Évközi 15. hét csütörtök

Évközi 15. hét csütörtök

Tegnap Izajás prófétával együtt elmélkedtünk Isten titokzatos gondviseléséről, amely akkor is megvalósul, ha ránk támadnak a gonoszok, hiszen ők is csak eszköz Isten kezében. Érezzük azonban, hogy ez a megértés sem óv meg attól a sebzéstől, mely szívünket érte, s azon túl, amit megérthetünk, marad valami fájón megérthetetlen is ebben a titokban, amely miatt Istent távolinak, megközelíthetetlennek érezzük.

Mindaz, amit megérthetünk Isten titkaiból, töredékes marad itt a földön, s csak egy láncszem lehet a nagy megértés bevezetőjeként, amikor már nem tükör által homályosan látunk, hanem színről színre... Ahogy haladunk előre a lelki élet útján, egyre fönségesebb magasságok és egyre szédítőbb mélységek tárulnak fel előttünk, ezért bálványimádás lenne, ha leragadnánk a tegnapi elmélkedésnél, a tegnapi megértésünknél, a tegnapi istenképünknél, s nem folytatnánk tovább az Úr művein való elmélkedést ma és holnap, életünk végéig, hogy halálunk pillanatában az addig tartó elmélkedésláncolat egyszer s mindenkorra a végső és végérvényes valósághoz kapcsolódva igazolást nyerjen, kiegészüljön és eljusson a tökéletes beteljesedésre. De ehhez nem elég szűkös értelmünkkel kutatni az isteni gondviselés kifürkészhetetlen misztériumát, hanem Izajás prófétával együtt szívünk mélyéből kell vágyódnunk utána, s az imádás végtelen magaelhagyásában az ő gondviselő karjába vetni magunkat.

Urunk Jézus, aki arra hívsz a mai Evangéliumban, hogy menjünk Hozzád, és Te felüdítesz bennünket, segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy az elmélkedés idején ne csak gondolatainkkal, hanem egész lényünkkel Nálad legyünk. Átadjuk Neked értelmünket, emlékezetünket, fantáziánkat, gondjainkat és terveinket, érzéseinket és tudattalan világunkat, Rád bízzuk a múltunkat, a jelenünket és a jövőnket, aki a teljes megértésre és a szívbéli békességre vezetsz minket.