megtörtént esemény elbeszélése és annak teológiai értelmezése. Amikor a Szentírás magyarázói megpróbálják rekonstruálni az eseményt, többségében két irányból közelítenek.

Az egyik megközelítés abból indul ki, hogy Jézus, hasonlóan a többiekhez, mint megtérésre vágyó ember ment le a Jordán partjára, hogy az alámerítést kérje Jánostól. Ez az értelmezés azt emeli ki, hogy Jézus valóságos ember volt, teljes egészében korának gyermeke, egy azok közül, akik János szavára felismerték azt, hogy az életükben változásra van szükség, méghozzá azáltal, hogy az életüket Isten felé fordítják.

Egy másik, elterjedtebb megközelítés szerint Jézus megkeresztelkedése nem más, mint nyilvános működésének nyitánya, amikor a Lélekkel felkenve rálép az Istentől neki szánt útra. A jordánbéli keresztségkor tapasztalt teofánia, azaz a különleges isteni megnyilatkozás, megerősíti Jézust egyedi önazonosságában, amely őt Istenhez, mint Atyjához fűzi, aki a Lelkét árasztja rá.

E két megközelítés egyben két értelmezési irányt is képvisel, amelyek jó, ha kölcsönösen kiegészítik egymást, ha egy-egy szentírási szakasz értelmét kutatjuk. Hiszen ahogyan a történelmi magyarázat nem rázhatja le magáról a teológiai értelmezések különféle rétegeit, úgy a megtörtént esemény sem áldozható fel a teológiai eszmefuttatások oltárán. Ezért Jézus keresztségét a Jordánban e két szempont együttes alkalmazásával érdemes vizsgálni. Úgy, mintha két különálló sínszálról volna szó, amelyek azonban sínpárt alkotva egy irányba tartanak.

Kétségtelen, azzal, hogy Jézus beállt a János keresztségét kérők sorába, azonosult azokkal az emberekkel, akik a vízzel való lemosás után bűnbánattal és megtéréssel akartak kilépni a folyóból. Egy olyan, valódi ember Jézus áll a szemünk előtt, aki nem ódzkodott Jánosnál keresni Istent és saját élete megújulását. A keresztelkedéssel Jézus részévé vált ennek a János-féle megújulási mozgalomnak, ugyanakkor a későbbiekben elindította a sajátját.

Jézus tehát egy megtérő? Miért is ne? Jézus az emberi élet teljességét élte meg, a létezés és az érzelmek egész skáláját. Hajlamosak vagyunk olykor olyan félistennek elképzelni őt, akit, mint egy marionett bábut, felülről mozgattak és irányítottak. Ha azonban Istent nem sértette, hogy Fia szenvedjen és kereszthalált haljon, miért gondolnánk, hogy bármiben kárára lett volna, hogy közösséget vállal a megtérést keresőkkel? Nemde tekinthető-e inkább ez a gesztus a hús-vér emberré való megtestesülés (incarnatio) és a teljes önkiüresítés (kenószisz) állomásának? Ebből a szempontból a megkeresztelkedés egyenes folytatása lesz a pusztai megkísértés története.