Szabó Ferenc SJ: Ferenc pápa teológiája és lelkisége – 2. rész

Szabó Ferenc jezsuita négyrészes sorozatában rávilágít az argentin pápa sajátos teológiájára és Szent Ignác-i lelkiségére. A második rész címe: Romano Guardini, Ferenc pápa mestere.

Ha Romano Guardini (1885–1968) életművét röviden jellemezni akarjuk, egyetlen szóval kifejezhetjük a lényeget: Weltanschauung, vagyis világnézet. Legfőbb törekvése az volt, hogy a katolikus világot, főleg a fiatalokat új, dinamikus világszemléletre nevelje. Víziójának középpontjában az Úr áll, Jézus Krisztus személye [1]. Mert a kereszténység lényege – hangsúlyozza – Krisztus személyétől elválaszthatatlan. „Ennek a lényegnek nincs elvont meghatározása. Nincs doktrína, nincs morális értékrendszer, nincs vallásos állásfoglalás, se életprogram, amely elválasztható lenne Krisztus személyétől, és amelyről mégis ezt mondhatnánk: íme, ez a kereszténység. A kereszténység Ő maga: az, ami általa eljut az emberhez, és a kapcsolat, amely általa Isten és az ember közt létezhet.”

Itt rögtön felismerjük Bergoglio pápa világnézetének és teológiájának gyújtópontját. Romano Guardini hihetetlen tájékozottsága a filozófiában, modern eszmeáramlatokban, irodalomban új távlatokat nyit a Latin-Amerikából érkezett fiatal jezsuitának, aki ott a hagyományos skolasztikus képzésben részesült. Az olasz származású német gondolkodó a világnézetet, mint egzisztenciális állásfoglalást és életalakító tényezőt, történelmi szituációkban világítja meg. Szétágazó esszéinek a szintéziséből valóságos szellemtörténeti panoráma állítható össze.

Szókratésznél kezdődik ez a sor, majd Ágostonon, Bonaventurán, Dantén keresztül eljutunk a modern kor kezdetéhez, Pascalhoz, akit Nietzsche ,,a legnagyobb kereszténynek” nevezett. Guardini szerint a középkor egységes világképe, amelynek tökéletes példáját még megtalálhatjuk Danténál, Pascallal kezd felbomlani: a modern humanizmus születésénél vagyunk. Pascal már a keresztény kultúra válságának tanúja. A világegyetem végtelenre tágul, az ember elveszettnek érzi magát, és az Isten is valamiképp elveszíti uralmát: „wird depotenziert”. A világ értéke már nem onnan van, hogy Isten teremtménye, tükröződése. Az ember tudatára ébred „tragikus végességének”, és a pesszimizmus kísérti. Pascalt azonban hite még megőrzi a kétségbeeséstől. A modern ateizmus viszont a pogány amor fatihoz, a végzetben való hithez menekül, vagyis a mítoszba; a pogányságot eleveníti fel, vagy pedig az üres ég alatt kétségbeesetten vállalja az abszurditást.

Guardini Dosztojevszkij, Hölderlin [2] és Nietzsche művének tanulmányozásán keresztül mutatja meg azt, amit később Henri de Lubac SJ a „ateista humanizmus drámájának” nevezett [3]. Nietzschével beteljesedik az istentagadó humanizmus. Az ember létét veszélyezteti az Isten, ezért meg kell halnia, hogy az ember élhessen. Ez a tragikus félreértés ma is tart; az ateista egzisztencializmus alapdogmája lett. Guardini ezt a félreértést akarta eloszlatni írásaival.

Guardini – Ferenc pápát is befolyásoló – perszonalizmusa sokat köszön Brentanónak és Max Schelernek. Nem szűnik meg hangsúlyozni: Isten nem hogy nem veszélyezteti az ember szabadságát, de éppen személyes kibontakozásának forrása és méltóságának garanciája. A veszélyben lévő modern embernek, most „a modern idők végén”, csak a krisztusi üzenetben lehet reménysége. Krisztusban az élő Isten siet az ember segítségére: örök életre hívja az Egyházban felhangzó Ige által. Jézussal a cselekvés válaszútján találkozunk. Az emberi erőfeszítésnek és az egész történelemnek ő ad értelmet. Helyesen cselekedni végső elemzésben azt jelenti, hogy Jézus miatt cselekszünk, és feléje megyünk. Még akkor is, ha tettünk közvetlen indítéka egy részleges érték, és a cél egy konkrét ember, Krisztus van a cselekvés mélyén, ő az emberi közösség alapja és összetartója, az emberi tevékenység megmentője. A világot a keresztények menthetik meg, ha igazán hiteles keresztények, ha Krisztus él bennük.

Guardini azok közé tartozik, akik a biblikus teológia eredményeit megismertették a hívőkkel. Az utolsó fél évszázad alatt ez a népszerűsítés olyan jelentős eredményeket ért el, hogy egyes írásai, bizonyos tételei ma már – a II. vatikáni zsinat után – szinte közhelynek tűnnek. De ne feledjük, hogy éppen Guardininek igen nagy szerepe volt abban, hogy a csak szakemberek körében ismert, illetve vitatott korszerű biblikus teológiai eszmélődéseivel, valamint a liturgia megújításának előkészítésével (ebben mestere volt Joseph Ratzingernek is) egy új keresztény lelkiség bontakozott ki az értelmiségi körökben is.

De Romano Guardini nem csupán nagy hatású keresztény filozófus, teológus volt, hanem imádságos, apostoli szellemű pap is [4], akinek legfőbb gondja volt, hogy Krisztushoz vezesse az embereket, ráébressze őket az Úr által hirdetett és mindenkinek felkínált isteni élet gazdagságára. A személy, a „belső örökkévalóság”, a szabadság és a kegyelem titka Szent Ágoston óta alig talált ily szenvedélyes búvárra. Guardini eredetisége abban van, hogy a keresztény valóságot átfogó világnézetbe illesztette be: a modern világkép távlataiba állította Krisztus üzenetét, elsősorban Krisztus üdvözítő művét, a megtestesülést és a húsvéti titkot. Isten az élő Krisztusban nyilatkoztatta ki és közölte magát. A keresztény világnézet mindig a megtestesülés központi tényét tekinti sarokpontjának. A kinyilatkoztatás új fényt vet az idő titkára: a történelem a hívő szemében szent történet. Kezdete és vége az Isten titkában vész el.

Romano Guardini életművének tanulmányozása – életszerű teológiája és filozófiája, valamint a világirodalom klasszikus műveinek megismerése – új távlakatokat nyitott a fiatal argentin jezsuitának, a leendő Ferenc pápának. Később még az ignáci Lelkigyakorlatok, a jezsuita szentek, valamint a misztikusokat tanulmányozó rendtársak hatottak lelkisége érlelődésére: Boldog Faber Péter, Louis Lallement, Jean-Joseph Surin – főleg Michel de Certeau SJ tolmácsolásában.