Évközi 33. vasárnap

Évközi 33. vasárnap

Sajnos, manapság a keresztények körében is a csalfa báj és a múlékony szépség lett a legnagyobb érték... Az örök szépségre és az el nem múló kedvességre – a lelki tisztaságra, ártatlanságra – egyre inkább vakok vagyunk. Jellemző, hogy valójában mit szeretünk abban, akit szeretünk. Ha külső tulajdonságait csupán, akkor azt szeretjük benne, ami elmúlik. Ha Istenhez fűződő kapcsolatát, hűségét, kitartását, akkor azt szeretjük benne, ami örökkévaló. Ahhoz, hogy valaki olyan emberi életet éljen, mint a mai Olvasmányban említett családanya, hit, remény és szeretet szükséges, mert csak ezek őrizhetik meg szorgosnak és fáradhatatlannak.

Már az is nagy figyelmeztetés, hogy mi maradt fenn eddig az emberi történelemből, a letűnt nemzedékek alkotásaiból. Lényegében az örökkévalóság emlékei: a legősibb civilizációkból fennmaradt emberi csontvázak mellett lévő, nyilvánvalóan a túlvilágra utaló tárgyak és jelek, az egyiptomi piramisok, melyek ugyancsak az örök élet és a túlvilág emlékművei, illetve ősi keresztény templomok. Mi marad meg a mi életünkből? Mit hagyunk hátra azok szívében, akikkel közvetlenül érintkezünk? Bűneink fájdalmas nyomait? Vagy a bűnbánat megrendítő példáját, a szeretet szorgos munkában megmutatkozó emlékjeleit?

Urunk Jézus, taníts meg minket arra, hogy a belső, maradandó értékeket keressük és becsüljük. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy egész életünk folyamán második, dicsőséges eljöveteledet siettessük azzal, hogy azt szeretjük, abban remélünk, ami örökkévaló, s mintegy a szeretettől űzve, talentumainkat jól felhasználva, serényen fáradozunk országod eljöveteléért.