Évközi 33. hét szerda

Évközi 33. hét szerda

Bizonyos értelemben igaz, hogy Isten felveszi, amit le nem tett, és learatja, amit nem vetett az ember életében. A természetben ugyanis csak az növekszik, bontakozik ki és hoz gyümölcsöt, amit Isten kezdettől fogva belétáplált; a teremtés megannyi csodája egy jól működő program eredménye, és Isten nem a maga gyönyörűségére alkotta, hanem az ember használatára. Ő azonban nem a természetre kíváncsi, hanem sokkal inkább az érdekli, hogy az ember, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett, szabad akaratából mit hoz ki mindabból, amit kapott, hogyan használja fel a teremtett világ javait, hogy valami újat, többet adjon vissza ahhoz képest, mint amije induláskor volt. Ez az ember szabadságának és méltóságának titka.

Nem is annyira tehetségünk kamatoztatásáról van szó, hiszen azt Isten adta, úgyhogy termését joga van learatni, hanem mindenekelőtt a szabadságban fogant önátadásról, arról a választásról, amellyel mindenki maga dönt saját üdvösségről. E nélkül az önátadás nélkül tehetségünk kamatoztatása elvetélt önmegvalósítási kísérlet csupán, amelynek eredményeképpen azt is elveszítjük, amink eredetileg volt. Az önátadás viszont a szerényebb képességű emberből is szentet nevel, akár a hősiesség olyan magas fokára emelve, mint amilyenre a mai Olvasmányban szereplő hét testvér és édesanyjuk került. Az ő vértanúságuk – ha pusztán emberi szempontból nézzük – őrültség, ideológiai fanatizmusból fakadó öngyilkosság. De vajon nem még nagyobb őrültség, amit a király tesz, hogy korbáccsal és szíjjal akarja őket arra kényszeríteni, hogy sertéshúst egyenek? Lehet egyáltalán pusztán emberi szempontból nézni mindezt?

Urunk Jézus, segíts minket kegyelmeddel, hogy a hét testvér és édesanyjuk példájára merjünk áldozatot hozni Érted, tanúskodván arról a kicsiny kis többletről, amit nem lehet ebből a világból, a puszta emberi logikából megmagyarázni, s melynek jutalma sem e világhoz méretezett, hanem a Te mérhetetlen szeretetedhez és isteni bőkezűségedhez méltó.